A Steam Next Fest egy egyszerű indie demofesztiválból szép lassan akkora volumenű, rendszeres eseménnyé növi ki magát, mint az egykori E3 és a gamescom. Az elképesztő demomennyiségben egy ideje már nemcsak a független fejlesztők vannak jelen, hanem számtalan nagyobb kiadó is. A fesztivál így gyakorlatilag olyan betekintést kínál egy hét során a készülődő játékokba, amelyhez hasonló régebben csak játékújságírók számára volt lehetséges.
Bár lehetetlen lenne végigvenni az összes jelentősebb, érdekesebb megjelenést, az utóbbi hetemet videojátékok szempontjából a Next Fest-es címek próbálgatása töltötte ki, és mivel számtalan kevésbé ismert játékra bukkantam így, melyek egy része ráadásul a teljes ismeretlenségből ugrott egyből a steames kívánságlistámra, úgy döntöttem, írok egy rövid összefoglaló cikket ezekről.
Apathema
A sort az Apathemával kezdtem, egy bizarr, belső nézetes retro-RPG-vel a FromSoftware-féle King’s Field és társai stílusában. A játékban egy hatalmas, Chasm nevű biomechanikus rémálomba kell alámerülnünk, hogy megértsük karakterünk létezésének célját és világunk működését. A harcrendszer körökre osztott, torz ellenfeleink különböző testrészeit külön-külön tudjuk becélozni, sebezni és gyengíteni. A kezelőfelület és a grafika szándékosan régi, 1998–1999-es stílust képvisel, a nehézségi szint könyörtelen, a mentési lehetőség korlátozott, a nyomasztó hangulat pedig pont ezek következtében tökéletes.
A demóban egyedül azt nehezményeztem, hogy a mentési lehetőségek elhelyezkedése, és az elhalálozást követően újrajátszandó szakasz még más, hasonló stílusú játékokhoz képest is elég durvának érződött, és megesett, hogy akár 10 percnyi játékidőt buktam el úgy, hogy már nem is tudtam, hogy juthatnék vissza mentési ponthoz.
SOE 64
Ezt követte a SOE 64, egy boomer shooter az eredeti, PS1-re megjelent Medal of Honor-részek stílusában. Őszintén remélem, hogy ez más, hasonló konzolos FPS-eket idéző boomer shooterekkel ellentétben belátható időn belül meg is jelenik majd – bőven elég nekem ilyen téren az Agent 64 és a Secret Agent No. 6, melyek mindketten a Nintendo 64-es Goldeneye 007 örökségét próbálják továbbvinni, és mindkettő esetében évek óta várom, hogy legalább a korai hozzáférésű változatuk dátumot kapjon.
A SOE 64 a világháborús téma miatt hiánypótlónak tűnik, a szintén indie berkekben készülődő LEGION OF HONOR-ral együtt úgy fest, a boomer shooter láz hivatalosan is eléri lassan a korai világháborús FPS-eket – bár a nehézségi szint és a diszkrétebb, lopakodós játékmenet a demóban még eléggé sántított.
The Sinking City 2
A The Sinking City 2-re szinte csak illendőségből néztem rá, elvégre alig két hónap választ el minket a megjelenéstől, Dinót pedig hetekkel ezelőtt elkezdtem nyüstölni a tesztpéldánnyal kapcsolatban. A Frogwares úgy fest, minden tekintetben tanult az első rész gyengébben sikerült elemeiből. A játék például várhatóan operálni fog majd nyíltabb terekkel is, de lényegesen lineárisabbnak tűnik a nyílt világú elődhöz képest, stílusában inkább a modern Resident Evil és Silent Hill-részeket követi.
A legjelentősebb újítások a harcrendszert érintették, mely ugyan még mindig feszült, és könnyedén maradhatunk alul az ellenfelekkel szemben, azonban a lőfegyverek kezelése, az ellenfelek sebezhető pontjainak célozhatósága egy sokkal kényelmesebb és korrektebb formát ad az összecsapásoknak. A karakterek és a történet is jóval kidolgozottabbaknak tűntek, az egyetlen problémám mindössze az volt, hogy bár a játék tele van utalásokkal Lovecraft történeteire és a Cthulhu-mítosz elemeivel, a játék elejét bemutató, durván egy órás demó sokkal inkább érződött generikus túlélőhorrornak, mintsem kozmikus horrornak.
SiN Reloaded
A SiN Reloadedre is hasonló okokból néztem csak rá, mivel amióta a Nightdive elvette a projektet a 3D Realms-től és a Slipgate Ironworkstől (állítólag javarészt az igen harmatgyengére sikerült Kingpin: Reloaded hatására). A remaster az alapjáték mellett a Wages of SiN kiegészítőt is tartalmazni fogja, illetve ahogy az a csapattól már megszokott, egy tisztes adag extrát és finomhangolást is, ideértve feljavított modelleket, textúrákat, hozzáférhetőségi opciókat.
