McCl@ne blogja

Befejeztem

McCl@ne | 2010.12.24. 20:53 | kategória: Fejből...

Lehet, hogy már nem is sokan Dome-oznak azok közül az arcok közül, akik anno olvasták az elejét, de befejeztem a Régi álmok c. írásomat, amit még 2007-ben kezdtem el. Az eleje ugyanaz csak, azóta sok minden történt, a sztori a való életből merít. Talán nem sokakat érdekel, de ha már elkezdtem anno...


Három.


Tisztán emlékszem a napra, amiről mesélni fogok. Életem hátralevő részének első napja volt; és ahogy abban az időben elég gyakran, a reggel egy bárpult mellett talált rám. Szokásos kávémat és pirítósomat rendeltem, ugyanattól a lánytól, ugyanazzal a lendülettel és ugyanannyiért, bár ma mintha egy kicsit fakóbbnak hatott volna a hely. Talán az idő volt az oka, ami a kora tavasz ellenére elég tetűre sikeredett, előfordulhat, hogy még esett is, de hülyeséget nem akarok mondani. Március volt és én szeretem a márciust. Egy ismeretlen férfi miatt keltem olyan korán ezen a reggelen, ami minimum ritka, de inkább példa nélkül álló eset volt, még nőben is. A férfit "Harcos"-nak hívták, illetve persze senki nem hívta így, de ő esetleg szerette volna, vagy azt képzelte, ugyanis ezt a nevet adta magának az interneten. Egy filmes fórumon akadtunk össze, épp egy veszekedés kellős közepébe csöppentem: Harcos az Amerikai História X című filmet támadta minden létező oldalról, a jócskán túlerőben lévő rajongótábor ellenében, és már éppen elszabadultak volna az indulatok, amikor sikerült kulturált mederbe terelnem a beszélgetést, talán az utolsó pillanatban. Bizony, ilyen időket élünk, Te sem hitted volna, igaz? Kíméletlen pillantások és kontroll nélkül röpködő pofonok helyett ma már a neten megy az adok-kapok, a végtelenített szájkarate, a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy kitiltanak az adott oldalról, vagy csak szimplán kiutálnak, de mindenre van gyógyír. Órákat lehetne ezen a témán lovagolni, agyalni és vitázni vég nélkül, de ott, azon a reggelen máson járt az eszem. Egy nőre gondoltam, akit Dórának hívtak és bizonyos tekintetben komoly hasonlóságot vállalt Donald kacsával: ugyanis nem létezett! Kínkeservesen készülő könyvem egyik főbb alakja volt ő, egy harmincas évei közepén járó nő, aki halálosan beteg volt, a szintén nem létező orvosok szerint az utolsó heteiben járt már. Az ő szomorú, ám rendkívül sokoldalú történetét próbáltam meg formába önteni már hetek óta, de valami mindig közbeszólt. Mikor nagy ritkán elkapott az ihlet, azonnal beütött valami teendő vagy ismerős, felborítva ezzel a kényes egyensúlyt, ám ez még korántsem minden: ezek az apró dolgok szép lassan becsempészték magukat a történetbe és az egész kezdett már egyáltalán nem hasonlítani arra, aminek eredetileg szántam...

