A Plague Tale: Requiem teszt – Ez a játék sem „makulátlan”

Kétségtelen, hogy a 2019-es év egyik meglepetésjátéka az Asobo Studio akció-kalandjátéka, az A Plague Tale: Innocence volt. A sikere nem volt alaptalan, hiszen egy nagyon izgalmas, fordulatokkal és drámai eseményekkel teli történetet mesélt el, amihez ügyesen megkomponált játékmenet, szerethető karakterek és nem utolsósorban igen pazar grafika párosult. A fejlesztők az elmúlt években tettek egy nem annyira kis kitérőt a repülés világa felé, hogy most visszatérjenek újra a százéves háború idejébe. Az A Plague Tale: Requiem folytatja az első rész történetét, de kérdés, hogy tud-e ugyanakkorát szólni. Aki esetleg nem játszott volna az első résszel, az bizony nem fog mindent érteni a másodikban sem, mert itt a történet a legfontosabb játékelem. Éppen ezért érdemes itt egy picit összefoglalni, hogy mi is történt anno. Spoiler következik!

Az események Franciaországban játszódnak, és a nemesi de Rune család birtokán kezdődnek. Itt élt a tizenöt éves Amicia és ötéves öccse, Hugo, aki születése óta egy rejtélyes kórságot hordoz a vérében. Éppen ezért alkimista anyja minden idejét e kórság elixírjének kutatásával tölti. Ám a francia inkvizíció vezetője mást lát bele Hugóba. Ő a vérét akarja, mert úgy hiszi, általa természetfeletti hatalomra tehet szert, ezért a katonái megtámadják a család birtokát, és végeznek az apjukkal. Az anyjuk látszólag magát feláldozva segít gyerekeinek megszökni, és Amicia lelkére köti, hogy keressen fel egy bizonyos doktort, aki segíthet az elixír befejezésében. A testvérek ettől kezdve egy macska-egér játszmában találják magukat, ahol bujkálniuk kell a katonák elől, nem bízhatnak senkiben, ráadásul a vidéket sújtó pusztító pestis miatt megjelent milliárdnyi patkány is, azonnal felfalva mindent, ami az útjukba kerül. Kalandjaik során sikerül elkészíteniük az elixírt, találkoznak egy fiatal alkimistatanonccal, Lucasszal, aki csatlakozik hozzájuk, illetve az is kiderül, hogy az anyjuk sem halt meg, csak fogságba esett. A játék végére pedig arra is fény derül, hogy a titokzatos kórság miatt Hugo képes irányítani a patkányokat. Komoly áldozatok árán legyőzik az inkvizíció fejét, és négyen útnak indulnak új otthont keresni.

A második rész nagyjából itt veszi fel a fonalat újra. Lényegében fél évvel az első rész eseményei után láthatjuk újra Amiciát, Hugót és Lucast, amint egy erdőben egy régi erőd romjainak tövében játszanak. Minden csodásnak tűnik, a pestisjárványnak nyoma sincs, minden békés, és ami a fő, Hugo is egészségesnek tűnik hosszú idő óta. Amicia persze így sem teljesen nyugodt, benne mindig ott motoszkál a gondolat, hogy ez az idill meddig maradhat fenn. És sajnos nem is marad fenn túl soká.

Bár a család azért utazott hónapokon keresztül délnek, mert egy ősi rend menedéket ígért nekik Provence tartományban, hamarosan kiderül, hogy itt sincsenek biztonságban. A városka első ránézésre maga a paradicsom, ám amint Hugón újra kitörnek a kórság – amit egyébként Prima Macula névre hallgat, és egy ősi átok – tünetei, az is kiderül, hogy a színfalak mögött már itt is javában tombol a pestis. A nyomornegyedben az utcán hevernek a hullák, és persze a patkányhordák is jelen vannak. A családnak újra menekülnie kell, mert Provence is elesni látszik, viszont Hugo álmában rendszeresen egy szigetet lát, amelynek egyik forrásától meggyógyulhat.

Ezúttal talán kevésbé bosszantó Hugo állandó jelenléte.Mivel a sztori a játék legfontosabb része, talán már így is túl sokat árultam el belőle, bár ez még mindig csak az első két-három fejezet eseményei voltak. Mindezt a játék a már jól ismert játékmenettel tálalja, ami szerintem továbbra is kifogástalan. Mi Amiciát irányíthatjuk, aki többnyire másodmagával van. Hol Hugo, hol Lucas van mellettünk, akiket az MI irányít, többnyire korrektül. Bár simán előfordult többször is, hogy míg én Amiciával elbújtam egy őr elől, addig a társam ott ácsorgott egy méterre az orra előtt, és őt nem vette észre... Ami sokak számára fontos lehet, hogy ezúttal talán kevésbé bosszantó főleg Hugo állandó jelenléte, amit sokan az első rész hibájaként róttak fel.

