Amikor egy videojáték-sorozat évente jelentkezik új epizódokkal, az egyszeri tesztelő joggal teszi fel a kérdést: vajon fel tudnak újat, többet, jobbat mutatni a készítők, avagy sem? A Ubisoft akció-kalandjáték szériája, az Assassin’s Creed egyike a legjobb példáknak erre a dilemmára. A játékban minden megvan ugyanis, ami szem-szájnak ingere, ráadásul megvalósításuk is rendszerint igen impozáns. Ahogy azonban ilyen esetben lenni szokott, egyik-másik részen minden igyekezet ellenére érződik az elsietettség keserű íze, így például a tavalyi fő epizódnak szánt Assassin’s Creed Unity debütálásakor ezer sebből vérzett. A forradalminak szánt új grafikus motorban bennrekedt rengeteg bug és glitch mellett leginkább a lineáris, fantáziaszegény történetet és a főszereplő érzelemmentességét rótták fel neki. Ezen a frissen debütáló kooperatív mód sem tudott sokat javítani, így sajnos minden erénye ellenére a játék a „jobb sorsra érdemes alkotások” feliratú virtuális dobozba került. A készítők azonban nem veszítettek lelkesedésükből, így a második rész óta első ízben egy mindennemű többjátékos módot nélkülöző, kifejezetten a fő történetre és a szereplőkre koncentráló, Syndicate alcímű epizódon dolgoztak gőzerővel.
Az 1868-ban kezdődő történések idején az ipari forradalom már a vége felé közeledik. Viktória királynő Angliájában a vas, az acél és a gőz vették át az uralmat. Mindenfelé mozdonyok és gyárkémények ontják a füstöt, az utcákon gázlámpák égnek, szekerek és fiákerek hada robog. A mágnások üzemeiben a szerencsétlen pórnép éhbérért robotol a szigorú munkafelügyelők árgus tekintete alatt. Virágzik a korrupció, a legfelsőbb körökbe is beférkőzve. Egyre nő a szakadék a munkásosztály, és az ő zsírjukon hízó gazdagok között, így Karl Marx egyenlőséget hirdető eszméi fokozott érdeklődésre lelnek az egyszerű emberek körében. Nekik jobb híján az illegális bokszmeccseken való részvétel, illetve a kurtizánok és az alkohol nagymértékű fogyasztása jut csupán szórakozás gyanánt. London, a kor legfejlettebb városa már régóta a szálakat mozgató templomosok uralma alatt áll, míg az asszasszinok a perifériára szorultak. Kisebb külvárosi településekről irányítják maroknyian elkeseredett akcióikat, míg a fővárosban meghúzódó testvéreik teljesen kilátástalan helyzetbe kerülve a puszta létükért küzdenek.
A sztori két főszereplője, a rend tanai szerint felnevelkedett ikerpár, Jacob és Evie Frye apjuk halála után Crawley-ban tevékenykednek. Kettejük közül a fiú a forrófejű, keménylegény ökölharcos, míg a lány az észérveket, az óvatosságot és az észrevétlenséget előtérbe helyező karakter, ami folytonos nézeteltérésekhez vezet közöttük. Egy alkalommal Jacob egy gazdag gyártulajdonost iktat ki, aki utolsó szavaival elárulja neki, hogy az ő megölésével semmit nem ért el, hiszen minden elő van már készítve a templomos világuralomhoz. Ugyanekkor Evie egy, a templomosok kezében lévő titkos labort derít fel, ahol a lovagrend az Éden egyik értékes relikviáján folytat kísérleteket. Miután meggyilkolja a kutatást vezető tudóst, az még elrebegi neki, hogy hasztalan volt minden, mert a Londont uraló Crawford Starrick nagymesternek tudomása van egy sokkal erősebb relikvia létezéséről. Mindketten ugyanarra a következtetésre jutva, a testvérek hamarosan a fővárosba utaznak, hogy felszabadítsák, és az asszasszinok kezére adják azt. Ebben segítségükre van többek között apjuk egykori bajtársa, Henry Green, aki már-már minden reményt feladott régi hatalmuk visszaállítására. A két fiatal nekifog hát a város feletti uralom módszeres átvételének, igaz, mindketten másként képzelik el annak módját. Jacob egy saját bűnszövetkezet, a Rooks felépítésében, és a direkt, szemtől szembeni harcban látja a siker kulcsát, míg Evie inkább az árnyékban megbújva szeretné meglelni azt a bizonyos édeni műtárgyat. Eközben a jelenben is ádáz harc folyik az ikrek emlékeinek átéléséért, illetve azáltal a brit fővárosban elrejtett relikvia felkutatásáért az Abstergo és korunk bérgyilkosai között.