-Szerinted melyik rák okozza a legkevesebb szenvedést úgy, hogy azért mindezek ellenére halálos marad? -kérdeztem kissé félszegen a pincérlányt, talán Anettnak hívták, ebben már nem lehetek biztos. Mindenesetre kissé meglepte a kérdés, az arca is erről árulkodott. Ennek ellenére nem futotta fantáziadús válaszra:
-Passzolok. Szerencsére nincs egyetlen rákos ismerősöm sem, biztos szerencsések, vagy mi!?
Majd kicsattant az életkedvtől, meg kell, hogy mondjam, eléggé utáltam is miatta. Borongós kora tavaszi reggel, kicsi a forgalom, mindenből süt az egykedvűség, ő meg vigyorog, mint a róka a mesekönyvben, tűrhetetlen állapot. Gondoltam megtöröm a minden igyekezetem ellenére is együgyű beszélgetést és rákérdeztem:
-Látom, jó a kedved! Megkérdezhetem, hogy minek köszönhető? –Általában nem vagyok ilyen kimért, de pultoslányokkal ritkán engedem el magam, gondolom, unják már nagyon, hogy az összes pasi bizalmasra veszi a figurát, csak mert tőlük kapják az életadó nedűt.
-Persze... –megjegyzem, ritka hülye volt. Az előző megszólalásomat nyilván már mint kérdést tettem fel, de belementem a játékba.
-Szóval?
-Tegnap a barátom moziba vitt, aztán vacsorázni, és közben megkérte a kezemet! Ugye milyen romantikus?
Nem akartam kioltani a lelkesedés lángját, mit lángját, erdőtűz volt ez a javából!
-Tényleg az! –de az ördög nem alszik:
-Persze attól függ, hogy a film vagy a vacsora alatt kérte meg. Apropó film: mit néztetek?
-Valami vígjáték volt, a címére nem nagyon emlékszem, de elég jó volt!
Emlékszem, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan jó ez a mai nap. Mindenesetre választás elé kényszerített: vagy belefojtom a szót és szénnéoltom a gyalázatos marhaságai miatt, vagy hagyom a fenébe az egészet és megkenem margarinnal a pirítóst, mielőtt teljesen kihűlne. Normális esetben az előbbire szavaztam volna, de valahogy megsajnáltam szegényt, plusz tényleg boldognak tűnt. De érted, van úgy, hogy hagyni kell a fenébe a dolgokat, még ha alkatilag nem is ez fekszik neked a legjobban, így aztán zsákutcába futtattam a beszélgetést.
- Az klassz.
És mielőtt még bármi történhetett volna, ami okán visszatáncolhatnék, gyorsan szedtem a sátorfámat és elcuccoltam a bárpulttól, enni úgysem szokás ott. Így szent maradt a béke és megspóroltam magamnak, illetve a hölgynek egy rutinleosztást, sőt, talán még a kávém sem hűlt ki. Bevettem magam egy ablak melletti boxba, reggel lévén szerencsére nem kellett vérremenő harcokat vívni a kulcsfontosságú pozíciókért: egy forgalmasabb napon a felületesebb stratégáknak már be kell érniük a füstben úszó egy-kétszemélyesnek csúfolt kisasztalokkal.
Végre újra elmerülhettem Dóra utolsó hétköznapjaiban, amiket saját kívánságára nem kívánt a kórházi ágyban tölteni, még ha ezzel komoly veszélynek is tette ki magát. Persze mi jelenthet komoly veszélyt egy haldoklónak, gondolta, ezért aztán az utolsó heteit saját kis vidéki nyaralójában akarta eltölteni, teljes nyugalomban. Leveleket írt, nem búcsúleveleket, inkább csak pótolni próbálta a lemaradásait: megválaszolt addig megválaszolatlan kérdéseket, főleg az állapotáról, nem akart senkiben rossz emléket hagyni. És volt még egy fontos dolga: Dóra rajzolt, ez töltötte ki az utolsó néhány hónapját, és meg kell, hogy mondjam, elég tehetséges volt. Tulajdonképpen jóval tehetségesebb volt, mint én, aki kitaláltam, ami kicsit zavart is, legyen bármilyen röhejes, de mégsem tehettem meg egy haldokló nővel, hogy még ezt a kicsit is elveszem tőle! Szóval rajzolt, nem is akármit, nem arcokat, meg tájképeket, meg ilyen giccses marhaságokat, hanem kezeket. És volt egy befejezetlen képe is, ahol hat-hét kéz az ég felé nyúl, mintha meg akarnának érinteni valamit, szinte üvöltött a képről, hogy nyújtózkodnak. De még nem volt kész vele, és az ilyesmihez idő kell, amiből már nem biztos, hogy sok van, így kissé nyugtalanul ült le a vászon elé, amikor megszólalt a telefon.
Csak sajnos nem az agyamban tárcsáztak, hanem a pultoslány moblija hozta rám a frászt. Illetve nem csak rám, ez kissé vígasztalt is, hanem a szomszédos asztalnál eddig észrevétlenségében tespedő vén szivarra is. Lehetett vagy 60, öltönykabátban és mellényben matatott a bögréje körül, esküszöm ilyen meghajlott palit még nem láttál! Nem volt annyira öreg, de látszott rajta, hogy durván láncdohányos, az ujjai vége sárga volt, akárcsak a tömött bajsza, viszont nem volt egy lepattant figura, a ruhái alapján ki lehetett tömve rendesen. Mindenesetre a nagy jólétben azért figyelhetett volna az apróságokra is: ki tud borítani, ha valakinél ilyen szinten elcseszett a nadrág és a cipő találkozása. Meg kell ennek adni a módját, az sem jó, ha köszönőviszonyban sincsenek, de az sem az igazi, ha húzod a gatyád magad után, mint a menyasszonyi fátylat. Mértékletesség és helyes arányérzék a titka mindennek. Sokszor többet elárul az ilyesmi, mint a ruha márkája, vagy a színösszeállítás…
Így aztán az öregen rendesen felhúztam magam, de nem bírtam elszakadni a témától, így az utca felől vártam a megváltást. Ilyenkor kész öröm az ablak melletti boksz, simán belátni az egész placcot és ezúttal bőven volt mit nézni: időközben kisütött a Nap és egész tisztességes hellyé varázsolta a sétálóutcát, volt minden, ami egy nadrág-cipő találkozását vizslató szempárnak ingere! Kopogtak a férfifülnek oly’ kedves magassarkúak, dobogtak az eltévedt rockerlelkeket cipelő bokszolatlan bakancsok és persze hangtalanul suhantak az igénytelen sportcipők is, kevés lehetőséget hagyva egy alázós elemzésre.
A nagy nézelődésből aztán egy kósza, ám egyre erősödő érzés térített magamhoz: Harcos! Ez a jóember már negyed órát késik! Mondtam egyébként, hogy miért várok rá? Harcos egy hazafias szellemiségtől átitatott fórumozótársam, akiről kiderült, hogy egy környéken jártunk suliba, bár jópár év eltéréssel, sőt, most is gyakran jár erre a munkája révén, de ez persze nem minden: hungarista eszméi, melyek hangoztatására egyetlen alkalmat sem hagyott ki, párosultak némi kulturális érzékenységgel, így elmondhattam róla, hogy volt némi fogalma a filmekről. Sőt! Gyakorlatilag hosszú évek gyűjtőmunkája során összeszedett minden olyan alkotást, aminek bármilyen köze lehet hazafias eszmékhez, így kerülhetett sor arra, hogy birtokába jutott egy két igazi ritkaság is, olyan filmek, mint a This is England vagy a The Wind That Shakes the Barley, bár előfordulhat, hogy ezekről nem nagyon hallottál. Lényeg az, hogy ebből a két filmből véletlenül két példányt postázott neki a feladó cég, így a felesleges darabokat áruba bocsátotta, én pedig azonnal lecsaptam rájuk, többszáz darabos gyűjteményem ékkövei lesznek, gondoltam.
Most azonban meginogni látszott a terv, Harcos sehol, a reggel is egyre lehangolóbb, és időközben az öreg is megerősítette bennem, hogy jobb volt, míg nem szúrtam ki.
-Fiam, nincs tüzed véletlenül? –már másodszorra kérdezte, persze azért, mert elsőre rutinból elengedtem a fülem mellett, hátha veszi a lapot. Dehogy vette.
-Fiam…

