A Nintendo nem először próbálkozik valami olyasmivel, amire mások nem gondoltak – elég a Wiire és annak az újfajta irányítására gondolni, hogy ne menjek nagyon messze vissza a múltban. Hogy lehet egy játékkonzolt kartonpapír tárgyakkal összepárosítani? Ehhez kellett a zseniális Switch a maga „hibridségével” (azaz egyszerre kézi- és asztali konzol) és a két lecsatolható Joy-Con a maguk fura formatervével. Ravaszak ezek ott Kyotóban, mert a Labóval sikerült valami egyedit alkotniuk megint – a kérdés csupán az, hogy ez most siker vagy kudarc lett? Személy szerint én vártam a találkozást, mert a kíváncsiságomat igencsak piszkálta a dolog; ugyanakkor az Ubtech Alpha 1 és Jimu robotos tapasztalataim óvatosságra intettek…
Dino és GeryG az európai premier alkalmából pár órán át próbálgathatta a különféle kartonjátékokat, amiket a Nintendo szerényen (?) csak Toy-Conoknak hív. A gond ezzel csupán az, hogy ilyen rövid idő alatt csak a felszínt tudták kapargatni egy kicsit, a Labónak meg nem csak a játék része az, ami szórakoztató. Így nagy örömmel vettük, amikor megérkezett a forgalmazótól a Variety Kit csomag, amely végül nálam (és a két és fél éves kislányomnál) landolt. Pont emiatt az összetettség miatt ez egy hosszabb, tagoltabb cikk lesz, így nem is húzom tovább a bevezetőt, kezdjünk bele!
A csomagolás
Muszáj erre is kitérnem, ugyanis nem szokványos a Variety Kit. A doboza alapterületre körülbelül másfélszer nagyobb, mint a Switch konzolé, de annál valamivel vékonyabb – és súlya is van rendesen ahhoz képest. 28 ív kartont, 3 ív fényvisszaverő matricát, 3 apró öntapadó szivacscsíkot, két darab zsinórt, 5 darab műanyag gyűrűt és ha jól számoltam, 14 db „befőttesgumit” kapunk a szoftver mellé. Miután mindent összeraktunk, maradni fog mindenből némi tartalék, illetve némi extra a későbbi dekoráláshoz és programozáshoz.
A szoftver
Első indításkor egy gyors oktatórészen kell túlesnünk, amelynek során egy Joy-Con tartót kell összehajtogatnunk, és utána nyílik meg előttünk a teljes játék. Már itt kiderül: némi kézügyességen kívül másra nem lesz szükségünk, a kartonlapból az egyes elemeket kézzel ki tudjuk emelni (nem kell olló), az instrukciók pedig egyértelműen és könnyen követhetőek. Három részre van osztva a program: a sárga Make az építésről szól, a piros Play szekcióban lehet játszani a Toy-Conokkal, a kék Discover pedig megmutatja, hogyan is működnek az egyes játékok – illetve innen érhető el a Garage, ahol új Toy-Conokat készíthetünk.
A kisautó bogár
Nem, ez nem autó, nincs kereke! Ellenben hat lába van, mint egy bogárnak! Ezt akkor tisztáztuk... 10 perc alatt készen van, ez a legkönnyebben elkészíthető játék. A Joy-Conok rezgését használja az előrehaladáshoz, kanyarodni meg amolyan tank módra tud. A jobb oldali Joy-Conba épített infrakamera segítségével képes automatikusan követni fényes foltokat, így a maradék fényvisszaverő matricákból akár pályát is lehet építeni neki, amin automatikusan végigmegy. Ha pedig van egy extra pár Joy-Conunk, akkor versenyezni vagy szumózni is lehet velük – két bogár van ugyanis a szettben.
Sajnos ez a bogár pont olyan, mint a bevezetőben emlegetett robotok: jópofa, de hamar ráunhat az ember a kunsztjai dacára. Bemelegítésnek viszont oké.
