Három év. Csak három év telt el és már megint ugyanott tartunk. Én itt fekszem egy kényszerzubbonyban, fogalmam sincs, hogy miért; a kihalt folyosókról ugyanazok a rettenetes sikoltások és hörgések visszhangzanak, mint amiket soha nem tudtam megszokni az Ishimura űrhajón. De várjunk csak, valaki jön! Egy ember, hála az égnek, talán végre kioldoz ebből a rohadt gúnyából... bár a fene tudja, jó lenne-e az nekem. Most már mindegy, itt van, és azt mondja, segíteni akar. Ellenkezni úgysem tudnék. Már épp kezdeném összeszedni magam, a lábaim sem zsibbadnak annyira, mint pár perccel ezelőtt és akkor meglátom azt... azt a szörnyű, denevérszerű lényt, amely a legborzalmasabb nekromorfokat hozta létre az Ishimurán. Szerencsétlent hátulról támadta meg, vére beterít és pár pillanat múlva esztelenül nekem ront, a felismerhetetlenségig torzult arcával és újonnan szerzett nyúlványaival. Szóval így állunk, a sejtésem beigazolódott. Nem véletlenül voltak véres kéznyomok a falon, nem csak heccelni akarják az öreg Isaacet, ez most komoly. Megint. Eszeveszett rohanásba kezdek, miközben egy rádióadást hallok a fülemben. Egy nő az, aki azt javasolja nekem, amit már rég tudok: fussak, fussak az életemért. Mindenhonnan a jól ismert nekromorfok szabadulnak el, pont úgy, ahogy a rémálmaimban láttam éveken át. Pont úgy, ahogyan az Ishimurán történt, mikor lezárult a szoba és a társaim odavesztek. Már megint elkezdődött. És még Nicole is kísért...
A 2008-ban debütált első Dead Space epizódban megismert hangulat és képi világ sokaknak okozott álmatlan órákat. A kimondottan gusztustalanra sikeredett entitások és a meglehetősen naturális ábrázolásmód mellett az amerikai horrorfilmes "most beugrok oldalról, hogy Józsi jól megijedjen" jelenetekben is bővelkedett. Leginkább a klasszikus The Thing (A dolog) és a kevésbé klasszikus – bár nekem ugyanannyira kedves – Event Horizon (Halálhajó) című filmekből táplálkozott. Most sincs ez másképp, előbbiből az eltorzult emberi test eredeztethető – azt leszámítva, hogy ugye a filmben a teljes asszimilációt követően az idegen létforma teljesen át tudta venni az asszimilált ember kinézetét – az utóbbiból pedig a magunkra maradás nyomasztó hangulata, távol a szülőbolygónktól, a mély űrben.
"Ez nem hold, hanem egy űrállomás!"
...mondta az öreg Kenobi mester, mikor meglátták a Halálcsillagot.
A történet szerint – amihez nem árt megtekinteni az új, Aftermath alcímet viselő Dead Space filmet is – Isaac azért van a Sprawlon, mert Nolan Stross-szal együtt elég közeli kapcsolatot ápolt a Markerrel, aminek hatására az elméje megfertőződött és időről időre előtörnek belőle hallucinációk. Mivel az O’Bannon hajón történtekre már megvan a bűnbak – Nolan szeretője –, ezért a kísérlet folyhat tovább, azonban, mint mindig, most is balul sült el a dolog. Itt kapcsolódunk bele az eseményekbe, az állomáson már kitört a káosz, mindenfelé nekromorfok rohangálnak és vadásznak a megmaradt túlélőkre, hogy ők is végre eggyé váljanak velük. Az irányítás pedig egy rejtélyes ember, Hans Tidemann kezében van, aki folyamatosan akadályokat gördít elénk, hogy megnehezítse célunkat: a Marker megsemmisítését.