A játékmenet alapvetően a lopakodásra épül, hiszen sem Amicia, sem társai nem képzett harcosok, sőt, nem is harcosok egyáltalán. Csak gyerekek. Persze Amicia immár mesterien bánik a parittyával, Lucas pedig most is több okos kémiai vegyülettel segíti őt. Általa tanulunk meg tűzgyújtó és tűzoltó tölteteket is gyártani, amelyeket aztán akár parittyával, akár puszta kézzel vagy egy kis cserépedényben kisebb bombaként használhatunk. A fejezetek többségében mindig bújócskázni kell a katonákkal, akik közül a gyengébbeket parittyával meg lehet ugyan ölni, de a jobban felszerelteket már nem. Amicia olykor késeket is magához vesz, hogy végső esetben azzal védje meg magát. Érdekesség, hogy az egész sztori során sokkal törékenyebbnek tűnik, mint az első részben, holott már sokkal tapasztaltabb. Nagyobb hangsúlyt kap, hogy mennyire megviseli, amiért embereket kell ölnie a túlélésük érdekében.

A fáklyás őrökre is ráuszíthatjuk a patkányokat.A patkányos pályaszakaszokon a tüzek meggyújtásával vagy épp kioltásával lehet játszadozni, ezzel terelgetve a förtelmes tömeget. A fáklyás őrökre is ráuszíthatjuk őket, ha kioltjuk a fáklyájukat. Cserébe viszont elég egyetlen óvatlan mozdulat, és Amiciára is simán rávetik magukat, és már jöhet is a töltőképernyő. A fejtörők általában nem nehezek, mindig ott van a megoldás a közvetlen környezetünkben, csak figyelmesnek kell lenni.

A játékmenet érzésem szerint továbbra is remekül működik. Nincs sok újítás, de azok egész jól illeszkednek. Ilyen például a már említett kések megjelenése, illetve az is, hogy Amicia immár nem hal meg azonnal, ha megtámadják. Lehetőségünk van visszatámadni vagy akár elmenekülni is. Eleinte csak a parittyánk van nálunk, de később egy számszeríjra is szert teszünk, amivel már a páncélosok ellen is halálosak tudunk lenni.

Játékstílusunkat függvényében javítja a program Amicia képességeit.Amicia fejlődik is a kalandok során, ám ez nem a klasszikus értelemben vett szerepjátékos fejlődési rendszer. A program ugyanis figyeli játékstílusunkat, és annak függvényében javítja Amicia képességeit. Ha valaki mindig lopakodik és maximálisan kerüli a konfrontációt, az idővel a lopakodási képességeihez kap új elemeket. Ha viszont valaki szeret minden őrrel végezni maga körül, akkor az új harci képességekkel gazdagodik majd.

Már az első rész is meseszép volt a maga idejében, de az A Plague Tale: Requiem képes volt szintet lépni. Ebben persze erősen közrejátszik, hogy már csak PC-re, PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re jelent meg (plusz Nintendo Switchre cloud alapon, de ezt most hagyjuk). A grafika kifogástalan, a level design rendkívül igényes. Mindezt nagyon szép karakterekkel, pofás és folyamatos animációkkal és ray tracinggel teszik közel tökéletessé. Igen ám, csakhogy ennek ára van. PC-n meglehetősen komoly a gépigény, míg konzolon... nos, maradjunk annyiban, hogy PlayStation 5-ön többször is tapasztaltam akadozásokat, főleg a patkányos részeknél...

Legalább olyan izgalmas órákat ígér, mint elődje.Mindezzel együtt is az A Plague Tale: Requiem méltó folytatása a 2019-es elődnek. Épp csak annyira mutat újat, amennyire kell – esetleg e téren lehettek volna merészebbek is a készítők. De érzésem szerint ez most nem is annyira baj, hiszen ha elsütöttek volna mondjuk egy kényszeredett kooperatív módot (ami valamennyire adná magát), azzal sokkal többet árthattak volna a játékélménynek. Szóval ez a kevés újítás szerintem elegendő, főleg hogy jól is működnek. Ha szemet hunyunk az akadozások felett (ami azért konzolon bosszantó, de javítható jelenség), illetve az MI olykor bugyuta dolgai sem szegik kedvünket, akkor az A Plague Tale: Requiem legalább olyan izgalmas órákat ígér, mint elődje.