A játékkiadók és a second-hand konzoljátékok piaca

Az elmúlt hónapokban igen sok vitát váltott ki a nemzetközi játéksajtóban a használt konzoljátékok adás-vétele. Nagy-Britanniában több nagy áruházlánc is bekapcsolódott ebbe az üzletágba, amit a kizárólag játékokkal foglalkozó szaküzletek kezdtek kifogásolni. Ezt követően az Electronic Arts, majd pár másik nagyobb kiadó jött rá, hogy míg egy új játék eladásából van nyereségük, a használt termékek piacáról egy fitying se jut nekik, és különböző ötletekkel jöttek elő ennek ellensúlyozására. Mivel hazánkban egyelőre magasan a PC vezet a játékplatformok között, és a kalózkodás aránya is jóval nagyobb, mint a nyugati országokban, így a konzolos second-hand piac se mondható jelentősnek, ez a kérdés annyira talán nem jelent senkinek se fejfájást, azonban úgy gondoltam, megéri körbejárni egy kicsit a helyzetet.
Nem kívánok most azzal foglalkozni, hogy a játékok ára miért annyi, amennyi, a fejlesztés pénzbe kerül (manapság ráadásul egyre többe), a kiadóknak is kell a profit, meg marketingre is elsődlegesen ők költenek, aztán a lánc végén a nagykereskedők és a kiskereskedők az árrésből kell, hogy megéljenek. Ráadásul hazánkban a játékárak átlagfizetéshez viszonyított aránya egész mást mutat, mint nyugaton, de most erre se térjünk ki. Nézzük meg inkább egy erősen kiszínezett példán keresztül, mi is zajlik a játékpiacon!

Történetünk első főszereplője John Smith, egy átlagos keresetű irodai dolgozó Londonban. Ebéd közben hallja kollégájától, hogy épp megjelent az AB kiadó Bloody Shooter Game játéka, egy remek akciójáték, fröccsen benne a vér, a németeknél már betiltották, a szigetországban pedig sárgavérű zombikat lehet csak irtani benne. De nem baj, John úgyis szereti a zombis filmeket, van is otthon konzolja, így elhatározza, hogy neki kell ez a játék. Bemegy a sarki MegaGameStore-ba, leveszi az újdonságok polcáról a játékot, odasétál a kasszához, kifizet 40 fontot, hazamegy, és napokig, hetekig, esetleg hónapokig játszik vele. Emberünk aztán egy-két végigjátszás vagy pár hónap online multi móka után megunja a játékot, és úgy gondolja, később se akarja elővenni, de nem látja értelmét, hogy csak porosodjon a polcon. Meg már úgyis látta, hogy megjelent közben az Even More Blood, és arra neki szüksége van. Mr. Smith bemegy tehát ismét a boltba, megkérdi, beszámítják-e a használt játékát, és miután megtudja, hogy 10 fontot fizetnek érte, viszi is a kasszához az Even More Blood-ot, ad érte 30 fontot és a régi Bloody Shooter Game-jét, és ismét boldogan megy haza.
Ezzel párhuzamosan találkozunk egy jelenet erejéig Mr. Dale Bigpublishermannel, az AB játékkiadó sötétkék öltönyben feszítő pénzügyi vezetőjével. Óriási üvegablakos irodájában ül, asztalán egy noteszgép (beleharapott alma díszíti, mert a menedzsereknek az dukál), rajta a vállalatirányítási szoftver, óriási táblázatokkal, meredeken felfelé ívelő grafikonokkal. Kávét kér titkárnőjétől, a piros kiskosztümös Jane Doe-tól (aki ezt követően visszatér számítógépéhez, és az egyik közösségi portálon learatja virtuális farmján a kukoricatermést), majd miközben lassan kevergeti a csésze tartalmát, a számokat és vonalakat nézi képernyőjén. Még azt is meglátja bennük, ahogy John Smith épp kicsengeti a 40 fontot a MegaGameStore-ban, így elégedetten csettint nyelvével, hogy milyen szépen működnek a dolgok.

