Mount & Blade: With Fire and Sword

Te, Játékos, most lovag vagy. Számtalan év, netán évtizedek gyakorlata áll a hátad mögött, felszerelésed több falvad teljes évi jövedelmét felemésztette, a harctéren fölötted az istenedet leszámítva senki sincs... Aztán jön egy jobbágyféle, egy ujjmozdulatára megindul egy kicsiny, húszgrammos ólomdarab. Az eredmény a sebben fragmentálódó lövedék, masszív hidrodinamikai sokk, irtózatos kínok és a nullához konvergáló túlélési esély. Isten hozott a Tűzzel-vassal századában!

Induljunk ki abból a jóhiszemű feltételezésből, hogy Sienkiewicz trilógiáját és a Warbandet illetőleg nagy általánosságban képben vagy, így fókuszálhatunk magára a játékra. Minden karakterindítás során a tanulópályát le kell küzdeni, ez több irányvonalat kipróbáló játékosok esetén esetleg frusztráló lehet, másfelől érthető, mivel a tréning eseményei a játék szerves részét képezik. Itt hamar elmagyarázzák a már unalomig ismert vívást és lovaglást, valamint az egyáltalán nem ismert tűzfegyvereket, és máris az átfogó térképen találjuk magunkat ezer dénárral a zsebben, némi lövedékkel és lőporral a szaruban, egy szablyával a hüvelyében és egy karabéllyal a hátunkon. Körülöttünk a Königsbergtől Cserkaszkig húzódó, egymás népeinek torkait éppen a legnagyobb lendülettel elvagdalni igyekvő területek, városok, erődök és falvak, illetve az ezek közt dolgaik után igyekvő karavánok, banditák, felderítők, földművesek. A játék sandbox jellege eleinte ennél nem sokkal több támpontot ad az indulásra, azonban – szubjektív véleményem szerint – annyit igen, ami még éppen az ízhez szükséges mértékű linearitást megadja a történetnek. Rövidesen ugyanis kibontakozik egy igen komoly háborúsorozat képe a horizonton, és eldönthetjük – okkal a feltételes mód, semmi sem kötelező –, hogy mely államszervezet oldalán kívánunk halászni a zavarosban.

Ha máshonnan nem is, a regényekből ismert lehet a szomorú tény, hogy a kozák szállások és a lengyel-litván unió nemessége nem feltétlenül mintaszerű kebelbarátok a korszakban, amihez hozzájön sűrűn a mérleg nyelveként a Krími Tatár Kánság, élén szövetségi hűség megtestesítőjével, III. Islam Giray (۳اسلام كراى) kánnal. A szerelmi háromszög túl egyszerű felállás lenne egy tisztességes szappanoperához, szükséges még legalább két szereplő, esetünkben a svédek és az oroszok. Engedjétek meg, hogy ezzel az öt zoknibábbal eljátsszam a With Fire and Sword lényegét szövegesen: mindenki öl mindenkit. Ez a Warband emberi jogi központú politikai rendszerei után nem kell, hogy különösebben megrázkódtasson bárkit, így csak annyi marad, hogy csákányt ragadjunk.

Talán a legmarkánsabb újdonság, hogy ezúttal már nem csak agyba-főbe verjük be vele a konkurens üzletláncok csatlósainak fejeit, minél nagyobb körkerületet szakítva magunknak a húsosfazéknál, de a nemességtől speciális küldetéseket kérve egyfajta történeti szál is kibontakozik előttünk. Szabályos motivációt éreztem előreküzdeni magam a szálon, az mégsem ment a Mount & Blade védjegyének számító szabadság rovására, ezt tehát remekül belőtték optimálisra. A környezet maga szintén jelesre vizsgázik, már amennyire a játék adta keretek ezt lehetővé teszik: ahogy a kozák zaporozsjei gyalogság sortűzzel buktatja fel a tatár lovasságot, vagy ahogy a svéd pikás-kardos sorfalat legázolja a lengyel szárnyas huszárok rohama, az ennél különösebb részletezést nem érdemel: aki egy kicsit is hagyja magát elragadtatni a korszakkal, imádni fogja. A piactéren ennek megfelelően variálódik (az általában igaz „minden”-en belül is) az elérhető fegyverzet és páncélzat. Általános a könnyű köntös, a szablya, a pika és a muskéta, de ahogy pénzük – annak gyarapodtával – megszólal, úgy hullnak le a század Európájának éllovasai a kezünkbe; úgymint a skót Claymore, a duplacsövű pisztoly vagy a kezdetleges kézigránát, ezek persze már egy vagon pénzbe kerülnek, amiért rengeteget fogunk ölni, hogy aztán jó befektető módjára a pénzt hadieszközökbe és élőerőbe visszaforgatva még jobb hatásfokkal ölhessünk. Ezen a ponton jegyzem meg, bizonyára játéktechnikai okai vannak annak, hogy a készítők az ágyúkhoz köthető ziccert kihagyták.

