Másfél éve, a Horizon: Zero Dawn PC-s portjának megjelenésével sokan nem igazán tudtuk, mire véljük, mennyire is tekintsük komolynak a Sony törekvéseit, hogy a PC-s piacra is betörjenek az utóbbi években megjelent sikeresebb játékaik portjaival. Ehhez hozzátartozik, hogy a Horizon számítógépes változata az első nagyobb foltozásokig hagyott is maga után némi kívánnivalót. Ám immár harmadik átiratuk után nemcsak az egyértelmű, hogy nagyon is komolyan gondolják ezt a vonalat, de az is, hogy a minőségre legalább annyira törekszenek, mintha csak saját platformjaikra adnák ki újra ezeket a címeket.

A God of Warnak pedig kifejezetten jól áll ez a fajta törődés. Kratos szériájának 2018-as folytatása/soft rebootolása egyike volt azoknak a PlayStation címeknek, amelyeket szinte nem is reméltem, hogy láthatok majd más platformon is, ám egy váratlan őszi bejelentést követően már az ünnepek előtt kézhez is kaptam a kódot, hogy aztán megnézzem, mennyire állja meg a helyét az eredetileg 2018 tavaszán megjelent cím. (Amelyről gregmerch kolléga írt már részletesen akkor.)

God of War
Öreg isten nem vén isten, rendet vág már megint itt lenn.
A fenti sorokban nem véletlenül neveztem a játékot soft rebootnak. A játék sok évvel a God of War III nagyszabású fináléja után játszódik, amelyet ugyan Kratos csodával határos módon végül túlélt, ám közben a görög panteon lemészárlása során lényegében megsemmisítette az ókori görög civilizációt, a tettei pedig azóta is kísértik. Utazásai során letelepedett Midgardban egy Faye nevű harcosnővel, akivel egymásba szerettek és családot alapítottak. A játék Faye halála után indul, miután Kratos magára maradt fiával, Atreusszal, és a feladattal, hogy a sok évnyi gyilkolás után felnevelje őt, megakadályozza, hogy átöröklődjön rá a benne dúló gyilkos harag, és felesége utolsó kívánságának megfelelően eljuttassák hamvait Midgard egyik legmagasabb hegyének csúcsára. Indulásuk előtt azonban sok évnyi bujkálás után váratlanul Kratosra bukkannak a helyi, Odin által vezetett istenek, akiknek cseppet sem tetszik a véres múltú görög rokon jelenléte és ténykedése.

Bár a játék kameranézete TPS-re váltott, Kratos válla mögé, a fő fegyver a Káosz pengéi helyett a Leviatán névre keresztelt fejsze lett, a játéktér nyitottabb (bár nem teljesen nyílt), a fejlődési rendszer pedig sokkal inkább hajaz a nyílt világú RPG játékokban megszokottra, a játékmenet magja változatlan. Kratos és Atreus útjuk során a skandináv és germán mitológia legkülönbözőbb szörnyeivel néznek farkasszemet, miközben legalább ekkora kihívásnak bizonyul számukra a Faye elvesztése miatt érzett gyász feldolgozása, illetve Kratos számára az apaság idegensége és a félelem, hogy fia ne követhesse el azokat a hibákat, mint ő, és ne váljon hozzá hasonló, gyűlölettel fűtött gyilkológéppé. Mind a játékmenet, mind a történet iszonyatosan addiktív, és tökéletes belépési pont a PC-s közösség számára is, akik esetleg csak nagy vonalakban ismerik a sorozat PS2/PS3-ra megjelent korábbi darabjait.
Ez persze nem sokat érne, ha a PC-s port nem sikerült volna jól, de megnyugtathatok mindenkit: a teszt során ismét elégedett lehettem a Sony teljesítményével. Első körben, bár a gépem specifikációi a Sony által kiadott listán csak a középső High sávig érnek el (vagyis 1080p és High beállítások mellett garantált a stabil 60 fps), ám a játék grafikai beállításainak igen széles skálája mellett folyamatosan megjelenik az opciók alapján becsült VRAM-igény, ez alapján pedig mertem 1080p felbontás mellett kikapcsolt VSync-kel és kicsit visszábbvett árnyékokkal felnyomni mindent ultrára. 5600 XT videokártya, Ryzen 5 3600 és 16 GB DDR4-es RAM mellett ez vígan elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a játék 60-70 fps körül fusson, ami alá egyedül az új, nyíltabb területek betöltésekor és a méretesebb arénaharcok során esett. Egyúttal az Ultra beállítás mellett első körben döbbenhettem rá, mennyire elmondhatatlanul szép ez a játék – ha nem tudnám, hogy eredetileg 2018-ban jelent meg, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy tavalyi vagy legfeljebb pár hónapos (ami kissé csalóka, a PC-s port ugyanis magába foglalja a PS5-ös grafikai csiszolásokat is).

Ez a csúcsteljesítmény nagyjából addig a pontig tartott, amíg el nem értem a játék első nagyobb, nyíltabb hub zónáját, miután hőseink találkoztak a Midgard-kígyóval, ahol azért a hatalmas víztömeg renderelése és a nyílt tér elég durván lenyomta a teljesítményt 40 fps környékére, néha az alá, és kénytelen voltam átváltani a High presetre, ami még továbbra is tartotta az átlagos 60 fps körüli teljesítményt. A tesztelés során aztán érkezett még egy méretesebb folt, amely tovább finomhangolta kicsit a dolgokat, a preseteken belül pedig elég széles skálán lehetett állítgatni a dolgokat (a DLSS és a FidelityFX is támogatott), egyedül talán egy komolyabb benchmark nem ártott volna, amely végigpörgeti, hogy a játék különböző szegmensei, opciói mellett hosszútávon is működőképes lesz-e az adott beállítás.
A játék emellett bár kontrollerrel érezhetően kényelmesebb, természetesen támogatja az egér-billentyűzet kombót, tartalmazza a konzolos változathoz készített magyar feliratot, olyan volumenű problémákba pedig, mint a Horizon portjával kapcsolatban az első nagyobb foltozások megjelenése előtt, egyszer sem találkoztam, nem bukkantam glitchekre, durvább fps-zuhanásokra, és crash-sel sem akadtam össze.

A God of War PC-s portja tapasztalataim alapján kifejezetten a mezőny minőségibb felét erősíti, és kifejezetten ajánlom, ha már régóta szemeztetek a sorozattal, vagy esetleg hozzám hasonlóan eddig még csak eredeti PS4-en volt lehetőségetek játszani vele – ugyanakkorát üt, mint négy évvel ezelőtt.