Bár az eredeti SiN nekem anno kimaradt, és csak azért emlékszem rá, mert ez volt az első FPS, melyben csapattársaink adóvevőn keresztül tartották velünk a kapcsolatot, akár a pályák alatt is, a remaster tökéletes alkalomnak ígérkezik a pótlásra a demoban kipróbált két pálya alapján.
Valor Mortis
A Valor Mortis következett, mellyel a tavalyi bejelentése óta szemeztem, ám a korábbi demók helyett csak most először tettem próbát a napóleoni háborúk fantasy elemekkel tűzdelt változatában játszódó, soulslike-FPS hibriddel. A világ és a hangulat zseniális, a grafika ellenben borzalmasan optimalizálatlan, játékmenet tekintetében pedig a tapasztaltak alapján nem igazán értem az FPS-nézet létjogosultságát. A belső nézetet leginkább egy „valamivel tűnjünk ki a többi soulslike közül” elemnek éreztem, mely elég kényelmetlenné tett egy-egy összecsapást, miközben az összes többi játékelem ugyanúgy (sőt akár jobban) működött volna a klasszikus TPS-nézetben is, pláne úgy, hogy az irányítás a gombkiosztás megvariálása után, illetve kontrollerhasználattal vált csak kényelmessé.
Becrowned
A Becrowned klasszikus, leginkább a Silent Hill-sorozat régi részeit idéző túlélőhorror lesz, egy olyan világban, amely mintha a XXI. század és egy Dark Souls-szerű középkori dark fantasy dimenzió találkozásából jönne létre. Hősünk arra ébred egy kempingezés során, hogy felesége (a kemping összes többi lakójával egyetemben) nyomtalanul eltűnt, egy portálon túl pedig egy rémálomszerű szörnyektől hemzsegő, elátkozott királysága lép át, mely mintha bizonyos elemeket magába szívott volna a saját világából is.
Bár a kombináció helyenként kissé furcsa hatást keltett a fantasy mágusoknak öltözött, ám modern pisztolyokkal hadonászó karakterekkel és hasonló anomáliákkal, a korai PS2-es túlélőhorrorokat idéző játékmenet nagyon jól működött a gyakorlatban, és szinte biztos, hogy várni fogom a teljes változat megjelenését.
BRAZILIAN DRUG DEALER BEFORE 4: DEMONS FROM THE PORTAL TO HELL I OPENED ARE STILL IN THE FAVELA AND NOW I HAVE TO SAVE MAMADAS FROM RONALDO
Ez a játék valószínűleg sikeresen indulhatna az egész Steam Next Fest leghosszabb játékcímének díjáért. Folytatásról van szó, egészen pontosan a BRAZILIAN DRUG DEALER 3: I OPENED A PORTAL TO HELL IN THE FAVELA TRYING TO REVIVE MIT AIA I NEED TO CLOSE IT folytatásáról. Amely leginkább olyan volt, mintha a késő 90-as évek FPS játékait brazil modderek és bootleggerek gondjaira bízták volna, akik aztán a kínai boltok játékosztályainak esztétikájával, indokolatlanul túltolt Comic Sans betűtípussal, olcsó, meghatározhatatlan eredetű energiaitallal és valamilyen kegyetlen dél-amerikai hallucinogénnél alkották újra őket. A folytatás ugyanez, még tovább pörgetve, a demóban pedig hat pályát tolhattam végig az őrületből. Ha (hozzám hasonlóan) abba a táborba tartoztok, akiket a Post Void és a Slayers X: Terminal Aftermath is levett a lábáról a puszta bizarr esszenciával, kihagyhatatlan lesz.
MADDMAD
A DOSMan Publishing egyike a legizgalmasabb, boomer shooterekkel és retro stílusú játékokkal foglalkozó mikrokiadóknak, akiknek ebből eredően folyamatosan követem az aktuális bejelentéseit, megjelenéseit (az Apathema is náluk fog megjelenni). A berkeikben készülődő MADDMADD pedig olyan, mintha valaki a ’90-es évek derekán próbált volna készíteni egy 3D-s, pályánként korlátozottan nyílt világú Mad Max-adaptációt, melyben puskával és tankkal felszerelt főhősünk kannibálok, mutánsok és hadurak százain kaszabolja és lövöldözi keresztül magát, hogy eljuthasson a mitikus ígéret földjére a nagy sivárságon túl, ahol a legendák szerint végtelen bőség és kiéhezett nők serege várja a túlélőket.
A zártabb, lineáris pályarészek elég komoly nehézségi szintről indulnak, ezeken ugyanis csak a legelején lehetett menteni, és akár 15–20 percet is újra kellett játszanom, ha például nem reagáltam elég gyorsan egy mini-atombombát cipelő öngyilkos ellenfélre. A prezentáció és a hangulat ellenben maximálisan kárpótolt, minden elemében egy régi TPS-játéknak érződik, ahogy a készítő(k) rajongása is sugárzik belőle a korszak és a stílus iránt.