A sztori harmadik szálán megismerhetjük Jimmyt, a középiskolás kissrácot, aki zsebpénzéből malacperselyébe rakosgat el hónapról hónapra pár fontot. Lelkesen bújja a Console Gamer UK-t és az Official Console Magazine Online-t, így ő is látja, hogy milyen jó játék ez az Bloody Shooter Game. A perselyt megrázva azonban érzi, hogy abban még 10-15 font sincs, nemhogy a játék ára. Pár hónapig még gyűjtöget, aztán betér a MegaGameStore-ba, és megkeresi a second-hand feliratú kosarat. Könyökig merülve keresgél benne, mígnem mosoly villan arcán: megvan az Bloody Shooter Game! Gyorsan megnézi az árcédulát: 20 font. Tökéletes, ennyi épp volt a malackában, talán még egy sajtburger (a.k.a. Royal with Cheese) is kitelik belőle. Jimmy hazarohan (közben gyorsan felzabálja azért a hamburgert, de az uborkát kidobja a szemétbe, mert azt nem szereti), és izzítja is konzolját. Rövid telepítés után elindul az Bloody Shooter Game, és gamepaddel a kezében éjjel 4-ig ül a kissrác a tévé előtt, míg el nem dől az álmosságtól.
Visszatérve Mr. Bigpublishermanhez: az időben a fentivel párhuzamosan zajló jelenetben az ablakánál álldogáló üzletember a 28. emeletről lenézve épp megpillantja a sarkon álló Jimmyt. Látja, hogy miközben a gyerek szájából egy salátalevél kandikál ki, kezében egy színes műanyagdoboz van. Kíváncsi ember lévén előveszi távcsövét és jobban megvizsgálja a dobozt. Az XYZ egy példányát látja, rajta hatalmas USED felirattal. Rápillant notebookja képernyőjére, és látja, hogy a görbék már jócskán lefele mutatnak. Óriási üvöltésére berohan a hosszú szőke hajú titkárnő, és megnyugodva konstatálja, hogy az ablak épségben van, főnöke nem ugrott ki, inkább értekezletet hív össze, hogy problémát találjanak a megoldásra.

Hollywood nem fog ugyan lecsapni a fenti kis történetre (a benne lévő szereplők természetesen egytől egyig a képzelet szüleményei), mely bár talán feleslegesen hosszúra nyúlt, de talán sikerült szemléltetni a kb. fél évvel ezelőtti alaphelyzetet. Nézzük most a valóságot! Elsőként az Electronic Arts ismerte fel, ami az elmesélt sztoriban Mr. Bigpublishermannek is fejfájást okozott: az egyre nagyobb piaci szeletet kihasító használtszoftver-piac révén csökkentek az új játékok eladásai. Pár hónappal ezelőtt indította el a kiadó konzolos játékaival a "Project Ten Dollar" fedőnevű akciót, amely első körben a Dragon Age: Originst, majd már nagyobb publicitást kapva a Mass Effect 2-t érintette. Az új játékot megvásárlók egy egyszer használatos kódot kaptak a dobozban, amely különböző DLC-hez juttatta őket. Ha valaki a kód nélkül jutott a játékhoz, már csak pénzért kapott extra tartalmat. A Dragon Age-hez például a The Stone Prisoner DLC járt bónusznak, új karaktert, új helyszíneket és többórányi extra játékidőt biztosítva. Mindezt nézhetjük optimista és pesszimista oldalról is. Pozitívan tekintve – és szerintem ez a normális olvasata a dolognak – az EA bónuszokkal jutalmazza azokat, akik eredeti, bontatlan példányt vesznek játékukból. A kifizetett összegért megkapják a játékot, és azon felül némi extra tartalmat, míg ha spórolni szeretnének, és megvárják, míg a használt áruk közé kerül a kiszemelt program, csak az alapjátékhoz juthatnak hozzá nyomott áron, az extrákért újból a pénztárcájukhoz kell nyúlni. Ha negatívan állunk hozzá az esethez, gondolhatjuk azt is, hogy a kiadó egyszerűen szól a fejlesztőknek, hogy a játékból vegyen ki pár olyan küldetést vagy feature-t, ami amúgy eredetileg a teljes játék része lett volna, és ez kerül bele a bónusz DLC-be. Valamiért a külföldi sajtó úgy tűnik, inkább a negatív oldalról nézve állítja be a dolgokat, mintha a gonosz kiadó elvett volna valamit a használt játékot vásárló játékosoktól, ami nekik is járna. Személy szerint úgy gondolom, hogy az ártatlanság vélelme megilleti a kiadókat is: amíg nem történik meg, hogy átesnek a ló túloldalára, és derül ki, hogy a második variációt játsszák meg valamelyik játékuknál, nem hiszem, hogy ez a megoldás problémát jelentene.