A horgászbot
Ez egy remek partijáték lehet egy buli alkalmával, amely nem csak gyerekek számára szórakoztató. Bő másfél óra alatt sikerült összeraknom. Mókás, ahogy a madzag automatikus visszatekerését megoldották – amúgy a két Joy-Con giroszkópjai és gyorsulásmérői alapján irányítjuk a játékot. Maga a játékmenet egyszerűnek tűnik: megvárjuk, míg kapás van, beakasztunk, fárasztunk, aztán ha bírja a zsinór, kifogjuk a halat. Minél mélyebbre eresztjük a horgot, annál nehezebb dolgunk lesz, mert a nagyobb, erősebb halak jobban ellenkeznek, és nehezebb is őket fárasztani. Az igazi kihívást a cápák és hasonszőrű ragadozók jelentik: őket a már kifogott halakat csaliként használva tudjuk elkapni. Apropó, már kifogott halak: van ám akváriumunk is, ahol megcsodálhatjuk az eddigi fogásainkat, illetve a zongora segítségével (mi mással...) beszkennelhetünk saját fajátákat – pár példát mellékeltem (nem tudom, elrettentő példának vagy jó poénnak... :D ).
A motor
Ezt úgy két óra alatt raktam össze. Méreteiből adódóan ez leginkább gyerekeknek lesz kényelmes, de azért elboldogultam vele. Maga a verseny kicsit snassz, sok ötlet nincs benne, az MI sem épp Valentino Rossi digitális klónja – viszont az irányítás módja ezt egész ügyesen elfedi egy jó ideig. Viszont ott tud kompenzálni ez a játék, hogy saját pálya- és stadiontervezője is van, igencsak sajátos kezelési módszerrel. Pályát gyakorlatilag úgy tervezhetünk, hogy a bal Joy-Connal „hadonászunk”, stadiont pedig a jobb Joy-Con infrakamerájával szkennelve. Mindent összevetve ezt a gyerekek jobban fogják élvezni, a kihívás szintje is inkább rájuk lett szabva. Ami felett viszont nem tudok szemet hunyni, az az egyféle stadion – akkor sem, ha pár időjárási effekttel (köd, éjszaka, ilyesmi) lehet picit variálni.
A házikó a szőrmók lénnyel
Ezt bájos asszisztensemmel raktam össze: ő másfél órán át bírta, aztán pizsamaosztás volt, utána még szűk egy órát elszüttyögtem vele egyedül. A látszattal ellentétben ez nem tamagochi-utánérzés, hanem egy minijáték-gyújtemény, ahol szőrmók kis barátunkkal kell tekézni, mókuskerékben futni, csillében smaragdokat gyűjteni, ugrókötelezni és így tovább. Háromféle jutalmat kaphatunk a teljesítménytől függően: vagy zselécukorkát, amivel a kis lény bundáján a minta színét változtathatjuk meg; valami kaját, amivel magának a bundának a színét (bár hogy a szappan hogy minősül kajának, fel nem foghatom – a döglött hal és a még élő, sisakos csiga valahol még talán érthető; vagy a kis lényünk Gollam álcázva); illetve nagy cukorkát, amelynek a csomagolásának a mintája a bunda mintáját váltaztatja meg. Ha sikerül egy tetszetős kombinációt összehozni, a fodrásznál menthetjük el. Érzésem szerint ebben azért több is lehetett volna, mint ami lett, mert a szoba dekorációja sajnos tényleg csak dekoráció – pedig a tévével, a falóval, a ceruzával mind-mind lehetne kezdeni valamit. Mondanom se kell, hogy kócos kis Maszatkámnak ez a kedvence…
A zongora