MEATHOOK
A MEATHOOK szintén PS1-es esztétikát, ám sokkal kísérletezőbb játékmenetet vonultatott fel. FPS, azonban hősünk végig egy sínpályára rögzített henteskampóról lóg, és mindössze arra tud mozogni, amerre a pálya vezet, arra is csak akkor, ha nincsenek épp körülötte ellenfelek. Az egyszerű mechanika ellenére a korlátozott mozgás és látótér, a következő „lépés” tervezése, a gyakran limitált életerő és lőszer megfelelő beosztása, különleges felszereléseink taktikus használata mégis egy intenzív, rendhagyó túlélőhorrorrá áll össze, melyben ugyan bizonytalan voltam az első pár perc során, ám ahogy rákaptam az ízére, végig kellett pörgetnem a teljes demót.
Onimusha: Way of the Sword
Az Onimusha: Way of the Swordra elsősorban azért voltam kíváncsi, mert a korábban PS5-re már megjelent demo után kapott hideget is, meleget is. Egyesek szerint a legendás széria méltó folytatása, mások viszont csalódottságuknak adtak hangot az ízelítő alapján. Utóbbiak azonban úgy sejtem, valószínűleg vagy valamilyen soulslike élményt várhattak a kezdeti előzetesek alapján, vagy egy minden elemében a régi részekhez hű felvonást. A Way of the Sword ugyanis újít a rendszereken: még mindig hack-and-slash, a hatékonyság kulcsa még mindig a tűpontos reflexekben rejlik, a főbb elemek pedig, mint az Oni kesztyűvel gyűjthető lelkek ugyanúgy a helyükön vannak. Ám több aspektusban modernizálva lett a recept, a különbség pedig nagyjából úgy írható le, mint a God of War III és a 2018-as God of War között.
A demo alapján továbbra is várom az ősszel esedékes teljes változatot, a leglenyűgözőbb pontja számomra a lezáró főellenfélharc volt, mely gyakorlatilag letesztelte, mennyire sikerült megértenünk a bemutatott mechanikákat. Ha figyeltünk és elsajátítottuk a lényeget, alig két perc alatt, sérülés nélkül le lehetett kaszabolni kihívónkat, míg ha ész nélküli csapkodásba kezdtünk, alig 10 másodperc elég volt arra, hogy a Game Over képernyőt szemlélhessük. Az pedig már csak mellékes, hogy a RE Engine még mindig az egyik legjobb jelenlegi játékmotor a piacon, mely a fantasztikus látvány ellenére olyan stabilan tartotta a 60 fps-t végig a demó során, hogy arról az átlag UE5-ös játékok csak álmodni tudnak.
Phase Zero
Megakadt a szemem a PHASE ZERO című retro-túlélőhorroron is, először azért, mert a cím alapján összekevertem egy közelmúltban megjelent, elég hasonlónak tűnő játékkal, amely GROUND ZERO névre hallgat (és mert talán a listámat elnézve úgy fest, egészen ráakadtam a PS1-es látványvilágra a Next Fest során). A két játék között azonban egyedül az inspiráció a közös, A PZ olyan, mintha vagy egy mod/kiegészítés lenne az eredeti, PS1-es Resident Evil-trilógiához, vagy annak az egyik legszemtelenebb koppintása, amivel csak fejlesztőcsapat előrukkolhatott.
A demo alapján a játék nem fog finomkodni, itt bizony nem árt, ha már játszottunk régi, tank-irányítási sémát használó túlélőhorrorral, máskülönben már az első lifthez való eljutás is brutális kihívást jelent majd, az utunkba álló zombik, és a nálunk lévő, elenyészően kevés lőszer és életerő birtokában. Számtalan retro-túlélőhorrorral akadt dolgom az utóbbi években, de még egy olyannal sem, amely ennyire tiszta, hű és szórakoztató formában hozta volna a régi Resident Evil-hangulatot.
SPRAWL zero
Az eléggé elnyúlt próbakörömet végül a SPRAWL zeróval zártam. Az eredeti SPRAWL 2023 egyik indie meglepetése volt számomra, egy rendkívül hangulatos cyberpunk lövölde, mely mintha a Ghost in the Shell hangulatát kombinálta volna klasszikus boomer shooterekkel, időlassítással, és akrobatikus falon futással, besiklással. A zero, mely előzmény lesz, és melyben SEVEN egyik csapattársát, FIVE-ot irányíthatjuk majd, azonban megkavarja a játékmechanikákat, és akrobatikus tornagyakorlatok helyett SUPERHOT-ot idéző kombólövölde lesz, felkapható és eldobható tereptárgyakkal, ellenfelektől elszedhető, a pályák során lőszergyűjtés helyett folyamatosan cserélendő fegyverekkel, időlassítással és lövedékeket visszatükrözni képes pajzzsal.
Az atmoszféra továbbra is elképesztő, a játékmenet eleinte szokatlan volt az elődhöz képest, de ahogy belerázódtam a két kipróbálható pálya során, vérbeli pörgős adrenalinbombává vált. A betanulás pedig lényegesen elnézőbbnek és kezdőbarátabbnak érződött, mint az első rész esetében. A bejelentés óta várós, a demo alapján csak még inkább az.
És ti mivel játszottatok a nyári Next Fest során? Hány címmel bővült a kívánságlista?
