A Team17 neve örökre összeforrt a harcias kukacokkal, de évtizedek óta kiadóként is működnek. Ráadásul remek érzékkel nyúlnak hozzá az egyedi indie projektekhez. Most viszont egy olyan játékról van szó, amely nem egy felkarolt projekt, hanem egy náluk házon belül készült kalandjáték. Nem is akármilyen! A kiadó még februárban jelentette be, hogy készül a Killer Frequency, és már az akkor bemutatott előzetes után biztos voltam benne, hogy ez valami különleges lesz. A vizuális megvalósítás, a hangulat és a játékmenet egyedi vonásai már akkor egyértelműen nagyszerűnek érződtek. Persze egy trailerből balgaság lenne messzemenő következtetéseket levonni. De amikor végre megkaptam a játékot és magamra öltöttem Forrest Nash karakterét, minden előzetes várakozásom beigazolódott.
A Killer Frequency valamikor a '80-as években játszódik, ami máris megteremti egy neonvilágította kaland alapjait. Az események egy aprócska amerikai kisvárosban, Gallows Creekben játszódnak, amelynek – mint a horrorfilmek tanúsága szerint minden létező amerikai kisvárosnak – megvan a maga helyi legendája és kísértethistóriája. Gallows Creek ügyeletes mumusa egy bizonyos Whistling Man, avagy fütyülő ember. A legenda szerint valamikor évtizedekkel korábban volt egy őrült sorozatgyilkos, aki megtizedelte a városka lakosságát. Különös ismertetőjele volt, hogy fütyürészett gyilkosság közben. Hogy elkapták-e vagy csak egyszerűen eltűnt, az tulajdonképpen mindegy is, hiszen annyi idő eltelt már azóta, ha meg is úszta a gyilkosságokat, mára (vagyis a játékon belüli '80-as évekre) már legjobb esetben is egy vén trotty.
Mi Forrest Nash bőrébe bújunk a játékban, aki egy igazi rádiós sztár-DJ volt a nagyvárosban. Hogy pontosan mi történt a játék eseményei előtt vele, az nem fontos, a lényeg, hogy derékba tört a karrierje, és arra kényszerült, hogy egy Isten háta mögötti kisvárosba – Gallows Creekbe – költözzön. Itt működik a helyi rádióállomás, a KFAM 189.16, ahol munkát kap. De valószínűleg tényleg valami nagy botrányba keveredhetett, mert itt is csak az éjszaka sugárzott horrorshow, a The Scream műsorát kapja meg. Mi is az egyik első ilyen éjszakai műszakjában csöppenünk az eseményekbe egy rövidke, az irányítást megmutató előzményt követően. Ettől kezdve a játék végig a rádióállomáson és az annak otthont adó apró irodaházban játszódik. És hogy mi a sztori lényege? Nos, dióhéjban: a Whistling Man látszólag újra felbukkant Gallows Creekben, a seriff halott, a helyettese pedig elment egy másik városba, hogy erősítést hozzon. Amíg távol van, a rádióállomás telefonjára irányította át a 911 hívásait, így Forrest Nash nyakába szakad a városka összes lakossági bejelentése.
Mindez játékmenet szempontjából egy egyszerre kihívást jelentő és piszok élvezetes kalandot eredményez. Nash bőrében a mi (és asszisztensünk) felelőssége lesz, hogy lehetőségeinkhez mérten megmentsük a betelefonáló hallgatókat, akiknek a Whistling Man az életére tör. De közben akárhogy is, mégiscsak egy rádióműsor házigazdái vagyunk, szóval válogatni kell a zenéket, reklámokat kell bejátszanunk, kezelnünk kell a keverőpultot és persze fel kell vennünk a telefonokat, amik akár három vonalon is csöröghetnek egyszerre.
Mivel a játék a '80-as években játszódik, nincs laptop, nincs digitális keverőpult, sem MP3 és egyebek. Van helyette klasszikus bakelitlemez a zenékhez és magnókazetta a reklámokhoz. Fantasztikus a retro hangulata a játéknak! Nekünk kell a potméterekkel vezérelni a hangerejét a különböző csatornáknak, kivenni-betenni a kazettákat, válogatni a lemezgyűjteményből és feltenni a lemezt stb.
