Warhammer 40,000: Dawn of War - Soulstorm

Amennyiben a Warhammer 40.000 Dawn of War ismertetőjét úgy kezdtem, hogy a Warhammer univerzum legfőbb ismérvei a „háborúk, vér, brutalitás, halál” úgy a dicső előd harmadik kiegészítőjének tételmondata a „még több háború, még több vér, sokkal több brutalitás, és halál a köbön” lehetne. Az univerzum, amely sohasem alszik, az univerzum, amelyben minden másodperc törtrésze alatt tízmilliókat mészárolnak le, a világ, melyet a háború éltet. És a világ, amely milliókat szögez nem csupán a könyvek illetve táblás játékok, hanem a PC-k képernyői elé is. A korábban olyan remek, innovatív stratégiákat, mint például a Homeworld sorozat avagy az Impossible Creatures megalkotó Relic Entertainment a Dawn of War esetében sem lőtt mellé: az immáron lassan három és fél éve megjelent alapjáték sikeresen ültette át a korábban PC-n főként körökre osztott stratégiákban, meglehetősen behatárolt közönség körében hódító Warhammer 40.000 világát egy remekül kidolgozott, pörgős RTS-be. S mi más bizonyítaná egy játék nagyszerűségét illetve sikerét, mint hogy jelen cikkben a harmadik - ezúttal önállóan futó - kiegészítőt szedhetjük ízeire. Akartam írni belezhetjük ki. Csak hogy hűek maradjunk a Warhammer 40.000 világához.

A Soulstorm tehát a harmadik, és vélhetőleg egyúttal az utolsó kiegészítője a Dawn of Warnak, amely elkalauzol bennünket egy messzi-messzi galaxis messzi-messzi naprendszerébe, ahol a jókedvű népek egymás belsőségeit messzi-messzi távolságokra hajigálják el. A történet mint olyan, rendkívül érdekfeszítő: adott egy Isten, pontosabban a Császár háta mögötti bolygórendszer amelynek ősi relikviáinál csupán az azt elfoglalni akaró fajok száma magasabb. Mindehhez csapjunk hozzá egy rejtélyes féregjáratot, és a totális háború felettébb humánus vízióját, és voilá, meg is kapjuk a napi betevő Warhammer 40.000 adagunkat.

Mindez első nekifutásra felettébb érdekes volt, másodikra úgy szintén, harmadjára már kissé megkopott a varázs, ami immáron a negyedik epizódra szinte teljesen eltűnt, hiszen újítások ide, és persze amoda, maga a játék és annak mechanizmusai vajmi keveset változtak. Innovációkkal természetesen azért szolgál a Soulstorm, amelyeket alapvetően három kategóriába lehet besorolni. Az első és egyben legfontosabb ezek közül a két új választható faj szerepeltetése a játékban, amelyek név szerint a Sötét Eldák és a Kard Nővérei márkajelzésű gitt-, illetve leányegyletek. Ezen két frakció közül a Sötét Eldák méltán számíthatnak jelentős érdeklődésre, hiszen egy, a táblás játékokban is népszerű fajról van szó. Ők az Eldák rossz útra tért testvérei, akik a tízezer évvel ezelőtti Összeomláskor (mikor is az Eldák birodalma kártyavárként esett szét) a Káosz útját választották, azaz annak rendje és módja jó gonoszak lettek. Az ember által uralt univerzum nomádjai ők, kiknek nemzeti hobbija az, hogy hetente minimum egy határszéki bolygó teljes lakosságát mészárolják le a lehető legváltozatosabb módszerekkel, amelyek mellett a karóba húzás szerényen meghúzhatja magát, mint holmi humánus halálnem. A Sötét Eldák harcmodorát a precíziós operációk jellemzik - odamegyünk, kibelezünk, kirabolunk, majd eltakarodunk. Ennek szellemében a Soulstormban prezentált Sötét Eldák összes harci egysége meglehetősen tempósan közlekedik, ami a kellő tűzerővel párosítva felettébb kellemetlen meglepetésekben részesítheti a botor ellenfeleket. A kidolgozás és a hangulat remekül sikerült, s egyedüli negatívumként maximum az hozható fel, hogy a fene nagy mobilitás oltárán a védelmi egységek eltűntek a süllyesztőben. Bizony, a Tauhoz hasonlóan a Sötét Eldák sem rendelkeznek védelmi épületekkel, amely sanszosan elveszi a defenzív lelkületű játékosok kedvét ettől a fajtól.

