A The Centennial Case: A Shijima Story a Metal Gear Solid 5-ből ismert Koichiro Ito és Junichi Ehara (Babylon’s Fall) egyfajta szerelemgyereke, méghozzá az eléggé ingoványos talajnak számító FMV-műfajból. Ezt tulajdonképpen egyetlen cég, a Wales Interactive uralja már évek óta, és rendszeresen adnak ki évente több alkotást ebben a stílusban. Ezek minősége felemás, néha egészen lebilincselő darabok érkeznek tőlük (lásd legutóbb a Who Pressed Mute on Uncle Marcus?), de akad olyan is, amelyek szörnyen amatőrök (mint mondjuk a Bloodshore). A The Centennial Case minden szempontból többnek akar látszani, mint egy szimpla FMV-kalandjáték, amit abból is leszűrhetünk, hogy a híres Square Enix zászlaja alatt jelent meg, méghozzá jóval borsosabb áron, mint amennyit egy Wales-féle kalandért általában elkérnek (merész húzás).
De nézzük inkább, mivel is állunk szemben! A „játékban” a regényíróból lett amatőr magánnyomozó, Haruka Kagamit irányíthatod, akinek egyetlen célja van: megoldani a Shijima-családot az elmúlt évszázadban körülvevő rejtélyes gyilkosságsorozatot. Ehhez több ügyet is meg kell oldanunk, és a narratívában bizony jeleskedik a The Centennial Case. Az egyes ügyek remekül vannak bemutatva, és a karakterek elég érdekesek ahhoz, hogy kötődhess hozzájuk. A cselekménybe írt fordulatok időnként egész meglepők, szóval elmondható, hogy a történetet jól megírták, a színészeknek hála pedig mindez korrekt módon kerül előadásra.
2022-ben indulunk, majd Haruka képzeletének hála az elmúlt 100 esztendő bizonyos pontjaiba csöppenünk a Shijima család életében. Jó dolog, hogy az elején megismert színészek köszönnek vissza más szerepekben folyamatosan a fejezetekben. Így számomra egy színházi előadásként hatott az ilyen múltbéli rejtélyek megoldása. Az öltözékek és a használati tárgyak is korhűek, szóval nem fogunk sosem kizökkeni vagy idegennek tapasztalni a látottakat.
A videók minősége kiváló, a felvételt bármikor meg lehet állítani, vissza lehet olvasni, ki mit mondott, lehet előre és hátra tekergetni. Interakcióba léphetünk a képernyőn megjelenő nyomokkal, de ezek akkor is bekerülnek később a tarsolyunkba, ha véletlen elbambulunk a nagy mozizás közben (így maximum a trófeavadászok szívhatják a fogukat). Mert marhára sokat fogjuk a látószervünket használni az erős 12 órás sztori alatt. A színészekről már írtam, a zenék átlagosak, semmi kiemelkedő, csupán a háttérben szólnak.
Megszakítja a filmezést egy minden fejezet végén található elmepalotás nyomozós szegmens, ahol az eddig látottakat tárják elénk jelenetkockánként. Egy folyamban kérdések találhatók gócpontokban, amelyekhez válaszokat kell kapcsolnunk és hipotéziseket gyártanunk. A rejtélyek és a hozzájuk kapcsolódó nyomok viszonylag könnyen összerakhatóak, és fájó leírnom, de eléggé hülyebiztosak is. Hiába dobál ránk több tucat nyomot a program, a hatszögletű fiókokba fixen meg van szabva, hogy mi a helyes válasz. Még a nyomok szélei is meg vannak jelölve egy iránnyal és egy ábrával, tulajdonképpen csak be kell passzintani azokat a megfelelő helyre. A lustábbak elégethetnek segítséget is, így ki lesznek jelölve az adott kérdéshez tartozó válaszok. Az elején izgi, mert magunktól olvassuk a kérdést és az alapján keressük a választ, majd ahogy fáradunk, már csak az ábrákat vadásszuk a rengeteg lehetőség közt. És ha nagyon elfogyna a türelmünk, már durrantjuk a segítséget, hiszen retorzió hiányában megengedhetjük magunknak.
Egészen az ötödik fejezetig a stuff teljesen azonos módon halad, mindent óraműpontossággal fogunk csinálni. Végignézünk egy történetet, amelyben egy gyilkosság vár ránk. Utána nyomokat pakolunk össze, és a végén próbálunk helyes válaszokat adni a gyilkos és módszere felfedésére a feltételezésinkből gyártott információkból. Természetesen egy csomó fals következtetést is bedobálnak, hogy még jobban összezavarjanak. Nagyjából úgy tudnám leírni az egészet, mintha az érettségire készülnénk fel, majd a záróvizsgán kirúgják a lábunk alól a mankót, és a megtanultak helyett undin megcsavarják az egészet. A vizsga napjáig mindenki jó fej, a javunkat és a haladásunkat erőlteti, élesben pedig olyanokat kérdeznek be, hogy a fejünket fogjuk.
De nagyon elkanyarodtam, hiszen az ötödik fejezetről akartam mesélni, ahol valódi játékmenetet csempésztek az FMV-be. Mozgathatjuk a kamerát, és úgy vizsgálhatjuk meg a tárgyakat, majd a palotába átlépve a nyomokat a tanultak alapján rendezgetve juthatunk előrébb. Ez érdekes megoldás, de mire idáig eljutunk, a „nesze semmit, fogd meg jól” bölcsességgel fogunk távozni. A folyamatos váltás megtöri az eddigi szisztémát, és rövidebb is a korábbiaknál.
Videojátéknak nem jó a The Centennial Case: A Shijima Story, ezt egy egészen más médiumon keresztül – pl. TV-sorozat formájában – sokkalta jobban is be lehetett volna mutatni. A jól megírt sztori és a karakterek mellett ott van az esetlen játékmenet, amely a későbbi változtatás ellenére sem állja meg a helyét. Nagyon kevés az interakció, rengeteg kamu nyomot kapunk, hogy el lehessen nyújtani a játékidőt. Mindezek mellett elég barátságtalanul magas árcédulával jelent meg. Egy jó nagy akció keretein belül az FMV-szoftverek kedvelői, vagy a csavaros krimik rajongói tehetnek vele egy próbát. Ebben a formában azonban úgy gondolom, nagyon merész húzás volt így megjelentetni a cuccot.
