2001 nyarán, amikor életem első videojáték-konzolját vásároltam az akkor még embertelenül drágának számító PlayStation 2-es személyében, adtak hozzá egy demo lemezt. Még mindig itt lapul valahol a gyűjteményemben a korong, amely az aktuális FIFA és még egy-két másik játék játszható vagy csupán nézhető előzetese mellett tartalmazta a Capcom hamarosan elkövetkező legújabb eposzának, a Devil May Cry-nak is egy kipróbálható pályáját. Addig kizárólag főként lövöldékre, kaland- és szerepjátékokra, valamint némi stratégiára és szimulátorra specializált „pécés gémer” lévén halványlila segédfogalmam nem volt arról, milyen stílust vagy irányvonalat is képvisel ez a láthatóan durván pörgős cucc, de azt tudtam: érdekel. Aztán a sors úgy hozta, hogy az említett évtizedes PC-s berögződések erősebbnek bizonyultak a konzolok okozta frissességnél, így csak lassan indult be az utóbbiak iránti olthatatlan szenvedélyemet tartalmazó vénám keringése, ezért csupán a második epizódnál kapcsolódtam be Dante küzdelmébe a démonok hordái ellen. Később természetesen bepótoltam a lemaradásomat, így elmondhatom, hogy szerény véleményem szerint a széria az egyik legjobb hack-and-slash alkotás a videojátékok történetében. Legutolsó része, a sorozatot újraélesztő, annak történéseit alternatív módon elmesélő DmC: Devil May Cry bő két esztendővel eredeti debütálása után az újgenerációs konzolokon is tiszteletét tette a manapság divatját élő Definitive Edition/Remastered láz egyik legújabb darabjaként. A programot ezúttal is a brit Ninja Theory varázsolta elénk, és meg kell mondjam, újrakeverési mánia ide vagy oda, ez a port bizony nem sikerült rosszul!
Nem szeretnék mindent Ádámtól (maximum Évától) kezdeni, hiszen Zoo_Lee kollégám kiváló, mindent alaposan kiveséző ismertetőt írt annak idején az angyalok és démonok örök harcát boncolgató program első kiadásáról, így csupán az újdonságokra koncentrálnék írásomban.
Az újgenerációs, Definitive Edition névre keresztelt port az eredeti játékhoz időközben megjelent valamennyi kosztümöt, fegyvert, skint, extrát és kiegészítőt tartalmazza, amelyek közül a Bloody Palace névre keresztelt aréna mellett az önálló epizódként játszható Vergil’s Downfall a leginkább említésre méltó. Mindezeknek hála már mindjárt a játék legelején akár az eredeti első részből (amelynek a DmC egy alternatív univerzumba helyezett újragondolása) ismert Dante kinézetével vághatunk neki a pályáknak, de a későbbiekben is számos már ismert vagy alternatív fizimiskát és egyéb jóságot nyithatunk meg. A Vergil szemszögéből játszható kiegészítő saját fegyverekkel, Dante-éhoz hasonló, de azoktól mégis eltérő képességekkel, külön online ranglistákkal és egyebekkel rendelkezik. Abban a tesó szemszögéből élhetjük át a maga megpróbáltatásait egy, az eredetit remekül kiegészítő történetben. A főmenüben akár elsőként kiválasztva is lejátszhatjuk ezt a fejezetet, de ezt csak azoknak ajánlom, akik már ismerik az alapsztorit, mert komoly spoilerek nélkül ez nem vihető végbe. Ez a szösszenet saját főmenüt is kapott, így az abban szereplő Bloody Palace egy kifejezetten Vergil számára szerkesztett, hatvanszintes arénát rejt, amelyet – Dante-éhoz hasonlóan – a fő játék végigtolása után nyithatunk meg.
Az eddigiek mellé további, még nagyobb kihívást jelentő nehézségi fokozatok is bekerültek a játékba, és a már ismertek is felgyorsíthatók további húsz százalékkal egy opció bekapcsolásával, ha már unnánk az – eleve száguldó – „tötymörgést”. A rengeteg extra tartalmon kívül a megvalósítás is átesett némi változáson. Az akció villámgyors a 60 fps-es képfrissítésnek hála, amely tű éles, nagyfelbontású textúrák előtt zajlik. Az Unreal 3-as motor nagyon nem mai ugyan, és minden csinosítás ellenére ez az egyes részleteken (fák, autók stb.) bizony meg is látszik, az összhatás azonban – a remek fény-árnyék és egyéb effekteknek hála – valahogy mégis nagyon jól fest a mai konzolokon. Szerencsére az eredeti, élénk színpalettát felvonultató képi világ megmaradt, annak valamennyi hangulati elemével együtt, így a mai játékosok ugyanazt a hamisítatlan DmC érzést élhetik át, amelyet a két esztendővel ezelőtti kiadás is reprezentált. Ugyanez mondható el a remek szinkronról, és a játék neogótikus hangulatához überkirály módon passzoló metalzenéről is, azok egyenrangú félként járulnak hozzá a program szuper atmoszférájához.
A gombkiosztás gyakorlatilag maradt az eredetinél, annak valamennyi előnyével és hátrányával egyetemben. Az utóbbi alatt azt értem, hogy a platformrészeknél például gyakran izzadhat meg az ember, miközben hol Sparda, hol Éva képességeit láncba fűzve kell eljusson A pontból B-n keresztül C-be, miközben a keze már-már görcsbe rándulva igyekszik hol a jobb, hol pedig a bal 2-es billentyűt lenyomni a megfelelő mozdulathoz tartozó többi billentyűvel lehetőleg egyszerre, és a megfelelő időben. A harci kombók előhívása és folyamatos egymásba fűzése sem lett könnyebb az idővel, ugyanakkor az eredeti változatból fájó módon kimaradt lock-on rendszer itt végre bekerült a repertoárba, ami a gyakorta nagy tömegben érkező ellenfelek miatt igencsak üdvös tényező. Annyit kell még megemlítenem, hogy a program stabilitása nálam nem volt zökkenőmentes a tesztelés során, így akadt olyan, hogy a játék nemes egyszerűséggel kifagyott, ráadásul egy főellenséggel folytatott harc egyik kritikus pillanatában, így kezdhettem azt elölről. Remélem, ez nem általános probléma, de nálam okozott némi kellemetlenséget – kis híján az egyébként kedvenc tévém bánta a dolgot.
A Capcom egyik legnevesebb, a hack–and-slash műfajt nagyban meghatározó sorozata, a Devil May Cry eddigi utolsó része megkapta a maga újgenerációs portját a ma virágkorát élő újrakevert kiadások dömpingjének oszlopos tagjaként. A Ninja Theory műhelyéből kikerült DmC: Devil May Cry Definitive Edition a kultikus széria első epizódjának egy alternatív univerzumba áthelyezett újragondolása a ma konzolparkjára hangszerelve. Ennek megfelelően azt az eddigi legteljesebb tartalom, leporolt, tű éles textúrák és villámgyors animációk jellemzik. A képi világ mindezek ellenére kicsit régimódi ugyan, és akadnak egyéb apróságok (igencsak begyakorolandó vezérlés, stabilitási problémák) is, de a remek hangzás, a hamisítatlan atmoszféra és az adrenalingőztől fullasztó akció kárpótol bennünket mindezért. Akik szkeptikusak az újrakevert kiadásokkal szemben, azokat talán ez a program győzi meg arról, hogy azért akad némi létjogosultsága azoknak a mai videojáték-felhozatalban. Akik pedig eddig nem próbálták még ki ezt a játékot, itt a remek alakalom, hogy belevessék magukat Dante és Vergil küzdelmeibe.