Petri nincs sajnos, mert a húgom kölcsönadta a köteteinket, de majd egyszer pótolom azt is.
Most két Baudelaire vers.
Az első egy lázadó hangvételű vers, bele lehet ugyan magyarázni "ezt-azt", de remélem senki nem fogja ezt tenni.
Charles Baudelaire: Ábel és Kain
1
Ábel faja, egyél igyál és
aludj: rád isten kegye hullt;
Kain faja, utad a sár és
sárban dögölsz meg, nyomorúlt!
Ábel faja, áldozatodban
kéjeleg a szeráfi orr!
Kain faj, véget ér-e roppant
vezeklésed valamikor?
Ábel faja, vetésed ingyen
hizlalja, s barmodat, a föld;
Kain faja, rossz beleidben
az éhség vén ebe üvölt.
Ábel faja, múlik a nyár, de
tűzhely véd és atyai ház;
Kain faja, szegény sakál, te,
téged barlang hidege ráz!
Ábel faja, tenyéssz, szeretkezz,
fiadzik aranyad is;
Kain faja, el ne feledkezz:
e nagy étvágy még bajba visz.
Ábel faja, te nőssz s a zsengét
falod, réti poloska, te
Kain faja, romlás, betegség
hajt a hazátlan vég fele
2
Ah! Ábel faja, a te hullád
trágyázza még ezt a talajt!
Kain faja, nehéz a munkád,
még küzd, de célját éri majd;
Ábel faja, nézd, nézd remegve:
nyárs veri le kardod vasát!
Kain faja, törj az egekbe
és döntsd le Isten trónusát!
Szabó Lőrinc fordítása
A második vers, egy "szerelmesvers"; ezt vszg. mindenki ismeri a középiskolai tanulmányiból, de azért bepötyögöm ide, mert jó morbid
Charles Baudelaire: Egy dög
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra, mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökkelt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézet bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor ujra
lakmározhat a tetemen.
-És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!
Szabó Lőrinc fordításaő
Endure. In enduring, grow strong.