Próbáltam összerakási idő szerint sorbaállítani az egyes játékokat, a zongora volt a leghosszabb: ezt úgy 3 óra alatt sikerült összeraknom. Feleségemmel együtt néztük meg alaposabban, mivel ő klasszikus énekes és magánénektanár, így zenészi szemszögből tudta értékelni. Maga a zongora csupán egy oktávot tud, de stúdió módban az oldalán lévő karral összesen 5 oktáv között vándorolhatunk. Zongora módban 4+1 hangszer hangját utánozza: a zongora mellett van macska, női énekes és férfi énekes – a +1 a bal Joy-Con rezgése lenne, amit különféle méretű dobozokra rakva más-más karakterű hangot ad. Ez inkább a mi pici lányunk pályája, ő élvezettel „nyúzta” a cicákat, miközben csendre próbálta őket inteni... :D
A stúdió mód már komolyabb, itt a mellékelt lyukkártyával ütőshangszer-kíséretet tudunk összerakni magunknak; a bal Joy-Cont karmesteri pálcának használva állíthatjuk be a tempót, és 8 sávon tudjuk rögzíteni klimpírozásunkat; ráadásul ahogy saját halat, úgy saját hangmintát is létre tudunk hozni szkennelés útján, csak papírból kell kivágnunk a megfelelő hanghullámformát. Ugyan 8 sávon tudunk rögzíteni (szépen egymás után feljátszva az egyes szólamokat), de ezt elmenteni nem tudjuk (vagy én nem találtam meg a módját). Azt viszont nem árt észben tartani, hogy ettől a Labo még nem lesz hangszer, csak egy nagyon ügyes játék – és ilyen szempontból lényegesen jobb vétel, mint a gagyi párezer forintos játékszintetizátorok, mert ennek lényegesen jobb a hangja. Viszont egy bulit feldobhat egy kellően nyitott társaság esetében. :-)
A Discover mód és a Garage
„Értem én, hogy gőzgép, na de mi hajtja?” – csak hogy a klasszikust idézzem, a válasz pedig itt van. Gyerekek számára is érthető módon magyarázza el a Discover rész, hogy hogyan működnek a Joy-Conok, és ezáltal hogy működnek az egyes játékok. Kapunk tippeket az egyes Toy-Conok kidekorálásához is (még az ideális festék-víz arányhoz is), illetve tanácsokat a javításukhoz, ha esetleg elszakadna a karton, vagy a nagy kreatítv díszítés sikerül félre.
Itt található a Garage is, ami a programozási felülete a Labónak: egyszerű input-output viszonylatben definiálhatjuk, hogy milyen eseményre mivel válaszoljon a játék. A dobozon már tippként ott a teniszütő-gitár fotója, természetesen a neten már fellelhető a pontos leírás is, az AliExpressen pedig potom 8 dollár körüli összegért megrendelhető a (nem hivatalos) kartongitár is hozzá. Elvileg csak a fantázia szabhat határokat, gyakorlatilag majd meglátjuk, mert azért ez elhangzott már a Jimu robotoknál is... Nem akarom ezt a részét temetni a Labónak, de ha valakinek nincs affinitása a programozáshoz (márpedig nem sokaknak van), akkor ez a része bizony kihasználatlan marad – de ha a neten sikerül jó projekteket összehozni, amiket egyszerűen lehet kézzel lemásolni a saját Switchünkre (a régi szép (?) idők, amikor Commodore-on és Spectrumon könyvekből másoltuk be a játékok forráskódjait...), akkor ez a része is diadal lehet.
Jó tíz órányi IKEA-origami (gregmerchtől nyúltam – az ő engedélyével ;-) ), legalább ennyi játék, és úgy 4-5 órányi Discover fejtágítás után ha összegeznem kellene, jó játék-e a Nintendo Labo, akkor azt mondanám: alapvetően igen, de nem mindenki számára. Játékos és gyermekded lelkületű felnőttek fiatalodhatnak jó pár évet a Labóval; ha pedig a családban van 6-14 éves gyerek, akkor együtt kiváló családi móka. Akárcsak a Wii esetében, a Nintendo itt is próbál egy szélesebb közönséget megszólítani a Labóval – a kérdés már csak az, sikerül-e, sikerülhet-e ez neki egy ilyen szokatlan termékkel. Szerintem igen, bár az tény, hogy a vásárlói oldalról szükséges a nyitottság a szokatlan dolgok felé.
