Madan no Ou to Vanadis
Kezdjük a történettel: … Remek. Nagyjából ennyi. Mert attól, hogy adott egy világ, ahol több király meg nagyúr harcban áll egymással, az még mindig csak egy nagyon gyenge talp alá való, egyfajta indok, amiért valami elkezdődhet valahol. Vagyis elkezdődhetne.
Van nekünk egy sablon férfi figuránk, sablon életszemlélettel, meg egy természetfeletti íjjal. Aztán van egy sablon hősnőnk, megmagyarázhatatlan döntésekkel, meg egy természetfeletti karddal. A fiú a lány ellen harcol, de kikap a lánytól, aki a tulajdonába veszi. Aztán segít neki visszaszereznie az otthonát, holott ők ketten ellenségek! Közben félvilág méretűvé válik a háborúsdi, de a végén minden jóra fordul, beköszönt a béke, mi meg ugyanolyan hülyén fogunk felkelni a kijelző elől, mint ahogyan leültünk elé.
Szóval a felállás rendkívül klisés, motivációk majdhogynem nincsenek. Itt még hozzátenném, hogy ez az anime rendkívül sok műfaji megjelöléssel bír, amikből csupán hellyel közzel teljesít egyet-kettőt:
1. (Merthogy ebben nincs!) Romantika. Egyik karakter sem lesz szerelmes, de ha mégis kiül valakinek az arcára ez az érzés, az ott el is veszik szépen azokban a remekül megrajzolt szemekben. Attól valami nem romantikus, mert valaki megfogja valakinek a kezét. A motiváció hiánya már rögtön az alapfelállásnál kiverheti az eszesebb nézőknél a biztosítékot, elvégre „csak mert” alapon nem kegyelmez meg senki az ellenségnek – akit a hősnő még haza is vitet, és elkezd úgy ápolgatni, mint valami kisállatot. Mert neki tetszik a férfiállatfiú...
2. (Merthogy ebben nincs!) Fanservice. Mindenki tudja, hogy ez csak akkor működik, ha a karakterek kellőképpen megoszlóak, valamint eléggé feszes a megvalósításuk ahhoz, hogy kitörjenek bizonyos gátlásokból, korlátokból. Feladata ezért mindössze annyi, hogy humoros, de leginkább a fősodronytól merőben eltérő légkört teremtve még jobban megszerettesse a karaktereket a nézővel, miközben az alapsztori majdhogynem áll. Oké, ennél az animénél nem beszélhetünk sztoriról, de azért egy tizenhárom részes sorozatba nem kéne azt a kevés mesélni valót is meg-megállítani, hozzáteszem, tök fölöslegesen. Ide beszúrom a harmadikat, az Ecchit. Ugyanis az állítólagos fanservice és a visszafogott ecchi azért nem működik, mert a karaktereknek nincs lelkük – elvégre a pornóoldalakon sem nyitunk meg minden egyes videót, igenis vannak olyan picsák, akiken egyszerűen csak átgörgetünk pusztán azért, mert sokadik picsának tűnnek. Nem beszélve arról, hogy majdnem mindenki robot módjára viselkedik, némelyek tisztára olyanok, mintha ugyanaz a bugyuta lélek hajtaná őket. Szívesen beszúrnám ide a tökéletes példát arról az anime (női) karakterről, akire tökéletesen ráhúzták mind a fanservice, mind az ecchi fogalmát egyszerre! De nem akarom egy beszámoló keretein belül említeni ezzel a művel...
Tehát senkiről sem tudunk meg nagyjából semmit. Ami összetartja a bagázst, az egyedül a negyedik kategória, a hárem. De ez sem működik, mert a karaktereknek nincs idejük közel kerülni egymáshoz olyannyira, hogy a néző elhiggye, amit lát. Márpedig amit így láthat, az nagyon erőltetettre sikeredett.
Ami stimmel, az a háborúsdi... ez vette el a teret az összes többi kategóriától. A stratégiák szájbarágósak lettek, a harcok bárminemű ésszerűség nélkül csak úgy szépen lecsengenek. Nincs kihangsúlyozva valami komolyabb következmény, hanem csak úgy lesznek és véget érnek. Újra... és... újra.
Aztán mindenre rányomja még a bélyegét a rettegett deus ex machina. Tehát amikor minden azért történik, mert a történet kitalálója így akarta. Lehet, hogy a nézőnek jobb ötlete volt egy adott feladat megoldására, de az író nem vesződött a logikus lépések kivitelezésével. Minek? Nesztek itt van még egy nagy csöcsű picsa, akit úgyis elfelejtetek a végére. Ja, igen. A végét lezárták még úgy ahogy, szóval nem félek a folytatástól. Csak az nézze meg, aki már minden más animét látott. A többiek nézzék meg a szerintem igen hangulatosra sikeredett
opening-et, mert azzal az egész animét látták. Aztán felejtsétek is el.
Hail to the b1tches! Any means necessary! - Grammar Nazi