A példára visszatérve John Smith boldog, mert a 40 fontjáért még extra tartalmat is kapott, Jimmy pedig szintén nem szomorkodik, mert az XYZ játék sztorija lezárult, és annyira úgyse ragadta meg elsőre a dolog, hogy 1-2 plusz küldetés nagyon izgatná. Ha pedig osztálytársai már nagyon az agyára mennének, hogy miért nem játszotta végig a Verynice Expansion DLC-t, némi további gyűjtögetés után beszerezheti azt is, és újabb órákat tölthet a tévé előtt, hiszen a DLC-vel együtt akkor már újra elölről nekivág a kalandoknak. Jane Doe pedig szintén nyugodtan keresheti az elveszett kecskéket, hiszen főnöke csendben és boldogan üldögél odabent notebookjánál, maximum egy-egy telefonhívást kell bekapcsolnia.

Az eseményeknek azonban ezzel nem lett vége. Az Electronic Arts ugyanis eggyel tovább lépett, és bejelentette, hogy kiterjeszti a "tízdolláros projektet" az EA Sports idei tagjaira (és talán minden más játékukra is). Azok esetében azonban ahelyett, hogy extra tartalmat adnának, az online játéklehetőséget biztosítják kuponkód formájában (ezt Online Passnak nevezték el). Az online multiplayer mód sok esetben ugye a játék esszenciája, hiszen míg egy jobbfajta egyszemélyes RPG, mint az említett Dragon Age vagy Mass Effect 2 50-60 vagy akár 100-150 órányi játékidőt biztosít, egy mai akciójáték mindössze 8-10 órányi singleplayer kampányt tartalmaz, ezen felül az online küzdelmekkel hosszabbíthatják meg legjobban a játékidőt a játékosok. De a sportjátékokat nézve is sokan inkább a neten keresztüli játékot preferálják, minthogy a számítógép vezényelte csapat ellen játsszák a mérkőzéseket. Emiatt pedig ugye elég jól kiemelve szerepel a dobozokon is, hogy online funkciók vannak a játékban. A használt polcra kerülve az EA idei játékai esetében ezeket le kéne takarni, ha az eladók tényleg korrektül kívánják tájékoztatni a vásárlókat, akik viszont talán ennek eredményeként jobban megfontolják az új verzió vásárlását. (Egyfajta megoldás lehetne, ha a kódot tartalmazó kupon a kaparós sorsjegyhez hasonló kialakítású lenne, a kereskedőknél azonban nehézséget jelenthetne annak ellenőrzése, hogy felhasználták-e a kódot, és ettől függően kellene például beárazniuk a használt játékokat.) Egy másik lehetséges forgatókönyv alapján a használt játékokért fognak kevesebbet fizetni a kereskedők és a játékosok, kompenzálva, hogy külön kell csengetniük az online játékért. Érdekes kérdést vet még fel mindehhez az is, hogy míg a PlayStation 3 felhasználók a netes játékért nem fizetnek a Sonynak, az Xboxosok havi vagy éves előfizetési díjat kell letenniük a Microsoft részére, hogy egyáltalán felcsatlakozhassanak a netes szolgáltatásokra. Az X360 tulajok így jogosan érezhetnék, hogy duplán akarják "megadóztatni" őket a netes játéklehetőségért. Mindezek fényében igen kíváncsian várjuk, mi lesz az Online Pass fogadtatása, életképes lesz-e ez a modell, vagy inkább nagy felháborodás övezi majd a változásokat.