Már a pultoslánynál gyanítottam, hogy lesz ma még rosszabb is, az öreg bokáig-sem-érő nadrágjánál pedig már egészen biztos voltam benne, de ami sok, az sok. „Fiam!” Azért ez is vérlázító, jövő héten leszek harminc, a papa pedig már fél lábbal odaát van, ráadásul a nemdohányzó szektor kellős közepén dekkol…
Mindez nem zavarta, de engem annál inkább, és akkor döntöttem: elég ebből a tetű napból, most beolvasok. Nem mehet ez így estig, különben felrobbanok, arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, a DVDprojektnek is lőttek. Nagy levegőt vettem, és elszámoltam háromig. Ugye tízig kellene és akkor lenyugszom, de ha le akarok oltani valakit, akkor is elnyomom, hogy „Egy, kettő, három…”, hogy a felesleges fáradtgőztől megszabadulva, tiszta fejjel ereszthessen útjára a szitokáradatot. Jó, mi?
Szóval megfordultam a székben, és azt mondtam magamban: „Három.” De nem az a látvány fogadott, amire az agyam egy és kettő között felkészítette magát. Nem egy öregember ült ott fölényes „nekem-mindent-lehet” vigyorral az arcán, csonka szivarját rágcsálva. Már nem a szürkésre mosott zokni és a madárlátta makkoscipő találkozási pontjánál kibolyhosodott pamutcsomó volt az, ami a figyelmem fókuszáért könyörgött, a dolgok ugyanis időközben megváltoztak.
Egy fiatal lány állt mögöttem, kezében mattszürke Zippo öngyújtó, amivel –ki nem találod, ugye?- épp tüzet adott az öregnek. Nem kenyerem az ömlengés, de nem úszod meg: egész egyszerűen gyönyörű volt! Csak úgy áradt belőle az izgalom, szinte láttad, ahogy remegnek a lábai, mint a kölyökzsiráfnak, üvöltött róla, hogy életében először van itt, és mégis, mintha ez az izgalom vágna utat magának a füstön és a feszültségen, az én feszültségemen. Az agyam zakatolni kezdett, mit keres ez a lány itt? Nem mintha nem jönne be ezer meg egy hasonló lány nap, mint nap ide, de rajta látszott, hogy célja van, nem kávézni jött. Szóval ott állt, és ezer dolgot csinált egyszerre, anélkül, hogy megmozdult volna: például tüzet adott a vén csókának, akinek ezek után aligha lehetett volna jobb a reggele, és kettétörte az én lendületemet is, amivel be akartam vinni egy verbális jobbhorgot az öregnek. Nehéz visszaadni a pillanatot, de gondolj csak bele, egy másodperc alatt visszájára fordult minden, a haragom szertefoszlott, helyébe izgalom és kíváncsiság tódult: ki ez a lány és miért van most itt? Ahelyett azonban, hogy bármi értelmeset kinyöghettem volna, a tekintetem meglódult, s bár jómagam nem szimpatizáltam a folyamattal, a reflex nagy úr, végigpásztáztam szegényt. Máig remélem, minden következményt figyelembevéve, hogy nem vette észre, utólag belegondolva is körültekintően kimerítettem a tapintatlanság fogalmát.
Az öreg szivarja meggyulladt végre, a lány pedig hátralépett és ezzel akaratlanul is végleg összezavart. Még az öngyújtós akció közepén láttam, ahogy körülnéz, mintha keresne valakit, gondoltam randija van, de amint megláttam a bal kezét, tudtam, hogy ma reggel nincs. Két DVD-t tartott benne…


Kettő.

