Komoly kihívássá vált már számomra is követni a rengeteg klasszikus, retro FPS által inspirált indie lövöldét. Míg pár éve gond nélkül össze tudtam gyűjteni az aktuális, legígéretesebb bejelentéseket, fejlesztéseket egy-két toplistára, mostanra bizony eljutottunk arra a pontra, ahol a havi játékmegjelenések között néha igazi meglepetésként ér egy minden tekintetben bravúrosnak ígérkező, ám addig szinte a radar alatt lopakodó cím.
Pedig a PositronX még csak nem is a semmiből bukkant fel. A Scorpius Games csapata, akiknek korábban csak a 2015-ös I Shall Remain című posztapokaliptikus RPG-t köszönhettük, már 2016-ban elkezdte a fejlesztést, majd 2018 áprilisában early accessbe is küldte a játék első publikus változatát, hogy aztán idén október végén végre megjelenjen a végleges kiadás – az eredmény pedig túlzások nélkül egészen kellemesre sikeredett.
Ennek egyik alappillére, hogy a fejlesztők elég nyilvánvalóan nem lustultak az utóbbi két év során, és bizony elég sok tartalommal pakolták meg a PositronX-et. A játék alapvetően roguelite FPS, amely a műfaji hagyományokhoz híven elhalálozás esetén a teljes addigi haladást törli, és fegyvereink, felszereléseink nélkül kezdhetjük újra utunkat az első szinttől, teljesen újragenerált pályákon.
A történet szerint a távoli jövőben a szokás szerint kihalás szélére sodort emberi faj új otthont keres, választásuk pedig egy olyan távoli, nyersanyagokban gazdag bolygóra esik, amelynek klímája halálos – ezért a kolonizálást robotokra bízzák, és minden szépen is halad, mígnem egy nap valami történik az állomást irányító központi mesterséges intelligenciával, és az állomás egységei megzakkannak. A megmentés kulcsa egy speciális gépi alakulatban rejlik, akik megőrizték függetlenségüket a központi vezérlő tébolyától, és megindulnak, hogy felderítsék, majd kijavítsák a probléma okát – a lehetséges megoldási opciók közé sorolva az összes hibásan működő kollégájuk szitává lövését.
Természetesen elszánt bádogvitézeink egyes combosabb ellenfelek ellen nagyjából annyit érnek, mintha konzernyitóval állnának neki traktort bontani. A teremről teremre, gyakran különböző környezeti módosítóelemek jelenlétében (zéró gravitáció, lézercsapdák stb.) zajló tűzharcok hevében így kulcsfontosságú, hogy a leölt ellenfelekből kinyert valutáért cserébe szerelőállomásokon, illetve az egyes szobák kitakarításáért megnyitott tárolóládákból folyamatosan gyűjtögessük a négy lehetséges fejlesztési eszköz egyikét: új fegyvereket (egy karakter egyszerre hármat tárolhat, skálájuk pedig az egyszerű pisztolytól a különböző energiakarabélyokon át a rakétavetőkig terjed); a mordályok elsődleges vagy másodlagos tüzeléséhez, esetleg a velük végrehajtott közelharci támadásokhoz kapcsolódó fejlesztéseket; passzív beültetéseket, amelyek valamelyik harctéri tulajdonságunkat vagy képességünket növelik; valamint aktív, bármikor elsüthető, cooldownnal újratöltődő képességeket.
Az egyes szintek végén természetesen vár ránk egy méretes, combos főrobot is, opcionálisan néhány újratermelődő csatlóssal, akinek legyűrése után léphetünk tovább a következő, új pályaelemekből és ellenféltípusokból generált szintre. A fináléhoz vezető úton természetesen a műfaji hagyományoknak megfelelően számtalan alkalommal harapunk fűbe – ám szemben a BPM-mel, amit például nemrég főleg emiatt kritizáltam, gyakorlatilag folyamatosan történik valamilyen haladás az egyes nekifutások között, megnyitunk új fegyvereket, karaktereket, képességeket, építgetjük a játék háttértörténetét feltérképező adatbázist. A tesztelés első bő két-három óráját követően még a legelső pálya is tudott új teremtípust, főellenfelet és kihívást mutatni.
A lelkesedés, odafigyelés pedig a PositronX számtalan többi elemében is megmutatkozik. Vizualitás és hangulat terén elég komoly és egyértelmű inspiráció lehetett a 2016-os DOOM, még a lassabb, nagyobb ellenfelek, a közelharci kivégzések hiánya mellett is. Azonban játékmechanikák terén akadt egy olyan elem, amely mellett kissé nehezen tudtam elmenni szó nélkül, és valamennyit levont a játék értékéből – ez pedig az ellenfelek szivacs jellege. Ugyan egyes bakák megtántorodnak, esetleg pár darabkájukat elhagyják a lövéseink hatására, sajnos számos olyan példány akad, akik rendíthetetlen szivacsként nyelik a muníciót. Másrészt míg eleven céltábláink többsége meglehetősen precíz, és igen keményen sebez, saját lövéseinknek az esetek többségében iszonyatos pontossággal kell eltalálniuk a gépek testét, esetleg specifikus sebezhető pontját, ha bármilyen számottevő hatást szeretnénk elérni az enyhe epilepsziagyanús effektparádén felül (a készítők egyebek mellett nagyon szerethetik a lense flare opciót).
Ám ezt leszámítva, különösen, ha a fejlesztők a megjelenést követően is támogatják majd alkotásukat, a PositronX összességében egy nagyon kellemes, jól eltalált, látványos és adrenalindús indie FPS, amely ajánlott a műfaj minden rajongója számára.
