Tavaly januárban, amikor korai hozzáférésben először kipróbálhattam a Tarsoly Ede-féle Elder Games boomer shooter és roguelite elemeket kombináló Soulslingerét, kifejezetten tetszett, amit a túlvilági cowboyos lövöldéből tapasztalhattam. Abban bíztam akkor, hogy ha kellő időt tölt korai hozzáférésben, és a készítők tisztes mennyiségű, változatos tartalommal ruházzák fel, egy kifejezetten ütős játék válhat belőle – a végleges változattal töltött hosszú órák után pedig úgy tűnik, ez sikerült.
A Soulslinger: Envoy of Death eleinte névtelen főhőse a Halál küldöttje, egy lélek, aki a túlvilágon súlyos sérüléseket szenvedett el a lelkekre vadászó Kartell ténykedése eredményként. Ezáltal alkalmatlanná vált arra, hogy valaha is átléphessen az örök nyugalomba vezető portálon és csatlakozhasson szerelméhez, Niához, akivel egy tragikus szerencsétlenség következtében lelték halálukat. Ezért alkut köt a Kaszással, és elvállalja a Kartell tagjainak levadászását, hogy az cserébe ismét egyesíthesse őt szerelmével. A játék roguelite jelleget követ, a Kaszás által védett Menedékből indulhatunk útra levadászni a Kartell tagjait és csatlósaikat, ám ha elbukunk, a végső megsemmisülés helyett a Kaszás visszaránt minket ide. Az összegyűjtött, permanens nyersanyagokból fejleszthetjük felszereléseinket és képességeinket is, hogy kicsit nagyobb esélyekkel vághassunk bele a következő próbálkozásba, amelynek egyes arénái a főellenfélharcokat leszámítva véletlenszerűen újragenerálódnak.
Fontos, hogy maguk az arénák fixek, tehát ismerős vidékeken durrogtatjuk fegyvereinket és képességeinket – ám az, hogy a következő főellenfélhez vezető úton mikor melyikbe léphetünk be, ott milyen ellenfelek fogadnak minket, illetve dolgunk végeztével milyen jutalmak ütik markunkat, mindig változik. A jutalmak lehetnek aktív/passzív képességeket biztosító esszenciák, új fegyverek, illetve a Menedékben használható nyersanyagok. A következő arénába vezető út kiválasztásakor pedig mindig láthatjuk előre, hogy az adott útvonalat követve milyen típusú jutalom üti a markunkat. De időről időre dönthetünk úgy is, hogy csata helyett betérünk Félszemű Jack empóriumába, elkölteni az ellenfelektől zsákmányolt, egyébként értéktelen aranyat, vagy a Kaszás egyik szentélyébe, hogy ott ideiglenes negatívumokért cserébe különösen erős passzív perköket szerezhessünk.
Ahhoz, hogy egy roguelite FPS működjön, két mechanikának kell különösen jól sikerülnie: a haladási görbének, hogy a játékos folyamatosan úgy érezze, még akkor is halad valamerre, ha éppen tizedjére készül nekifutni az aktuális főellenfélnek, illetve magának a lövöldözésnek, súlyos fegyverekkel, jól kombinálható képességekkel és érdekes ellenfelekkel. A Soulslingerben pedig működik mindkettő. Még a zónánként ismétlődő arénák és ellenféltípusok ellenére is folyamatosan éreztem a késztetést az újabb és újabb nekifutásra, hiszen mindig csak épp egy kevés hiányzott ahhoz, hogy egy új fegyvert, relikviát vagy képességet feloldjak, vagy legyűrjem az aktuális Kartell-tagot.
A játék által kínált kihívás pedig pont tökéletesen lett belőve ahhoz, hogy mire elkezdett volna fenyegetni a túlzott repetíció, sikerült leküzdenem az akadályt, megnyílt előttem a következő zóna (vagy egy opcionális ág, mint a keményebb ellenfeleket, ám busásabb jutalmakat kínáló Elfeledett Temető). A fejlődés révén ráadásul nemcsak egyre ütősebb képességekre és mordályokra tehettem szert, de azt is tapasztalhattam, ahogy a reflexeim fejlődése, az ellenfelek kiismerése mellett az újabb nekifutások során hogyan váltak a korai arénák eleinte még fenyegető, közel leküzdhetetlen ellenfelei néha már rutinból, sérülések nélkül darálható akadályokká.
Mellesleg nemcsak a Souslinger: Envoy of Death látványa és hangulata sikerült kifejezetten erősre, de a történet is lekötött, a visszaemlékezések, átvezető jelenetek és párbeszédek révén sokkal inkább történetorientált játékról van szó, mint a legtöbb roguelite vagy boomer shooter játék esetében. A próbálgatás során egyedül a néha jelentkező technikai malőrök nehezítették meg a dolgomat: két ízben produkált indokolatlan kifagyást a játék, egyszer egy főellenfélharc, máskor pont egy átvezető jelenet kellős közepén. Sajnos ezekre akár az alapértelmezett, akár a DirectX 11-es változattal indítottam a játékot, akárhogy hangoltam a beállításokat, nem tudtam hatást gyakorolni – remélhetőleg egy megjelenés környékére időzített frissítés megszünteti majd ezt a problémát.
Ettől függetlenül a Soulslinger: Envoy of Death remek játék lett, megkockáztatom, az Elder Games eddigi legjobb címe, és ajánlom mindenkinek, akinek esetleg felkeltette az érdeklődését.