Szóval nem fiú volt. Lány. Sok mindent megtudtam róla, nagyon rövid idő alatt, és ez összezavart. Nem is lány volt: egy jelenség. Az öreget is megkérdezheted, ha még élve találod, bár ezt kétlem. De ha mégis, elmondja majd, hiszen tűznek így ember nem örült az első sült hús óta.
Ez az egész helyzet felőrölt. Szívem szerint csak figyeltem volna, mert minden új volt, ami szembe jött, de folyamatosan beszélnem kellett, különben elhallgattunk. Ez elég idióta helyzeteket szült, de szerencsére 50-50%-ban égettük magunkat, így én is ember maradtam. Gondoltam benyitok egy „De hiszen Te lány vagy”-gyal, de meredeknek éreztem, és az is lett volna, hidd el! Nyugodt volt, mint a látvány, ami az első ébredőt fogadja, nem ronthattam rá, meg persze nekem is csak akkor nagy az arcom, ha olyan 70 éveseket kell oltani, akik a paraolimpián is csak kispadosok lennének. Ilyenkor önvédelemből hűvösre váltok, és baromságokat beszélek:
- Szia, azt hiszem, engem keresel. – miután kiszúrtam a felső DVD-t, ami a This is England volt, némileg leszűkült a kör. Nem volt éppen hülye lány, ez hamar kiderült:
- Igen, miután beléptem, és csak ketten ültetek itt az öreggel – ezt persze csak halkan és valami hihetetlen zsivány mosollyal mondta -, valahogy sejtettem, hogy nem ő az angol filmművészet rabja.
Mielőtt azt hinnéd az első mondatából, hogy stand upolni jött, gyorsan felébresztelek: ez vagy 1 percébe telt, közben lepakolta a táskáját, a kis kabátját, a DVD-ket az asztalra tette, és leült, velem szemben. A legtávolabbi székre, ez volt az első elkeseredett gondolatom, aztán gyorsan felmértem, hogy ezen kívül még egy van, amire a cuccait tette, és az sincs közelebb. Míg ezen gondolkodtam, mondott valamit, de nem figyeltem, mert a két szék közti távolságot saccolgattam. Tudom, tudom, de nem voltam magamnál…
- Ne haragudj, nem… - de már láttam rajta, hogy kiszúrta a hülyeségemet, amiből végülis jól jöttem ki, nagy mák, ha engem kérdezel.
- Csak azt mondtam, hogy meglepettnek tűnsz. Azt hiszem, fiút vártál. – Mosolygott. Ezen ponton éreztem először, ami később bizonyossá vált, de Te is ráérsz megtudni. Mindenesetre nyugtalan lettem, megint csak nem volt időm gondolkozni, de azért egészen összekaptam magam ahhoz képest, hogy 2 perce estem szerelembe.
- Harcos a nickneved, fél perce még 2 szélsőjobbos DVD-t szorongattál és úgy oltogatod a népet a fórumon néha, hogy nem látunk a portól. Nem mondom, hogy magyarázattal tartozol, csak azt, hogy baromi kíváncsivá tettél!
Igyekeztem személyesre venni a hangnemet, meg akartam ismerni. Ott ült velem szemben, még mindig zavarban volt, és még mindig ő volt a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Sugárzott, természetes volt és az a fantasztikus hang… írásban nehéz visszaadni, de megpróbálom: az remélem megvan, mire mondják, hogy „szexi, búgó hang”! Sharon Stone-ra húzták rá ezt a dumát, végülis legyen, mert jobb nem jut eszembe, talán Liptai Claudia, de így hamar eltérek a tárgytól. Mert ez a hang nem csábítani akart, csak szimplán kedves volt. Mint amikor valami kaja attól finom, hogy az alapból sós cuccot édes öntettel tálalják. Például a burgonyafánk lekvárral, vagy a szarvashús áfonyamártással. Igen, kimondottan burgonyafánk hangja volt, akármilyen hülyén is hangzik, és én hallgatni akartam ezt a hangot, így minden szavammal lépnem kellett egyet valamilyen irányba, lassan felpörgetni a beszélgetést, tulajdonképpen manipulálni az egészet, hiszen végig ott lebegett fölöttünk a pallos: csak simán lepasszolja a 2 lemezt, amikről igyekeztem nem tudomást venni, és megy a dolgára. És akkor én meghalok. De még nem ment.
- Nem akarlak untatni magammal, meg talán ki is nevetnél, sokan mondták már, hogy elment az eszem…
És itt közbevágtam. Nem szoktam ilyet, sőt, legszívesebben ketté is fejelnék mindenkit, aki nem hallgatja végig a másikat, de muszáj volt. Egyrészt az idő is sürgetett, mert tudtam, hogy ez egy néhány perces alkalom csak, másrészt – és ezt nem hiszed el! – az öreg elszívta azt a rohadt szivart és láttam már, hogy mire készül… Fészkelődött, mocorgott, esküszöm úgy nézett ki, mint egy rohadt időzített bomba. Én legalábbis Nóri helyében nem örültem volna, ha egy vadidegen környezetben 2 percenként tüzet kérnek tőlem. Ja, igen: Nórinak hívták. Igazából azt sem értettem, miért van nála Zippo öngyújtó, nem úgy nézett ki, mint egy láncdohányos, még amikor leült, az ujjai végét is megnéztem, sárgák-e. Nem sárgák.
- Utoljára akkor voltam ennyire kíváncsi valamire, amikor közölték velem, hogy se Télapó, se húsvéti nyúl, se Jézuska, és feltettem a „Hanem?” kérdést. Szóval…
- Mi? Nincs húsvéti nyúl? – nem lett volna rossz poén, de valahogy félelmetesen bénán jött ki. Esélyem sem volt őszintén nevetni, vagy akár mosolyogni egyet, bajban voltam. És akkor…
- Elnézést, Kedves! Nem segítene ki még egyszer? – Hát persze, hogy az öreg volt, és bár 12 másodperccel ezelőtt még azt kívántam, hogy tüzet legközelebb csak öngyulladáskor fogjon, most elbizonytalanodtam: vagy megmentette a helyzetet, vagy bevitte neki a végső jobbegyenest, de bárhogy legyen is, velem ezzel csak jót tett! Persze ettől még utáltam nagyon.
Az egész helyzet kezdett kissé kaotikussá válni, és szinte irigyeltem a pincércsajt, aki az egészből csak annyit érzékelt, hogy jött valami lány, akit az öreg a tűzzel túráztat és állati nagy pangás van, ami neki csak jó, hiszen teljesítménybérből éhenhalna. Sőt, Nórát is irigyeltem, de ez csak egy pillanatra jutott eszembe: ő talán normálisan tudja ezt a helyzetet kezelni, talán nem is jut eszébe semmi rólam, csak egy cserélhető részlet vagyok egy teljesen átlagos napon. Ettől sem lett jobb kedvem, kicsit elszégyelltem magam, hogy ekkora hatással volt rám.
Eddig a pontig csak vittek magukkal az „események”, de hirtelen ráéreztem – a reggel folyamán először -, hogy mi következik. Csendben kell lennem, mert ha megszólalok, sok leszek. Mióta a közelemben volt, ez volt az első dolog, amiben biztos voltam. Vártam. Az öreg balfaszkodott, szerintem direkt, csak harmadjára gyulladt meg a szivar, ami kb. az ezredik volt neki azon a héten, és őszintén reméltem, hogy az utolsó. Nóra visszafordult, az öngyújtó a kezében maradt, játszott vele, forgatta az ujjai között, láthatóan rutinosan, aztán kemény 2 másodperc alatt ki is szúrta, hogy én ezt figyelem.
