Erősen kétséges volt, hogy a 2004-ben indult Dawn of War széria következő tagja vajon elkészül-e kiadója, a THQ megszűnése után. A megmentő szerepet ezúttal a SEGA vállalta magára, így idén tavasszal újra visszatérhetünk a sci-fi Warhammer véráztatta világába. Megérte rá várni, érdemes újra alávetni magunkat az Istencsászár akaratának? Mivel az utóbbira minden igaz űrgárdista tudja a választ, így térjünk ki inkább az előbbire!
A Relic csapata 2004-ben a Warhammer 40,000: Dawn of War első részével egy olyat gurított, amire csak nagyon kevesek képesek. Sikerült nekik egy olyan RTS-játékot alkotniuk, amely nemcsak az adott univerzum szerelmeseit ejtette rabul, de a stílus kedvelőit is – ha tettek vele egy próbát, nagyon ritka volt az, hogy nem vált instant kedvenccé. A jó pár kiegészítőcsomag után 2009-ben érkezett is a folytatás, ahol a fejlesztők bátran kigyomlálták a bázisépítős részt játékukból. Ez sokak szerint nem volt épp a legbölcsebb döntés, azonban a fanyalgók sem tagadhatták, hogy ahonnan a Relic elvett, máshova épp ugyanannyit adott is. Az időközben megjelent (és szintén házon belül készült) Company of Heroes-féle rombolhatóság és egységmenedzsment még mélyebbé vált, már-már apró RPG-elemeket is csempészve a játékmenetbe. Így tehát adja is magát a helyzet, hogy a Dawn of War III-nak az elődök legjobb tulajdonságait kellene fuzionálnia magában, azonban a trónkövetelő valahogy mégis két ló között a földre esik.
Való igaz, a bázisépítés újra szerepel a palettán, azonban amilyen kis vérszegény lett, inkább sírunk, mint nevetünk. Visszatérnek az elit egységek is, akiknek a szerepe csatafordító lehet, azonban őket is csak nagyon minimálisan menedzselhetjük ezúttal az egyjátékos kampány alatt. Innentől viszont folyamatosan a hidegzuhanyok fognak minket érni, hogy egységeink fegyverzetét még az első résznél is korlátozottabban módosíthatjuk, majdnem teljes egészében eltűnt a morálrendszer, és talán mind közül a legfájóbb, hogy gyakorlatilag teljesen kimaradt a fedezékrendszer. Ez utóbbi számomra teljesen érthetetlen, hiszen ha az eddigi részekben is jól működött, minek rajta csonkítani? Szintén sajnáltam, hogy a látványos kivégzőmozdulatok is kukázva lettek, bár ez alatt az egységek sérthetetlenek voltak, szóval valószínűleg a multira nézve indokolt ez a döntés.
Játékmenet terén talán két nagyobb újdonságról beszélhetünk, ezekből az egyik a pályaszerte fellelhető „buborékfedezékek”, kvázi kontrollpontok, amelyeket ha elfoglalunk és tartunk, az alatta lévő egységeink védve vannak a lövedékektől, amíg bírja a búra energiaszintje. Elég szokatlan, és nem is nagyon illik a játék egészébe, ahogy szintén furcsa az ugyanúgy pályarészenként elszórt „stealth fedezékek”, ahova egységeinket bevezényelve láthatatlanok lesznek a kíváncsi szemek elől. Persze nem a Warhammertől várok realizmust, de ezeknek az elhelyezése néhol teljesen indokolatlan, másrészt a térdig érő fű által teljesen elbújtatott többtonnás lépegető látványa is több mint nevetséges.
Örvendetes hír azonban, hogy ezúttal a single player kampány nem csak a blood ravenek jussa, hanem őket, valamint az ork és eldar erőket váltogatva küzdjük magunkat előre a pályákon, egy titokzatos és hatalmas erővel bíró tárgyat, Khaine Lándzsáját hajszolva. Az előző részekből ismerős arcok köszönnek be újra mindegyik félnél, ám ez sajnos csak sovány vigasz arra nézve, hogy milyen kevés ez a három darab irányítható faj. „Káoszt” és DLC-szagot érzek ezzel kapcsolatban a levegőben. Az egyjátékos rész habár nem egy nagy eresztés, jó pár (de azért közel nem 20-30) órás kellemes kikapcsolódás nyújt, amit az újrajátszásban sajnos csak a nehézségi szintek feljebb kapcsolása motiválhat. Azonban az, hogy ezúttal mindegyik fajjal vannak már az alapjátékban is küldetéseink, remek gyakorlást biztosít a többjátékos meccsek megkezdése előtt. Ami azonban egyelőre olyannyira vérszegény, hogy hozzá képest az aranytrónprotézisben csücsülő Uralkodó majd kiugrik a jó egészségtől. Mindössze egyféle játékmód áll a rendelkezésünkre, nyolc darab pályán, 1v1, 2v2 vagy 3v3 felállásban. Abban az egy játékmódban is erősen érződik a MOBA-őrület hatása, hiszen a szembenálló feleknek végső célja egymás Power Core-jainak elpusztítása. Az MI viszont szépen teszi a dolgát, amennyiben szeretnénk kicsit bemelegíteni az élő játékosok ellen. Sokak kedvence, az Army Painter sem hiányzik a repertoárból, így továbbra is kedvünk szerint festegethetjük egységeinket, amennyiben a több tucat alapértelmezett között nem találnánk a kedvünkre valót.
A Dawn of War első és második része audiovizuális körítés téren birtokolt egyfajta esszenciát, ami örök klasszikussá tette. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor bátyám először megmutatta, hogy ezzel az RTS-sel játszották végig kb. az egész előző esti LAN-partyt. Nem szerettem akkor még annyira a sci-fiket, de a pörgős és brutális harcok mégis elsőre megvettek. Vannak címek, amelyeknek a tálalása annyira egyben van, hogy azt még az arra kevésbé fogékonyakat is lenyűgözi. Nos, a Dawn of War harmadik része sajnos itt sem ér az elődök nyomába. Habár a grafika messze nem rossz, azonban az összhatás sajnos mégsem működik. A környezet nem igazán impozáns, az animációk is teljesen Warhammer-idegenek, és a kamerazoomolásba is eléggé kötve van a kezünk. Nagyobb problémának éreztem azonban a hangok semmilyenségét. A zene messze kerüli azokat a gótikus dallamokat, amelyek az űrgárdisták üvöltése mellé dukálna, amik pedig szintén nem elég erőteljesek (Angelos régi szinkronja nagyon hiányzik!). Ezek alól talán csak az orkok a kivételezettek, ahol képtelenség nem nevetni a hülye szövegeiken és a groteszk, összeguberált épületeiken/járműveiken.
A legjobb indulattal is csak vegyesnek nevezhető tárgyalás után gondolom, mindenki azt hiszi, hogy a Warhammer 40,000: Dawn of War III-at rossz játéknak fogom minősíteni. Valószínűleg csak a Relic rutinosságának köszönhető, de a végső produktum minden hibájával is egybevetve egy remek stratégiai játékká állt össze. Nem a stílusából kimagaslóan jó, ahogy az előzőek voltak, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tesztidő alatt nem szórakoztam vele kellemesen. Viszont az is igaz, hogy az egyik szemem sírt, a másik pedig végig nevetett, hiszen nem gondoltam volna, hogy pont a Dawn of War III lesz egy Halo-játék által idén megszorongatva.