Változatosság miatt nem kell aggódnotok: ahogyan azt már az előzetesek is rebesgették, űrállomás lévén különböző szektorokra oszlik a játéktér. Ezek a leghétköznapibb – már amennyire egy űrállomás lehet hétköznapi – bevásárlóközpontoktól és lakónegyedektől elkezdve terjednek egészen az unitológusok (kísértetiesen hasonlít vallásuk a szcientológusokéhoz) által emelt templom-komplexumokig. Hatalmas tereket is kapunk a szűk folyosók helyett, ahonnan általában fantasztikus panoráma nyílik az űrállomás többi részére. A szűk folyosókat pedig kibővítették a készítők szervizjáratokkal is, ahova természetesen Isaacnek muszáj becsúszkálnia, itt azonban nem kell számítani támadásra, viszonozni sem tudnánk azt.
Mitől döglik a nekromorf
Azt bizony Isaac nagyon jól tudja. Azonban számára is akadnak meglepetések, ugyanis három év pihi alatt a nekromorfok kigondoltak maguknak pár igen undorító formát, amit alig vártak, hogy végre élesben is kipróbálhassanak. Először is ott vannak a kimondottan idegesítő, falkában támadó, kisgyerek alakú lények, hatalmas karmokkal. Első találkozásunk velük, nagy eséllyel halállal végződhet, mert sec perc alatt bekerítenek és feldarabolnak... ócskavasnak. Viszont nagyon könnyen elhaláloznak, erejük a nagy tömegben rejlik, tehát tömegoszlató fegyvert nekik! Ritkábban felbukkanó, úgyszintén falkában vadászó jószágokba is belebotolhatunk, amik leginkább valami kutyafélére hasonlítanak, csak két lábbal. Taktikájuk az, hogy a fejüket fedezék mögül elődugva elterelik a figyelmünket és eközben egyik haverjuk szépen a hátunkra ugrik. Nem szép dolog tőle. Kiiktatásának a módjára pedig jöjjetek rá magatok. Akad még egy furcsa szerzet, amelynek jó nagy sárgán világító zsák van a karjához nőve. Gyanús lehet és bizony az is, mert robban, ezáltal egy jó találattal akár a mellette álló nekrókat is letudhatjuk. Az első részből már megismert, az Alien filmeket idéző, falra tapasztott, sikoltozó, mindenféle ocsmányságokat felénk dobáló lény kisöccse is felbukkan, amely célkövetős spe... izé, galacsinokat lövell felénk, és még az űrben is megél. A nagyfiúkról természetesen nem kívánok részletesen nyilatkozni; legyen elég annyi, hogy csúnyák, nagyok, és sok skuló kell beléjük.
Természetesen az új ellenségekhez új fegyverek is járnak, amelyek közül talán a legkedvesebb a dárdapuska, ami nem hazudtolja meg a nevét, ugyanis dárdákat lövell ki magából, amivel feltűzhetjük a virgonc nekrókat a falra és addig is nyugton vannak. Nagy tömegek ellen hatásos lehet messziről ezzel indítani és kiszedni pár gyorsabb példányt. A gyilkoló eszközöket és a hozzájuk járó lőszert továbbra is a boltoknál vehetjük meg, amik megtalálását nagyban megkönnyíti a továbbfejlesztett útvonalkereső készülékünk, ugyanis beállíthatjuk, hogy mentésállomást, boltot vagy munkaasztalt keressen a jelenlegi feladatunk megoldásának iránya helyett. Megváltozott a bolt is kicsit, jobban áttekinthető és immár kapunk egy bankot is, ahova elpakolhatjuk későbbre a lőszert, vagy fegyvereket.
Kezét csonkolom
Legfontosabb taktikánk még mindig a nekromorfok végtagjainak precíz amputációja, amivel lelassíthatjuk őket, hogy időt nyerjünk. Erre a megszokott eszközök állnak rendelkezésre, köztük a már szinte hozzánk nőtt plazmavágóval. A telekinézis egy új felhasználási módjára is lehetőségünk adódik. Kár lenne pazarolni a sok nekromorf kemény munkával növesztett pengeéles karmait, egyszerűen leszaggathatjuk a testekről ezeket – ha még nem tettük volna meg – és felszegezhetjük velük társaikat, lőszer hiányában.