- Nem dohányzom. Csak nálam van, mindig, akárhova megyek. Szeretek tüzet adni.
Hülyébben valószínűleg nem is nézhettem volna.
- Még középiskola elején vettem, amikor úgy fél év után rájöttem, hogy én biztos, hogy soha nem fogom szívni. Kipróbáltam és nem jött be, valahogy nem értem a logikáját. Veszel egy doboz papírt, meg dohányt és füstszűrőt. Aztán veszel egy öngyújtót, vagy gyufát. Utána utóbbiakkal meggyújtod az előbbieket, majd ami nem ég el, azt eldobod. Ha ezt a gyújtogatást még az elszívás előtt tennéd, szimpla pirománia, de így rájátszol a tüdőrákra is, meg a többire, amivel minden évben bővítik a kört. Mindezt azért, mert más is szívja.
Megvártam, míg levegőt vesz, tetszett, ahogy felpörgette magát a semmin, pont valami ilyesmire vártam! Már csak adnom kellett alá a lovat:
- Azzal érvelnek, hogy megnyugtatja őket. – Tudtam mi jön.
- Miért kellene megnyugodnia 10-ből 9 tizenévesnek? Mitől idegesek? Az iskolába annyi idősen még nem kell beleőrülni, ha meg bele kéne, hát inkább hanyagolják. A magánéleti dolgaik a „ki-kinek vigye a tornacuccát?”-tól a „ki-kivel nem feküdt még össze?” témakörig terjednek, esetleg ha otthon van valami gubanc, az megviselheti őket, erre hagytam meg a 10-ből azt az egyet… És náluk sem attól jönnek rendbe a dolgok, ha a gyerek 15 évesen vért köp majd a 2000 méteres futás felénél.
A „vért köp” résszel mintha a fél órája emésztésben lévő pirítósom után nyúlt volna, amivel valószínűleg nyomot hagyhatott az arcomon, mert csak sűrű bocsánatkérések után kezdett bele abba, amit amúgy is kérdezni akartam már:
- Szóval ez a Zippo öngyújtó saját szerzemény, és eredetileg arra szolgált, hogy még jobban próbára tegyem magam: ha csak simán nem szívom a cigit, az még úgy, ahogy elmegy, de ha ezt megfejelem azzal, hogy odaállok közéjük és sorbakínálom őket tűzzel, akkor biztos bosszantó lesz, hogy mégis meg tudom állni!
- És? Bosszantotta őket?
- Nem. Senkit nem érdekelt, hogy mit csinálok, szívták tovább és örültek, hogy nem kell a zsebükben keresgélniük, vagy egymástól tarhálni a gyufát. Pedig jó ötletnek tűnt!
Megint mosolygott, amitől még szebb lett, én meg még szerencsétlenebb. „Tarhálni”. Ezen gondolkodtam, néha úgy beszélt, mint egy fiú, de jól állt neki, viszont nem káromkodott. Legalábbis abban a néhány együtt töltött percben. Nagyjából ezidőtájt bukkant fel a pincérnő, amivel jobban nem is sugallhatta volna, mennyire nem érdekli ez a nap. Biztos a hülye vőlegényére gondolt, aki képes volt valami szar vígjáték után megkérni a kezét, egy étteremben. Esküszöm, a pezsgőbe rakatta a gyűrűt, mint minden gyökér, akinek nem jut jobb eszébe. Látták egy filmben, vagy olvasták valami könyvben, egy elkezdte, a többi utánozza: tisztára, mint a dohányzás.
Nóra kakaót kért. Akkor tűnt föl, hogy a sálat nem vette le a nyakáról, gondoltam beteg lehet, de túl egyértelmű volt, hogy megkérdezzem, meg nem igazán kapcsolódott a cigis témához, amit reméltem, hogy ejtettünk. Ennyiből jó volt, hogy odamerészkedett ez a szerencsétlen. Az összes rendelés ez a kakaó volt és egy narancslé a presszókávém mellé, de felírta. Száraz bokrokat fúj a szél, ember nincs a környéken, nyakamat rá, hogy az öreg 200 éve ugyanazt rendeli, de ez a hülye képes volt felírni ezt a 2 tételt. Borzasztó lehangoló, ha jobban belegondolsz.
Mire a kakaó elfogyott, sokkal okosabb lettem: a Harcos nicknév egy szociológiai tanulmányhoz kellett, volt még másik kettő, de erről beszélgettünk, ez volt érdekesebb. Ugyanis Harcosé volt a rasszizmus témakör, szó sem volt nacionalista érzelmekről, csak reakciókat figyelt, tesztelte az embereket. Az, hogy ezek a filmek hozzákerültek, egy véletlen egybeesés csupán, de fontos részlete volt a beszélgetésnek. Illetve csak lett volna, ugyanis elcsesztem: a filmeket EGY barátja rendelte. A filmeket A barátja rendelte. Nem hallottam azt a rohadt névelőt, mert az öreg nekiállt köhögni a hátunk mögött, amire sem akkor, sem most nem találok szavakat, viszont visszakérdezni nem tudtam, hülyén jött volna ki.
Szóval ahelyett, hogy kiderült volna, van-e barátja, megtudtam, hogy az emberek az interneten jóval nagyobb arányban nyilvánulnak meg rasszista módon, mint például telefonos közvéleménykutatásnál. Illetve a faji előítéleteket megvetők is jóval hangosabbak, így nem volt ritka, hogy egy-egy skinhead film elemezgetése napokig tartó anyázásba torkollott. Megtudtam továbbá, hogy az öreg mögöttünk valószínűleg az utolsókat rúgja, mert vagy a végtelenített köhögés viszi el, vagy az indulat, amit belőlem ezzel kivált. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy túlzottan érdekelt a vén szivar. Nórával voltam elfoglalva, és azzal az érzéssel, amit a mai napig nem tudok hova tenni: mindegy, hogy hívod, de az egyszerűség kedvéért legyen szerelem; lassan minden energiámat felemésztette, hogy eltitkoljam: én mindig ilyen lányt szerettem volna! Talán butaság ilyet mondani 10 perc után valakiről, de nem véletlenül szól ám erről annyi film! Addig nem hiszel benne, amíg meg nem történik, de amikor ott ül veled szemben, néha zavartan felpillant, akkor is mosolyog, amikor nincs min, és minden egyes szava a te gondolataid lehető legszebb formába öntése, akkor tudod, hogy akkor is van ilyen, ha a filmek csak hazudnak.
Kellett egy vezetéknév.
Vagy egy telefonszám.
Bármi.
Ideje mennem már így is sokat raboltam az idődet dehogy raboltad semmi dolgom maradj csak ha nem sietsz igazából így is késésben vagyok csak itt ragadtam sok közös témánk lenne majd még összefuthatnánk valamikor oké jelölj be facebookon jó-jó nem felejtem el amint gépnél leszek Zoli ugye? igen Zoli milyen is? Katona ez tetszik van fényképed? igen van majd az alapján megtalállak de most megyek még sok dolgom van majd beszélünk nagyon örültem én is kellemes meglepetés volt főleg ahhoz képest hogy kit vártam ez aranyos na szia szia.
Elment.