Az Assassin’s Creed Syndicate-ben London hat városrészét dolgozták ki teljes részletességgel, amelyek több kerületből állnak. A fő történet látványos átvezetőkkel tarkított küldetései mellett ezeket a kisebb területeket szabadíthatjuk fel mellékes, de annál fontosabb missziók végrehajtásával, és a városrészt addig uraló banda vezérének legyőzésével. Ezek a felszabadító jellegű küldetések nem túl változatosak, de ez nem teszi monotonná vagy unalmassá a programot. Ezekben gyermekeket kell üzemekből kiszabadítanunk, egy minden hájjal megkent alakot kell rendőrkézre juttatnunk, illetőleg a helyi banda tagjait vagy templomos vezetőit kell eltennünk az útból. Az említett missziók szövetségeseink számára is fontosak, ez az ára annak, hogy mind lojálisabban álljanak mellettünk. Közben a történet is többfelé ágazik, ahogy az ikrek a maguk útját követve más irányból közelítik meg a dolgokat, így a fő sztorihoz tartozó küldetések csak egyikükkel vagy másikukkal hajthatók végre, míg a már említett mellékes missziók közben akármikor válthatunk közöttük. Ahogy haladunk előre a játékban, tapasztalati és ügyességi pontokat, illetve némi pénzmagot kapunk, amelyek közül az előbbiek terhére fejleszthetjük az adott karakter képességeit újabb perkök megnyitásával. Kellő számú perk aktiválása után szintet léphetünk, ami azért fontos, mert az egyes missziók meghatározott tapasztalati szintre vannak optimalizálva. Ez a metódus egyszersmind rá is kényszerít bennünket arra, hogy ne csupán a sztorit játsszuk végig. A fentebb tárgyalt küldetések mellett londoni történeteket is lejátszhatunk, összegyűjthetünk hélixfragmenseket, ládákat és egyebeket kutathatunk fel, bokszmeccseken indulhatunk és számos valós történelmi személlyel találkozhatunk.
A sandbox jellegű játékmenetben az egyik legjelentősebb változás a harcrendszert érinti. Jóval folyékonyabban zajlik minden, és az eddiginél akkurátusabban támadnak ránk az ellenfelek, akik egyszerre többen, több irányból esnek nekünk. Mi közben csuklópengénk mellett sétapálcánkba rejtett tőrünket, bokszerünket, nepáli kukri késünket és pisztolyunkat vethetjük be ellenük. A lopakodás is nagyobb szerepet kapott a játékban – főleg Evie esetében –, amelyet ezúttal egy, az észrevehetőségünket jelző kör is kiegészít. A strázsákat füttyszóval csalhatjuk oda, szénaboglyákban bújhatunk el, a távolból dobókéssel, illetve pisztollyal nyiffanthatjuk ki őket, sőt, immár dinamittal vagy nehéz tárgyak rájuk szakajtásával is kifoghatunk rajtuk. Gránátjaink és hallucinogén dárdáink ugyancsak jó szolgálatot tesznek, és némi gyógyszert is tarthatunk magunknál. Az ikrek egyébiránt közös tapasztalati pont- és pénzkészlettel rendelkeznek, de külön fejleszthetők képességeik és felszerelésük, vagyis szintlépésük nincs összekötve. Cuccaink felturbózására a pénzen kívül nyersanyagokra, illetve némely esetben tervrajzokra is szükségünk van, mert akadnak olyanok, amelyek csupán a crafting rendszer segítségével készíthetők el. Egyes helyszínek gyors utazással is elérhetők, amelyben segítségünkre van mozgó főhadiszállásunk is. Ez jelen esetben egy vonat, ahol begyűjthetjük a bandánk és szövetségeseink tevékenysége jóvoltából összegyűlt jövedelmünket, újabb szekvenciákba kezdhetünk bele, és fejleszthetjük bűnszervezetünket. Ahogy erősödünk, mind nagyobb számban találunk sas látásunk segítségével olyan alakokat, akik velünk szimpatizálnak, és közülük egyszerre akár többet fel is fogadhatunk erősítés gyanánt. A közlekedési metódus ugyancsak alaposan megújult: vonatok, hajók és vezethető lovas kocsik mellett a csuklónkra szerelhető szigonyvetővel Pókember módjára kapaszkodhatunk fel épületekre, vagy akár kötélpályát is létesíthetünk vele két pont között, ami talán a legnagyszerűbb és leghasznosabb adalék a sorozathoz annak kezdete óta.
A remek hangulathoz kiváló grafika társul az AnvilNext 2.0 motor jóvoltából. London él és lélegzik, a napszakok és az időjárás dinamikusan változnak, az utcákon járművek és emberek hada mozog. Az átvezető videók is nagyon jól festenek, így azokra sem lehet panaszunk, mint ahogy az effekteket vagy a város részletességét sem érheti szó. Ezek mellett azonban még mindig bosszantó a skinek monoton ismétlődése, az, hogy a szereplők néha mintha a levegőben állnának, a teljesen természetellenes „rongybaba” hatás, amikor összeesik valaki, és még jó néhány egyéb bug és glitch.
A muzsika talán az egyik legjobb aspektusa a programnak. Az időről időre felhangzó operarészletek vagy hegedűszólamok rettenetesen jó alaphangulatot kölcsönöznek a játéknak, és a hamisítatlan brit szinkron szintén kifogástalanul sikerült. A játék magyar feliratot kapott, de sajnos a kis betűméret csökkenti annak hasznosságát. A vezérlés sokban hasonlít az előző részben bevezetetthez, ám ezúttal egy gyors lefelé mászás is bekerült a programba. A kezdetek óta a sorozat egyik rákfenéjeként számon tartott „minden utunkba kerülő dologra felmászunk, ha kell, ha nem” című jelenség azonban még mindig megmaradt.
A Ubisoft Quebec szerencsére nem vette félvállról az Assassin’s Creed széria legújabb részének elkészítését. A Syndicate egy, a régebbi epizódokra hajazó módon összetett történettel felvértezve került a boltokba, amelyben rengeteg tennivalónk akad, és amelyben a fő- és mellékküldetések kivétel nélkül remekül egészítik ki a sztori alakulását. A főszereplők nagyon is szerethetők, ami a „minden mindegy” típusú Arno után végre ismét felidézi Altair, Ezio, Connor vagy Edward figuráját. A program ezúttal nem támogat semmiféle többjátékos módot, de az embernek nincs is hiányérzete emiatt. Vannak ugyan kisebb hibái, de mindent összevetve ismét egy remekbeszabott alkotással gyarapodott a videojáték-történelem egyik meghatározó franchise-a.