Mindebből világos talán mostanra, hogy a With Fire and Sword olyan, mint egy jófajta csatamén: idomtalan, köz-, és életveszélyes, nem sok embernek fog öröme telni benne, azonban amire kitalálták, arra tökéletes: háborúra. Ha lehet, a sorozat minden eddigi darabjánál jobban alá van rendelve minden az ütközeteknek: a zsoldostáborok, az ott felbéreltek egyéni felszerelhetősége, a kapitányok kinevezése, az istállók felhúzása, a szekérvárak létrehozása, a városi páncélkészítő mesterek szerepeltetése. A Mount & Blade világában a háborút szolgálja minden, minden út a csatatérre vezet, ennek előnyei pedig a tűzfegyverek kivételével már ismerősek lehetnek a széria minden játékosának. Azonban a hátrányok is ebből táplálkoznak. Bár a városok nagyobbak lettek, láthatatlan falak kerültek beléjük, a nagy területen lézengő egy-két polgár még inkább kihalttá teszi őket, a menürendszer pedig – halkan teszem hozzá: szerencsére – gyakorlatilag mentesít minket attól, hogy egy-egy minősített esetet kivéve mászkálnunk kelljen bennük. Mintha fapadosabbá vált volna minden, ami nem a küzdelemhez csatlakozik; fogadóból összesen van lényegében kétféle (összehasonlításul: a Warbandben nem volt két egyforma), szekérvárból kettő és jelenleg ott még a felszereléses ládánkat sem érjük el, még mintha a párbeszédablakok grafikái is kevésbé lennének igényesek az elődhöz viszonyítva.
Erősen ízlés kérdése valószínűleg, de számomra a With Fire and Sword „béke-része” összességében sokkal kevésbé integrálódik szervesen, határozottan jelenlévőn, mégis jól szőtten a program egészébe, mint teszi azt a Warband esetében, pedig már ott is azon a részen lehetett volna legendát csinálni a névből. Nem feltétlenül a lovagi tornáknak megfelelő eseményeket, lakomákat, nőcsábászkodást, házasságot hiányolom egy alapvetően háborúra építő játékból, de tény, hogy az embert a változatosság gyönyörködteti. Még az „agyatlan lövöldözős” FPS-ek esetében is variálnak a pályákkal, szituációkkal. A With Fire and Sword ilyen nyilvánvalóan ezt nem teszi, ezért a hétköznapi játékosok egy (nagy?) része könnyen unalmasnak találhatja a program rutinjait. Különösen így lenne ez, ha a történeti szál nem színezné egy kicsit időnként a térképtakarítást. Számomra a Warband kevésbé monokróm világához képest ez tehát határozott visszalépésként érződött. Ha pedig a változatosságnál tartunk, a zene esetében is eljárhattak volna egy kissé kevésbé költséghatékonyan az illetékesek, noha elismerem, nagyon környezetbarát lépés újrafelhasználni az előd elemeit ezen a ponton is.

Ezért pedig – újfent – kimondottan kár, mert a Mount & Blade széria valószínűleg ezzel a játékával sem fog kitörni a bejáratott rajongóköréből, bár nem is deklarált célja neki. Az ipari átlagot, hogy az új színtérre helyezett, szokás szerint kitűnő harcrendszerrel és az ez alá rakott multival hódítsa meg újfent a virtuális karddal emberölésért rajongókat, ahogy mondani illik, magabiztosan hozza, a többi részét illetően pedig... Nos, örüljünk, hogy van.
Még valami! Dobjatok kézigránátot a tömött kocsmába. Mármint a játékban. Elkéstem a pontosítással, ugye...? ;-)