Egy.

Láttad a facebook filmet? Na, annak van úgy vége, hogy Mark Zuckerberg, a facebook alapítója ül a laptopja előtt, és nyomogatja az F5-öt. Frissít. Vár valamire. Ez a történelminek aligha nevezhető pillanat ismétlődött meg ott és akkor, abban a kávézóban. Ez egy éve volt már, kicsit több.
Pedig felesleges volt frissítenem, az oldal azonnal jelzi, ha történik valami. Már nincs helye az embernek, ugye? A véletlen mégis úgy hozta, hogy ha már úgysem tudtam másra koncentrálni, püföltem az F5-öt. Persze bejátszott az is, hogy le kellett kötnöm valamivel a kezem, nem akartam az öregnek megadni, ami jár neki: érdekes módon nem volt olyan sürgős rágyújtania a következő szivarra, és amikor mégis megtette, a pincércsaj is megfelelt neki. Kotorászott előtte a zsebeiben egy jó 2 percet, de aztán összetalálkozott a tekintetünk és nyilván felmérte, hogy mekkora baromság páros lábbal ugrálni a fél centis, friss jégen.
Aztán elkezdődött... Egy olyan eseménysorozat indult el, amire már egy negyed órája próbálom megtalálni a jó kifejezést, de nem megy. Elárulom: a sima láncreakció, vagy az árulkodó mélyrepülés között ingadozom. Mindegy. Elment a net. Elég hülye kifejezés, a net nem megy, mert nem is jött: van vagy nincs. Nem volt. Erre persze nem jöttem volna rá, ha nem frissítgetek, de ez nem vígasztalt különösebben. Pont jött az ifjú menyasszony, hogy az öreghez, vagy hozzám, azt már nem tudom, de azonnal elkaptam, s kérdésemre elárulta: elment a net. Az ég pedig kék, de mikor jön vissza? Nem tudni, de mivel szóltak előre, hogy ez lesz, és csak valami kisebb javítás, így egészen biztos, hogy nem tart órákig.
Egyre kisebb lett a kávézó. Nem azért, mert már nem volt előttem az egész világ, egyszerűen csak besokallhattam. Az alattomos kis vén szivar, az olcsó menyasszony, és ez a hirtelen jött érzés... nem beszélve a tehetetlenségről, ami megint csak nem az öreg egészségére hajtotta a malmot. Istenem, ha ez a barom nem köhög, már tudom, hogy van-e pasija. Nem mintha számított volna, annyira a hatása alá kerültem, hogy az sem zavart volna, ha 5 gyermekes családanya!
Úgy döntöttem, ha a net megteheti, hogy elmegy, megtehetem én is. Maradék narancslé feljhajt, laptop összecsuk, vissza a táskájába, az be az én táskámba, én táskám a csajnak a pult mögé, mert „csak járok egyet”.
Az utca feléledt, mióta nem láttuk egymást. Nem mondom, hogy sütött a nap, azt sem, hogy meg kellett bolondulni a melegtől, de nem volt már annyira tetű idő, mint reggel. Egy fiú és egy lány sétáltak el előttem, lehettek vagy 17 évesek, a fiú mosolygott a lányra, közben cigizett. Eszembe jutott Nóra. Talán megjegyezné, hogy „na tessék, mosolyogva is szívja, ha pedig megkérdeznénk, hogy ugyan miért, a stresszre fogná!” Felhúzná magát arra a 12 másodpercre. Talán ránéznék, mosolyognék, persze cigi nélkül, amitől zavarba jönne.
A lányon sál volt. Eszembe jutott Nóra...
Ahogy szépen, lassan sétálgattam, mindenféle emberek jöttek-mentek, volt időm megnézni őket. Persze lent kezdtem, a nadrág-cipő találkozás, tudod! Nem volt olyan vészes nap, legalábbis ebből a szempontból. Egy kiborítóra emlékszem, bár tudom, hogy ő direkt rontotta el: van ez a borzasztó dolog, amikor a biciklisek ráhúzzák a zoknijukat a nadrágszárukra, hogy azt ne kapja be a fogaskerék, biztos láttál már ilyet...
Eszembe jutott Nóra. Dehogy jutott, hiszen mindvégig ott volt. Aztán megláttam valamit.
Pontosabban valakit. Volt ez az első pár, tudod, a fiatalok, a srác vigyorogva szívta... Na, egy ugyanolyan fiú jött szembe, csak borostás volt. Önkéntelenül is elvigyorodtam, belegondoltam, mekkora poén lenne, ha már tényleg ennyire régóta sétálgatnék fel-alá, de mivel az első találkozás lehetett vagy fél órája, így ezt elvetettem. Eszembe jutott viszont egy régi történet, ami nem hagyott nyugodni és annak idején rengeteg poén forrása volt. Ha elég öreg vagy, emlékszel a Knight Riderre, ha nem, akkor gyorsan összefoglalom neked: Michael Arthur Long a vietnámi háborúban fejsérülést szerzett, a koponyája szétroncsolódott egy ponton, amit egy fémlemezzel pótoltak. Később rendőr lett, és amikor egy küldetés során elárulták és meg akarták ölni, ez a fémlemez mentette meg az életét, viszont az arcát már nem tudta. Az arcplasztika után Michael Knight néven tért vissza a Jogért és Igazságért Alapítvány zászlaja alatt, a haldokló Wilton Knightnak köszönhetően, egy KITT nevű beszélő autóval és kb. ezerötszáz részen keresztül fűzte a tökugyanolyan nőket, illetve fegyverek és szükségtelen erőszak nélkül tett rendet a nagyvilágban, bla, bla bla... A lényeg Michael ikertestvére, Garth Knight. Ő ugyanis totál ugyanúgy nézett ki, mint a főhős, csak körszakálla volt, és összébb húzta a szemöldökét. Ez az egész helyzet rengeteg kérdést vetett fel anno, legtöbbjük a mai napig megválaszolatlan maradt, de végül a rajongók abban maradtak, hogy Garth nem igazi testvére Michaelnek, csupán Wilton egyetlen fia, akinek a mintájára plasztikázták újra szegény főhősünket. Wikipedián is ezt mondták. Ebbe az egészbe sikerült annyira belebonyolódnom a borostás kölyök miatt, hogy észre sem vettem, de szabályosan kisétáltam a belvárosból.
A visszaút már nem volt annyira nyugodt, szedtem a lábaimat, siettem, éreztem, hogy húz vissza valami. A válasz. A kérdésre, amibe az öreg beleprüszkölt: van-e párja ennek a jelenségnek? Tudnom kellett, mert ez a körülmény határozott meg mindent, és már semmi másra nem tudtam gondolni, csak az adatlapra: kapcsolatban vagy egyedülálló. Bolond voltam, tudom jól, hiszen annyi más tényező is bejátszhatott volna: attól, hogy nem volt odaírva, még lehetett valakije, tarthattak volna félúton, vagy egyszerűen csak észre sem vesz majd és hallani sem akar rólam. De az agyam kivédte ezeket, elkezdett hazudni, kitűzte a célt, és én csak mentem, rohantam, tudtam, hogy mire visszaérek, már ott lesz a válaszom, ez volt a második biztos megérzésem aznap, és ez a gondolat teljesen eluralkodott a testemen, hülyén nézhettem ki, ahogy ütemtelenül szedem a lábaimat egy teljesen nyugodt hétköznapon, sőt, talán több ismerős mellett is elrohantam, nem tudom, utólag nem mondták, nem is érdekelt volna...
Visszaértem.
A hülyelány mosolygott: megjött a neted. Most először örültem neki, bár ez nem változtatott a tényen, hogy az esetek 99%-ában szánalmasnak találtam. Talán kezd minden rendbejönni? Az öreg is eltűnt, amiért nem lehettem elég hálás: még egy krákogás, még egy meggyújtott szivar a nemdohányzóban, vagy csak egy kósza pillantás a koszlott zoknijára, amit varrástól varrásig megcsodálhatott akárki... De hagyjuk ezt. Van net.
Automatikus volt minden, a gép indulás, a bejelentkezés. Facebook. 1 esemény. Nóra ismerősnek jelölt. Csak rávittem az egeret, megjelent az arcképe piciben, mellette ez a szöveg. Gyorsan gépközelbe került, és tényleg nem felejtett el. Ha nem érdekelném, már az első kirakat után nem tudta volna a nevem. Ezek voltak az első gondolataim, éreztem, ahogy átjár a lelkesedés, valami elkezdődött, valaminek az első állomása jön most, kattintanom kell!
Katt.


Kapcsolatban.

