Szeretem az elborult videojátékokat, sok olyan cím van, ami megtetszik szinte látatlanba is. A Gori is egyike volt ezeknek, hiszen ki ne próbálna ki egy aranyos légdeszkázó cicával szétfűrészelni a... tulajdonképpen bármit. Ez annyira beteg (de ugyanakkor a rajzfilmes brutalitás miatt komolyan vehetetlen), hogy muszáj volt kipróbálni. A hangulata számomra a szintén csak agyament Suda51 alkotást, a Lollipop Chainsaw-t idézte. A nem teljes áron megjelenő Gori: Cuddly Carnage demo változatát akár magatok is kipróbálhatjátok, de most lássuk, mit kínál a teljes program!
A történet szerint egy vörös macsekot terelgethetünk egy olyan Földön, ahol az emberiséget látszólag kiirtották a gyerekjátékok. Utolsó lovagként elindul, és idegesítő, szószátyár légdeszkájára pattanva próbálja megtalálni gazdáját, aki nyomokat hintett el Gorinak. Ehhez szüksége lesz egy számítógépre, amelybe a doki egy mesterséges intelligenciát rejtett. Ch1P a becses neve az MI-nek, személyiségre pedig nagyjából a depresszív Füles a Micimackóból. Ez a két gépi társ fogja szolgáltatni a témákat, hiszen cicánk csak nyávogni képes. Illetve sokat dumálnak még ellenlábasaink is, akik gusztustalan förmedvények, gyerekkorunk játékainak eltorzult másolatai.
Az egész környezet fura, egyfajta ragály ül rajta, mindenfelé díszek és gyűlölködő szavak kockákból kirakva. Nem éppen vendégmarasztaló hely egyik pálya sem, ahová Gori belép. A normál utca mellett egész változatosra sikeredtek a helyszínek, ha már a játékmenetnek nem sikerült túl izgalmassá varázsolni azt az 5-8 órát, amig abszolváljuk a nyolc szintet. Lesz víz alatti labor, elmegyógyintézet, kastély, játékterem és még több, a valóságba nem igen besorolható díszlet (mondjuk „élőlények” belseje).
Deszkákánkról sosem szállunk le, így hamar megtanuljuk a szivárvány csöveken történő haladást és a neon plakátokon történő csúszást. Egyszerű, bénácska platformerelemeket kapunk, ahol az ugrás, csúszás, dash szentháromságot variálva győzhetjük le az akadályokat. Néha egyszerűbb feladvány elé állít a program, de ez nem megy túl általában egy leselkedő szem szétlövésénél vagy egy kapcsoló aktiválásánál. A gameplay több mint felében arénaharcokra leszünk kényszerítve, ahol 90 százalékban morbid unikornisok jönnek ránk. Ezeket a távolsági rakétáinkkal vagy a kétfunkciós fegyverünkkel iktathatjuk ki. A fűrész és a buzogányszerű kalapács nagy pusztításra képes, főleg, ha közben rákapcsolunk és égetjük az üzemanyagot.
A pontrendszer arra épül, hogy gyorsan és bekapott sebzés nélkül trancsírozzuk az ellent. Ne egy Bayonettát vagy egy Devil May Cry játékot képzeljünk el, ahol számít a stílus és a képességek változatos használata, ugyanakkor a stuff komolyan veszi magát e téren, és hangzatos rangnevekkel bombáz (amik viccnek is lettek szánva, hiszen köze van a macskákhoz).
Gorit és bandáját fejleszthetjük is a küldetésekben szerzett lóvéból, ami a képességek erősítését és skineket jelenti. Minden pályán van nem túlságosan elrejtett gyűjtenivaló, amelyek a fő pályaválasztó teremben nyitnak meg szobákat (ruhák, érdekességek lapulnak ott). A nehézségi szintek és az aranycsillagok megszerzése jelentené a szoftver újrajátszhatóságát (például nyomjuk le a pályát 30 perc alatt), de annyira nem erős a cucc, hogy újfent nekiveselkedjünk.
A Gori: Cuddly Carnage-ról nekem egy bármilyen egyszerűbb, agykikapcsolós PS2-es játék jutott eszembe, amit pénteken nyomtam iskola után, majd hétfőn már nem nagyon emlékeztem rá. Ebből a flashből az vezetett vissza a valóságba, hogy egy idő után, ha nem nyúlunk a játékhoz, a cica dorombolni kezd a kontrollerből...