Fegyvereinket továbbra is a munkapadoknál fejleszthetjük a felszerelésünkkel együtt, azokkal a bizonyos node-okkal. Szerencsére most már nem ragadnak bele a fegyverbe ezek a nehezen beszerezhető alkatrészek, hanem "respeccelni" is tudunk, ami annyit tesz, hogy a már ellőtt node-ok kipotyognak a fegyverből és átpakolhatjuk őket akár egy másikba is. Kaptak még a node-ok egy új szerepet is: bizonyos biztonsági ajtók csak ezekkel nyithatók ki, tehát érdemes egyet mindig magunknál tartani, mert értékes felszerelést valamint tervrajzokat is találhatunk ezen, másképp ki nem nyitható ajtók mögött.
Új módszer is a rendelkezésünkre áll a nekromorfok hozzánk közel kerülésének megakadályozására: ha kilőjük a szép nagy üvegtáblákat, amelyek a fagyos – és persze halott – űrt választják el tőlünk, akkor a vákuummal kiporszívózhatjuk a csúf idegeneket a teremből, majd egy jól irányzott lövéssel – még mielőtt mi is a sorsukra jutunk – lezárhatjuk az ablakot egy vaskos acéltáblával. Picit zavart, hogy a játék immár rákényszerít arra, hogy tapossuk szét halott ellenfeleinket, hogy fröcsögjön a vér meg hallhassuk minden percben azt a tocsogó hangot és Isaac kéjes nyögését hozzá, ugyanis mostantól csak így lehet kiszedni a felszerelést a hullákból, nem dobják el ijedtükben, amikor meghalnak.
Sokkal több előre scriptelt, hirtelen bekövetkező esemény került a játékba, ami igazán megdobja a hangulatot. A screenshotok között pont találkozhattok egy ilyennel, amikor egy igen csúf lény akar nyelves puszit adni nekem.
"Barátaid csonkolása társas játékmódban"
Ezt a frappáns mondatot olvashatjuk a doboz hátulján a multiplayer lehetőséget felvázolandó. Annyira nem is írtak hülyeséget, hiszen az emberi csapat tagjaként nekromorfok hadán kell átverekedni magunkat, hogy a feladatot teljesíteni tudja a csapat. Egy részüket a másik csapat irányítja, vannak azonban számítógép által irányított, véletlenszerűen előtűnő hétköznapi példányok is.
Sokan már a megjelenés előtt elképzelték, hogy vajon egy Dead Space univerzumban játszódó multi az mégis milyen lehet? Vajon olyan, mint a Left 4 Dead? Akik ilyesmire gondoltak, nem tévedtek túl sokat. A két szemben álló fél esetünkben az emberiség és a nekromorfok, mindkét csapat 4-4 tagból áll. Ez eddig gondolom tiszta és ez után sem lesz bonyolultabb. Az emberek feladata minden térképen változik: van, amelyik pályáról mentőkabinok segítségével kell elrajtolni; van, ahol egy ajtót kell berobbantani; valamint akad olyan is, ahol a marker laboratóriumban kell minden törékeny dolgot bezúznunk. Ennyi, se több, se kevesebb. Semmi játékmódállítás, vagy egy sima free-for-all mód. Mindezekre összesen öt darab térképen van lehetőségünk, ami legalább annyira kevés, mint amennyire annak hangzik, ráadásul kimondottan fantáziátlanok, unalmasak és rosszul megtervezettek. Az egyjátékos mód nagy terei eltűntek, és a multiba csak az Ishimurán megszokott egyforma, szürke folyosókat kapjuk.
Azért, hogy ne unja meg az ember egyből az első két meccs – de maximum az összes pálya kipróbálása – után, a játék megörökölte a mostanában oly menő tapasztalati pont szerzési és szintlépési rendszert. Ennek hála lehet unlockolni is sok mindent, egészen az 59. szintig. Szerencsére a feloldható képességeket, védőruhákat és fegyvereket jól elosztották erre a sok szintre, így nem válik céltalanná a játék. Jár még nekünk a multi mellé egy kötelező VoIP szolgáltatás is, ami azon kívül, hogy kötelező (nem lehet kikapcsolni globálisan, csak ha egyesével mindenkit lenémítasz a csapatban!), borzalmas hangminőséget továbbít. Ezen felül nem lehet írásban kommunikálni a csapattársakkal sem a lobbyban, sem a játékon belül. Nagy, nagy hiba.