Emlékszel még Dórára? Igen, D. Tudod, még reggel agyaltam rajta, ő volt a készülő könyvem főszereplője. A 30-as, halálos beteg nő, aki a nyaralójában tölti rajzolással a napjait. Kezeket rajzol. Sosem fog kiderülni, hogy miért, legalábbis számodra. Én tudom, de már mindegy. Dóra több nőből, lányból állt össze, akikkel életem során dolgom volt, vagy csak szerettem volna, ha van. De Dóra ezen a márciusi napon meghalt, és nem a betegségben. A neve csak nagyon kicsit változott, de ezt már úgyis tudod. Nóra lett, létező személy, illetve csak félig: olyan lett, mint egy vázlat, amit te kapsz meg, és neked kell kiszínezni. Tudtam róla néhány dolgot, néhány apróságot, olyasmiket, amikből aztán kikövetkeztethettem a jellemét. Persze olyanná formáltam, amilyennek látni szerettem volna. Elsősorban egyedülállónak.
De nem az volt. Az igazi Nórának volt párja. Olyan volt, mint egy rossz álom, azonnal fel akartam ébredni, de a sok nagyon is valóságos baromságból, ami aznap velem történt, pontosan tudtam, hogy nem alszom. Ha álmodtam volna, akkor őt is csak álmodtam volna, bár így utólag visszagondolva ez lett volna a legjobb.
Még így egy év távlatából visszagondolva is félelmetes ez az egész. Évekig tanulunk, hogy szakmát kapjunk, hosszú hónapokig őrizzük valakinek a bizalmát, hogy utána a barátunknak nevezhessük, néha egy élet munkája is kevés az igazi elismerésért, de ez mind semmi ahhoz képest, ahogy ez a fiatal lány egy pillanat alatt felforgatott mindent. Pedig valószínűleg csak csinálta, amit szokott. Neki ez természetes volt, ő ilyen, így él, ezekkel a vonásokkal, ezzel a hanggal szólítja meg az embereket, ezekkel a szemekkel néz rá a párjára, jövő télen is pont így fáj majd a torka és így ad majd tüzet. Pedig nem is dohányzik. Sírni tudtam volna, mert az a néhány bitből álló kis információ akkorát lökött ezen a lányon, hogy már soha többé nem érhettem el.
Ott és akkor már nem érdekeltek az iskolái, a fényképei, a kedvenc zenéi… Emlékszem, még a filmjei sem, pedig azt még a vén szivar adatlapján is megnéztem volna! Csak a srác érdekelt. A kapcsolatainál nem jelölte, gondoltam vagy elfelejtette, vagy nem is tudja, hogy lehet, így benéztem a képek közé, hátha jelölve van valamelyiken. Volt külön mappa, „mi” volt a címe. Semmi felesleges szívecskézés, semmi cifra hülyeség, csak 5-6 kép. Valamilyen Péter, már nem emlékszem a vezetéknevére, nem is fontos. Felmentem az adatlapjára, tudni akartam, ki ő. Nehogy azt hidd, hogy haragot éreztem, vagy bármi ilyesmit. Felnőtt emberként tudtam kezelni a dolognak ezt a részét még úgy is, hogy közben egy szerelmes kisfiú tombolt bennem. Természetes kíváncsiság volt csupán, teljesen megalapozatlan „apja helyett apja” effektus: ha már nem lehet az enyém, reméltem, hogy olyané lett, aki megérdemli.
Elkezdett esni az eső. Örültem neki, úgy éreztem, a világ igazodik hozzám, mert a világ tudja, hogy most rossz nekem.
Három éve voltak együtt, amitől valahogy megkönnyebbültem. A tudatalattimon végigfutott a gondolat, hogy aztán tényként gázolhassom az agyam legmélyére: esélyem sincs. De tényleg. Semmi. Emlékszem, nagy volt köztük a korkülönbség, 9-10 év is talán, de láthatóan sem ez, sem más nem zavarta őket. A fényképeken 2 boldog embert láttam, vagy inkább egy párt. De nem időztem ott sokáig, bolond vagy, ha azt hiszed, hogy megszakadtam a röhögéstől. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, elkalandoztam és magam is meglepődtem, hogy mire bukkantam: a srác is írt. Mittudoménmilyen Peti egy történeten dolgozott, aminek a javát valós események adták. A történet róluk szólt, a megismerkedésük pillanatától benne volt minden fontos állomás, minden, ami említést érdemelt szerinte. Hihetetlen volt belegondolni, és ha én ott megtettem, tedd most meg te is! Hány olyan párt ismersz, ahol az egyik fél 3 év után úgy dönt, megír mindent, mert ez az egész annyira fontos neki?
Az eső még jobban rákezdett, én pedig ott ültem megsemmisülve, a laptopommal és egy - már nem annyira - forrócsokival. Akarom én ezt? De hát mi mást akarhatnék most? Belekezdtem a blogba. Első fejezet: Ki nevet a végén? Van egy ilyen társasjáték, ez ugrott be elsőnek, de nem lettem okosabb. A keresett oldal nem található. Anyád. Szenvedni akarok, és azt sem lehet.
- Van net? – Észre sem vettem, hogy közben többen lettünk, és erre a kissé otthonosra sikerült kérdésre már nem csak a menyasszony kapta fel a fejét, hanem még vagy 10 másik bohóc. De sejted ugye, hogy mennyire érdekelt mindez?!
- Hát nálam nem ment el.
Istenem.
Jó, próbáljuk meg a másodikat, hátha az a link működik. Kitartóan meg akartam szívatni magamat, de egyszerűen tudnom kellett, hogy lehet egy ilyen lánnyal összejönni, minek kell történnie valakivel, hogy utána a párjának mondhassa…
A második fejezet bejött. Volt címe is, egy dátum, megjegyeztem, mert azóta is elolvasom néha: Június 19. Elég semmitmondó dátum, arról nem is beszélve, hogy azóta sem értem, miért nem lehetett valami eredetibbet kitalálni. Mindegy, ő tudja. Azóta elolvastam a többi fejezetet is, csak az elsőt nem, azt a technika magával vitte az örök vadászmezőkre. De mind közül ez a második volt a kedvencem, úgyhogy most idézek belőle, persze nem mindent, így is régóta untatlak már. Van valami megfoghatatlan ebben a történetben, ahogy ők ketten egymásra találtak: mint egy baleset, amiben a csodával határos módon mindenki csak könnyebben sérül meg, hogy aztán más emberként élhessenek tovább…
A sztori eleje elég unalmas, a srác az akkori barátnőjével néz valami filmet, utána picit összekapnak, mert a csaj nem akar átmenni vele a szemközti pubba, ahol valami babazsúr készülődik. Nem rossz végülis, meg kell is az egészhez, de engem nem érdekelt, mert Nóra nem szerepelt benne. Csak érte olvastam minden sort, a szemem már jó előre pásztázta a bekezdéseket, nagy ’N’ betűk után kutatva! Ott veszem fel a fonalat, ahol egy éve belefeledkeztem a történetbe, és abból is csak azt ragadom ki, ami akkor megfogott. Szerelmes voltam, könnyen megtaláltam a lényeget a sorok között. Könnyen megtalálom még most is…
„Néhány napja még szemben ültünk egymással. Akkor pókerezni tanítottam. Most mellettem ül és már a combját simogatom. Tudom, hogy nem kéne, hiszen a lány, aki párjaként tekint rám, ott ül velem szemben. De nem tudok ellenállni, nem tudom nem megtenni, érzem, hogy ez nem csak játék, nem csak húzzuk egymást, érzem, hogy ennek így kell elkezdődnie. Valahogy el kell. Méghozzá ma este. Tudtam, hogy nekem kell lépnem, én megtehetem. Annyira messze jártam már a feddhetetlentől, hogy hamar világossá vált: én fogok kockáztatni. Kértem még egy sört, mert ha már ebbe a szerepbe szorultam, jogosnak láttam, hogy könnyítsek rajta. Ezer éve is tetszett nekem. Mióta megláttam. De ilyen közel még soha nem volt, és nem akartam megint elmenni mellette… Életem legnagyobb hibája lett volna…”
Jövés-menés, sörök, pofázás, unnád, kihagyom én is.
„Kint álltunk, egymással szemben a vaksötétben. Ő már hazament, a telefonom lenémítva, az emberek bent ittak. Nem volt kifogás, nem is kerestem, odahajoltam…
- Ne!
Ha pasi vagy, tudod: kétféle „ne” létezik: az egyik az őszinte, de az nem ez volt. Ez az volt, ami annyit jelent: tudom, hogy nem szabadna, és tudnod kell, hogy tudom. És ha ezt felfogtad, tedd meg. Én megtettem. Megcsókoltam, és még most is érzem, 3 évvel később is, azt a puha és forró érzést, amit szégyenszemre képtelen vagyok ezeknél a jelzőknél szemléletesebben leírni. Életem legszenvedélyesebb csókja volt, amibe ha ott és akkor belegondolok, talán még el is szomorodtam volna, de persze a józan gondolkodásnál semmi nem állt távolabb tőlem. Nem hazudom, hogy szerelmes voltam, de azt pontosan tudom, hogy mit éreztem: Őt akarom. Mindegy, mennyit ad magából, mindegy, mennyire lesz nehéz, mindegy, meddig tart és hogyan lesz vége, mindegy, mit mondanak az emberek, mi történt korábban. Csak azt tudtam, hogy nekem Ő kell. Belemegyek ebbe a kapcsolatba, bármit hozzon is, mert én kibírom. Ha nehéz lesz, magamra hárítom, megtettem már korábban olyanokért is, akikért talán nem kellett volna. Érte akarom megtenni. Ismerem Őt régóta és tudom, ha azt mondja egyszer: „szeretlek”, az többet jelent majd minden szeretleknél.
Legyen ez a szó az ajándékom minden születésnapon és karácsonyon, a jutalmam, ha valami olyat teszek, ami túlmutat a hétköznapin.”
Évek óta boldogok voltak. Szerették egymást.
Az eső pedig csak esett…