Az Electronic Arts után a Ubisoft volt, ahol megszólaltak a témában. Extra tartalomra jogosító kódot náluk is láthattunk már korábban – például a konzolos Assassin's Creed II esetében –, ezeket jellemzően egy-egy áruházláncnak adták ki, hogy az előrendelőket jutalmazhassák velük. A franciák a hírek szerint egyelőre kivárnak, figyelik az EA projektjével kapcsolatos fejleményeket, és úgy tervezik, hogy csak akkor lépnek közbe, ha jelentősen romlik anyagi helyzetük a second-hand piac miatt. A szükséges technológia mindenesetre megvan az ő kezükben is, ezt mutatják az előrendelői kódos megoldások is. De például a Codemasters is élt már ilyen lehetőséggel, igaz, ők egy budget kiadás esetében: a tavasszal 25 fontért az angol boltok polcaira került Race Driver: GRID Reloaded játékukhoz két DLC letöltő kód is járt. A nagyok közül már a Take-Two is nyilatkozott olyat, hogy nem tartja kizártnak a hasonló megoldások alkalmazását, legújabb fejleményként pedig a THQ is csatlakozott az új játékokat vásárlókat előnyben részesítő kiadókhoz. A UFC Undisputed 2010 játék dobozában lévő kóddal lehet majd csak hozzáférni online játéklehetőségekhez, mint a Fight Camp mód, melyben akár 40-en edzhetnek közösen a világhálón keresztül. Aki a kód nélkül szeretne a netes játékba bekapcsolódni, kb. 5 dollárt kell kifizetnie. (A hírek szerint ráadásul gondok is adódtak az indulásnál, több felhasználó nem tudta felhasználni a kézikönyv hátoldalán lévő kódot, és feleslegesen irányították a vásárlási oldalra.)

Jelenleg tehát a kiadók szeme az Electronic Artsra szegeződik, és kíváncsian várja mindenki a fejleményeket. Az EA nyilvánosságra hozott adatai alapján egyelőre annyit tudni, hogy a Dragon Age: Origins, Mass Effect 2 és Battlefield: Bad Company 2 esetében a játékosok 70%-a élt a lehetőséggel és regisztrálta a melléjük kapott kódot, míg azok aránya, akik használt játékhoz utólag vásárolták meg a DLC-t egy igen alacsony, jócskán 10% alatti érték. Persze ez nem mutatja, hogy ténylegesen eredménnyel járt-e a projekt, de remélhetőleg arról is tájékoztatást kapunk majd.

Ahogy a bevezetőben említettem, a hazai piacra vonatkozóan egyelőre úgy vélem, nincs még nagy jelentősége az egész herce-hurcának. Plusz a DLC-s megoldásnak gátat szab az is, hogy Magyarországon nincs hivatalosan se PlayStation Store se Xbox Live Marketplace (ezekhez csak különböző trükkökkel lehet hozzáférni itthonról). Leginkább azokat érinti itthon ez, akik barátaikkal cserélgetik a játékaikat, de ahogy nő a konzolok aránya a hazai piacon, úgy egyre jelentősebbé válhat a second-hand piac is.
Ez tehát alapvetően a jelenlegi állapot, a fejleményekről és tapasztalatokról várhatóan az elkövetkező hónapokban lesz még több hír, adat, információ a világhálón. Addig is kíváncsian várjuk olvasóink hozzászólásait: Ti hogy vélekedtek a fent vázolt tendenciáról?