Grafika, hangok, végítélet
A grafikai megvalósítást már a megjelenés előtt sokan kifogásolták a screenshotok és videók alapján, viszont szerintem semmi gond nincs vele. Az egyszer biztos, hogy jóformán egy centit sem változott az előző részhez képest, közelről kicsit elnagyolt és életlen például Isaac ruhájának textúrája, azonban az egészet olyan ízlésesen és látványosan tálalják, hogy simán el lehet siklani a hiányosságok felett. Gyakorlatilag a haloványabb textúrákon kívül nincs is semmi, amit felhozhatnék negatívumként, hiszen a nekromorfok kifejezetten durván néznek ki még közelről is, és a nagyobb falatokat is beleértve; a fényhatások teljesen rendben vannak, az űrállomás nagyon durván néz ki, főleg a belezuhanós jelenetnél. Áldásos hatása a nem sokat változott grafikus motornak, hogy jóformán minden gépen elfut, amit így 2011-ben még nem szégyellünk.
Hangok terén szintén hozza a formáját a játék, mindig pont akkor zörren vagy csattan valami, amikor már épp kezdenék megnyugodni, hogy akkor ez a terem már tiszta. A meg-megszakadó rádióadások hangjai továbbra is a kedvenceim közé tartoznak. Viszont a multiban furcsálltam, hogy szinte mellettem tíz centire hallom a hang forrását, mint nekromorf, és mégis több falon és szobán túl zajlanak az események. Ez vagy a nekromorfok remek hallását hivatott visszaadni, vagy valami anomália történhetett.
Van még egy apróság, amit az egyjátékos kampány menüjében találhatunk meg, ez pedig az előzményeket taglaló videó. Kimondottan üdítő színfolt, ugyanis a sztori ismerete nagyban hozzájárul a beleélés mértékéhez, így elengedhetetlen, hogy végignézzük, ha esetleg voltunk olyan felelőtlenek, hogy kihagyva az első részt, egyből a másodikba vágunk bele.
Összegezve a fent leírtakat, arra jutottam, hogy jó értékelést kap tőlem a játék. Leginkább azért, mert a kezdeti "Isaacből egy szuperhős lett" érzésem hamar tovaszállt, és amúgy is, Isaac már egy tapasztalt nekromorf-irtó, szóval tud a srác egyet s mást. Másodsorban azért, mert kellő körülmények megléte mellett – sötét, éjszaka, magány, 5.1-es hangrendszer, jó nagy monitor – még mindig a frászt tudja hozni az emberre. Harmadik indokom pedig az, hogy az utóbbi évek felhozatalához képest, az párórás egyjátékos kampányok korában felüdítő lehet az a 10-12 óra játékidő, amit egy átlagos játékosnak normál fokozaton a program biztosít.
Azonban van az egésznek egy hátulütője is: aki arra vár, hogy ugyanazt az érzést fogja visszakapni, mint amit a Dead Space első felvonásának elején tapasztalt, az sajnos csalódni fog. Nem így kell nekiállni a játéknak. Sokat változott Isaac, túlélt egy öngyilkos akciót az Ishimurán, amit akár még egy képzett katona is nehezen viselt volna, egy kontinenst dobott egy bolygóra, meg hasonló csekélységek, szóval igencsak elfogadható, hogy edzettebben áll már a dolgokhoz – és akár az is, hogy a hangját is hallatja. Mindezt figyelembe véve sem lett Isaac egy vérszomjas gyilkológép, és még mindig mi érezzük kiszolgáltatottabbnak magunkat, mint a hordákban támadó nekromorfok. A túlélő horror mivolta viszont igazán csak a két legnehezebb fokozaton jön át, a jelentősen kevesebb muníció, az erősebb ellenfelek és a kevésbé potyogó kredit miatt.
Lényegében nincs semmi gond a Dead Space 2-vel, talán csak annyi, hogy a multi helyett begyömöszölhettek volna még 5-10 óra játékidőt a két lemezen terpeszkedő szörnyetegbe. Sci-fi és horror rajongóknak mondhatni kötelező darab, akik pedig már játszottak az első résszel, garantáltan kíváncsiak lesznek, hogy mi történt és még mi fog történni a jó öreg mérnökkel.