De hogy lehet telefonon megmenteni az embereket egy pszichopata sorozatgyilkostól? Hát nem egyszerű feladat, az biztos, de épp ez adja a játék változatosságát és egyben nagyszerű játékélményét is. És azt is, hogy ha valaki nem annyira jó angol hallás utáni szövegértésből, akkor bizony ez nem az ő játéka lesz. Az áldozatok betelefonálnak a rádióműsorba (vagyis ugyebár eredetileg a rendőrségre, csak épp mi vesszük fel), nekünk pedig az elmondottak alapján fel kell mérnünk a helyzetüket. Mind más és más szituációban kerülnek bajba: valakinek az otthona ajtaján dörömböl a gyilkos, más az autójában próbál meg elmenekülni, de lerobbant, megint más egy elbaltázott randin reked egy sövénylabirintusban. Minden esetben a hallgatókkal való beszélgetésből kell kiszűrnünk, hogy mi történt, és tanácsokat kell adnunk, hogy mit tegyenek, hogy elmenekülhessenek. Ehhez viszont olykor nyomoznunk kell, mert nem mindig lesz kézenfekvő a megoldás.
Van olyan "küldetés", amikor azt is ki kell nyomoznunk, hogy az áldozat melyik házibuliban lehet. Máskor térképet kell kerítenünk a sövénylabirintushoz és annak segítségével kinavigálni az áldozatot belőle. Ezek a nyomok fura mód mind ott vannak a rádióállomás épületében, csak meg kell találnunk őket. De sose felejtsünk el feltenni valami zenét, mielőtt kutakodni indulunk, ez mégiscsak egy rádióműsor!
Ez a nyomozósdi nagyon hangulatos, de csak akkor, ha az ember tényleg érti a szöveget. Ráadásul van a játéknak egy nyomasztó érzése is, ahogy az éjszaka közepén tök egyedül vagyunk egy irodaházban (az asszisztensünk gondosan bezárkózott a szobájába, és csak a kontúrjait láthatjuk a sötétített üvegen át), odakint pedig egy sorozatgyilkos kószál. Valahogy végig olyan érzésünk lesz, hogy előbb-utóbb minket is meg fog támadni…
A Killer Frequency mindezt egészen pofás grafikai stílussal tálalja. Egy picit rajzfilmszerű, egy picit baltával faragott, de mégis tökéletesen illik a játékhoz ez a vizuális körítés. És cserébe nagyon szépen is fut, ami azért is fontos lehet, mert egyébként van VR-támogatás is, ami szintén remek élményt nyújthat, bár sajnos azt kipróbálni nem tudtam. A szinkronszínészek is jól teszik a dolgukat, mind a Forrest Nasht, mind a betelefonálókat alakító színészek kellő beleéléssel mondták fel a szövegeiket. A játék zenéi is nagyon jól eltalálták a '80-as évek stílusát, az egyetlen baj velük, hogy elég kevés van belőlük, főleg, hogy egy rádióállomásról beszélünk.
A Killer Frequency egy igazi rejtett gyöngyszem, amely minden kalandjáték-rajongónak kötelező lehet. Nem csak azért jó, mert nagyon eltalálták a hangulatot benne, hanem azért is, mert a játékmenet is kifejezetten üdítő és újszerű. Persze korábban is voltak olyan kalandjátékok, ahol hallás után kellett kiszűrni a lényeget, de itt ez a központi elem, ami kimondottan jól is működik. Talán azt lehetne még negatívumként felróni a játéknak, hogy nem nagyon nyújt segítséget a játékosoknak. Ha nem figyelsz eléggé és lemaradsz egy fontos infóról a beszélgetésben, akkor esélyed sincs az illetőt megmenteni, mert utólag semmilyen formában nem kapsz támogatást a játéktól. Vagy legalábbis csak nagyon keveset. De ezzel együtt is a Killer Frequency eddig az év egyik nagy meglepetése, és kétségtelenül az egyik legegyedibb játékélménye.
