Nem rémlik, hogy sok RTS készült volt az első világháborúról. Igazság szerint elsőre csak egy ugrik be: a lehengerlően kreatív nevű World War I, amely még a Blitzkrieg első részének motorját használta, és egyébként viszonylag felejthető darab volt. De annak is már 18 éve, szóval nem mondhatni, hogy el lennénk kényeztetve címekkel. Mindenesetre úgy látszik, első világháborús stratégiai játékot nem lehet kiadni anélkül, hogy nem írnánk bele, hogy melyik konfliktusban játszódik (lásd még Strategic Command: World War I), ennek megfelelően a The Great War: Western Front sem hagy teret a tágabb értelmezésnek, már ami a játék tematikáját illeti.
Magát a háborút, főleg a számunkra kevésbé releváns nyugati frontját persze elég nehéz modellezni. A háborúskodás a történelem során mindig is meglehetősen dinamikus dolog volt, ám volt négy esztendeje a világtörténelemnek, amikor a védekező fél olyan elképesztő fölénybe került a támadó féllel szemben, hogy kukázni lehetett mindent, amit az emberiség addig kitalált – de a tábornokok csak azért is próbálkoztak, újra meg újra, százezreket áldozva fel a lövészárkokban, a senki földjén, a szögesdrótok között teljesen és tökéletesen értelmetlenül. Nos, talán ebből is érthető, miért nincs sok játék a nyugati frontról, és ezért is bátor lépés a Petroglyph fejlesztőcsapatától, hogy mégiscsak megcsinálták ezt a játékot.
És szerencsére nem próbálták szépíteni a dolgokat – a játék pontosan ezt az őrült vérszivattyút mutatja be. Nem ritka, hogy katonák tízezreit veszítjük el, hogy a csata döntetlenül záródjon, és arra is akad bőven eset, hogy a sokadik hullám után lefújjuk az offenzívát anélkül, hogy bármit is elértünk volna kitűzött céljainkból.
Ezt a fajta felőrlést, „grindolást” a játék sajátos módon oldja meg. A stratégiai térkép hexákra épül, és miden régió rendelkezik adott számú csillaggal. Amennyiben egy régiót megtámadunk, és teljes győzelmet aratunk, a védekező fél elveszít egy csillagot. Verdunnél például ennek megfelelően egyetlen kör alatt négyszer kell földbe döngölni a franciákat, ha el akarjuk foglalni, és ez bizony kis túlzással lényegében ugyanannak a csatának a négyszeri lejátszása lesz.
A stratégiai képernyőn intézhetjük egyéb ügyeinket: kémkedhetünk, felderíthetjük a szomszédos régiókat, fejleszthetjük a sajátjainkat hadianyagraktárakkal, kocsmákkal vagy épp hadikórházakkal. Ugyancsak itt mozgathatjuk csapatainkat – egy-egy offenzívát alaposan meg kell tervezni, mert a csapataink egy körbe csak mozogni vagy támadni tudnak.
Ezen a képernyőn érhető el a kutatás-fejlesztés is, ami rendkívül szerteágazó: tüzérségtől kezdve harckocsikon át a gyalogságunk felszereléséig mindent fejleszthetünk, ám fontos, hogy egyetlen játék alatt nem fejleszthetünk ki mindent, így hosszú távon kell gondolkodnunk.
Csapataink gerincét minden fegyvernemek királynője, a gyalogság adja, ám a pátoszt némiképp csökkenti, hogy tízezrével fogjuk őket a halálba küldeni, és ezen csak kis mértékben segít az olyan egységek megjelenése, mint például a német rohamosztagos vagy később a harckocsik. Épp ezért a legfontosabb egységünk a tüzérség lesz, azon belül is a zárótűz. Az így lekötött ellenséges csapatok visszahúzódnak a lövészárkaikba, megkönnyítve a támadó csapatok áthaladását a senki földjén.
Ha eljutunk az ellenséges lövészárkokig, akkor jön a kézitusa, a pokoli küzdelem bajonettekkel és gyalogsági ásókkal. Ha egy ellenséges parancsnokság körül már csak a mi csapataink vannak, rövid idő után a mi kezünkbe kerül – ha az összeset elfoglaltuk a térképen, miénk a teljes győzelem. Ha nem, akkor csak „kis” győzelem vagy akár döntetlen is lehet, lényeg, hogy az ellenséges régió elfoglalásával nem haladunk előre, lásd fent.
Maga a harc a szórakoztató és az egysíkú között mozog. Ugyanazokat a csatákat kell tucatszor lejátszani, néha bosszantó bugokkal (főleg ami azt útkeresést illeti), viszont egyes elemek szórakoztatóak, ami engem folyamatosan újabb csatákra ösztökélt, órákra lekötve. A harc már a korai hozzáférés során is rendkívül megosztotta a közönséget, és ezt meg tudom érteni – a stratégiai játékok kedvelői kevésbé rajonganak a „grindolásért”. Mégis, a játék hangulata (amelyet csak fokoz a rengeteg korabeli fotó, idézet, hanghatás) engem teljesen beszippantott. A tüzérség robaja, a gyalogság rohamát jelző sípszó, a gépfegyvertűz mind-mind hozzátesz ehhez.
Bár vannak hiányságok (az MI néha csinál meredek dolgokat, de a harckocsik használata is hagy kívánnivalót maga után), és a látványvilág sem igazán 2023-as, mégis, a The Great War: Western Front sajátos rendszerével először tett kísérletet arra, hogy hűen modellezze a nyugati front vérszivattyúit, és ez szerintem sikerült neki. Mindenesetre ha van játék, ahol indokolt lehet a Steam kétórás, kérdés nélküli pénzvisszafizetése, akkor ez az – ennyi idő alatt mindenki eldöntheti, hogy ez a játék neki való-e. Nekem tetszett.