A Sötét Eldáktól eltérően a Kard Nővérei igen erősek a védelmi tornyok tekintetében is, melyek a szó legszorosabb értelmében ropogósra sütik a kellemetlenkedőket. A Soulstorm második újonnan játszható faja, pontosabban frakciója tehát a Kard Nővérei... akikre voltaképpen a kutya nem volt kíváncsi, de ennek ellenére fogadjuk őket nagy-nagy szeretettel, és nyitott merevlemezekkel. A Kard Nővéreivel kapcsolatos szkepticizmusom alapjait az adja, hogy a Warhammer 40.000 világában aligha számítanak különösebben népszerű fajnak, sőt, több olyan frakciót lehet csípőből előhúzni a bűvös kalapból, amelyekre a népek ezerszer inkább kíváncsiak lennének. Így például hol vannak a mindenki által szeretve utált Tiranidák? És a Boszorkányvadászok? Avagy a Démonvadászok? Ugyan az utóbbi két csoport megtalálható egy-egy egység szintjén a játékban, alighanem mindenki szívesebben üdvözölte volna őket az Űrgárdista-klón Nővérek helyett. Arról már nem is beszélve, hogy alapvetően túlzottan senkinek nem hiányzott még egy emberi szekció a játékba - azonban nincs mit tenni, a Kard Nővérei jöttek, láttak, és feministáskodtak. A kéretlen jövevényeknek nem az a legnagyobb problémája, hogy egy - enyhe képzavarral élve - tesztoszterontól túlcsorduló, vallási fanatikus leányegyletet alkotnak, hanem az, hogy igen csekély mértékben térnek el az Űrgárdistáktól, illetve azok sátáni testvéreitől, a Káosz Légióitól. Különbségek természetesen mind a vizualitás, mind pedig a játékmenet terén adódnak, azonban azt a bizonyos déjà vut nem lehet levakarni róluk. Ez pedig aligha hathat üdvözítően egy olyan játék esetében, amelynek teljes egészétől heves déjà vu érzés fog el minket. S ezen bizony az újítások második, illetve harmadik válfaja sem segít sokat - a harmadik rókabőr mégiscsak a harmadik rókabőr, na.

Innovációkról szólván a játékmenetbeli kisebb-nagyobb, elviekben az egyensúly megteremtését célzó változtatásokon túl minden egyes eddig meglévő faj kapott egy új egységet. Ez esetben az egy kétféleképpen érthető: mindegyik faj egy újabb halálosztóval bővült, amely valóban egy egységet takar, hiszen a frakciók egy légi járművel gyarapodtak. Különbségek persze vannak: az egyik oldalnál ez az egység gyors, a másiknál szőnyegbombáz, a harmadiknál meg ronda, azonban összességében mindegyik repül, és kész. Igazi változatosságot, netán újabb egységeket ne várjunk a Soulstormtól, ahogyan épkézláb történetet se. A fent említett „sok faj egy csárdában” koncepció ezúttal annyiban bővült, hogy a korábbiaktól eltérően nem csupán egyetlen bolygó birtoklásáért küzdhetünk meg, hanem az egész rendszerért. Ennek örömére hadmozdulatainkat a különféle bolygókon kommandírozhatjuk, amelyek közötti átjárást dimenzionális kapuk biztosítják. A térkép szép, és persze színes, azonban lényegi változások nem történtek a hadjárat menetében: az adott frakció likvidálásához el kell foglalnunk annak főbázisát is. Ezekhez a küldetésekhez legalább tartozik némi, a hagyományoknak megfelelően a játék motorjával készült animáció, míg az összes többi térképrészlet-elfoglalás voltaképpen egyszerű skirminshként is felfogható. Ez pedig immáron több, mint unalmas. A kerettörténet szinte teljes hiánya ott is tetten érhető, hogy valamely birodalmi csoporttal játszva ezúttal is teljes nyugodtsággal verhetjük tönkre a másik két birodalmi frakciót, ami már elsőre is rém idegesítő volt, most pedig már halálosan bosszantó. Természetesen megkapjuk a magyarázatot: a parancs mindenkit kötelez, nincs mit tenni, irtsuk az ellent még akkor is, ha az történetesen amúgy velünk azonos platformon helyezkedik el. Megértem én persze, hogy egy játék kiegészítőjének fejlesztési költségeit illik alacsonyan tartani, azonban a forgatókönyvírók totális ignorálása sem jelenthet optimális megoldást. Főkén akkor, ha a játék kerettörténetében kevesebb az ötlet, mint a Dallas 486. részében.

A grafikáról illetve audio részről szólni meglehetősen szűkszavúan lehet: olyan, mint azt ahogyan az Úr és a Relic megteremtették majd’ négy éve. Elvi síkon egyik sem szokott hibázni, azonban hosszabb távon mindkettő alkotásai fölött eljár némiképpen az idő. Így tehát a hajdanán igen pofás Dawn of War grafikája a Soulstorm esetében csupán éppen hogy megüti a szintet, és nem röhögcsélve ugorja át azt.

A Soulstorm szapulásának legfőbb indokát nem feltétlenül maga a játék, mintsem a sorszám indukálja - ami fantasztikus volt elsőre, az korántsem biztos, hogy éppoly élvezetes negyedjére is. Persze, vannak új egységek, új térkép, és két új faj is, azonban ez mit sem változtat azon, hogy mára maga az alapkoncepció menthetetlenül elavulttá és elcsépelté vált. Egész egyszerűen unalmas szinte ugyanazzal a játékkal játszani évek óta, főként abban az esetben, ha a fejlesztők nem veszik a fáradságot például ahhoz, hogy az egyik új faj, a Kard Nővérei ne holmi klónként, hanem teljes egészében egyedi csoportként tűnjön föl. A Soulstorm mint kiegészítő nagyjából annyira innovatív, mint Arnold Schwarzenegger alakítása a Terminator 3-ban. Ami mégis elviszi a hátán, s ami feltornássza a rá adható pontszámot az az, hogy anno a Relic egy remek alapjátékot hozott össze, fantasztikus játékmenettel illetve hangulattal. Minderre még most, évek múltán is lehet építkezni, hiszen az alapok szilárdsága elbírja a hátán az újabb rókabőröket is. Az már azonban más kérdés, hogy az egyszeri játékos, és annak nehezen nyíló pénztárcája mennyire bírja el ezt a minden elemében roppant módon ismerős játékot.