Ilyen volt 2009 - Filmek 1. rész

McCl@ne | 2010.01.01. 20:30 | kategória: Mondok egy jó filmet!

Úgy gondolom, ideje visszatérni a blogoláshoz. A miérteket nem ragozom, pláne nem szánok a témának külön bejegyzést, egyszerűen csak hiányzik, néha beszélgettünk itt jókat...
Semmiféle különös célom nincs, lehet, hogy meg is unom 1-2 hónap után, de belekezdek, ez már biztos. Elsőként filmek, ez szinte természetes, méghozzá tavalyi filmek, amiket érdemes megnézni... A terjedelme miatt 2-3 részre bontom, ma délután megírtam az elsőt, majd hamarosan jön a következő is! Semmi különlegesre nem kell számítani, ez nem toplista, egyszerűen csak egy mankó annak, aki úgy érzi, kimaradt ez-az tavalyról és keresgél, hogy mit érdemes és mit nem. Itt egy kis csokor azokból, amiket szerintem pótolni kellene:


Watchmen
Sokaknak a képregényfilmek alfája és omegája, de legtöbbjük nem olvasta az eredetit. Én igen, így az alfa marad a TDK, az omega meg legyen mondjuk a Sin City (bár van némi hasonlóság közte és az Őrzők között). Korrekt átvitel, döbbenetes látványvilág és felemás színészi játék, illetve egy fantasztikus soundtrack jellemzi a filmet, és az a ctrl-c / ctrl-v technika, ami jelen esetben a lehető legjobb megoldás volt, hiszen 10 rendezőből 9 összebarmolta volna a saját ötleteivel a sztorit. Legyünk hálásak ezért és nézzük meg a bővített változatot, mert az az igazi! 8|10


Fast & Furious
Az eredeti film azon kevés munkák közé sorolandó, ahol egy halom lelkes amatőr, de legalábbis nem túl nagy név összeült és szívvel-lélekkel összekalapált egy olcsó, de működő mozit, amit nagyon nehéz nem szeretni. Én imádtam. Hasonló film pl. a Fighting vagy a Pitch Black… és ahogy utóbbit, a Halálos irambant is utolérte a végzete: folytatták. Az egykori amatőrök mára pro-ban utaznak, és az előző két rész lejáratókampányát igyekeznek feledtetni: maximális sikerrel. Kemény dumák, bunyók, autók, jó nők… még leírni is rossz, és mégis működik! Az idei év egyik legszórakoztatóbb filmje! 8|10


Fighting
A film, amit 100 emberből kb. 5 tud értékelni és én benne vagyok. Ezzel most nem a maradék 95-öt akarom lehülyézni, hiszen értem én, hogy nem a mai fiatalnak szól a film, másnak meg alig. Új kedvencem – Channing Tatum – a penge élén táncol. Megment olyan filmeket, mint ez vagy a Step Up, ugyanakkor belenyúl olyanokba, mint a G.I. Joe… Mindegy, korai még leírni vagy felmagasztalni, hiszen 1-2 éve próbálgatja csak magát, meg ugye elég az olyan nagyok karrierjére gondolni, mint Nic Cage (az imdb-n végignézve mint egy hullámvasút, olyan az életműve…). De elkanyarodtam: a feltörekvő bunyós történetének régimódi tálalása engem nagyon megfogott, igaz, ebben legalább akkora szerepet játszott a kiválóan sikerül atmoszférateremtés is… 8|10


Knowing
Az imént szidtam Nicolas Cage-et, pedig idén nagyot alkotott: a Képlet több műfaj (sci-fi, katasztrófa, thriller, dráma) szinte tökéletes keveréke. Egy 50 éven át a föld alá rejtett számsorról kiderül, hogy az eltelt időszak katasztrófáinak dátumait tartalmazta: előre. Így aztán a Cage alakította asztrofizikus nyomozni kezd a rejtély után és sokkal komolyabb összefüggésekre bukkan, mint azt valaha gondolta volna. És tényleg: a főszereplővel együtt fokozatosan beszippant minket a történet, aminek ráadásul a megvalósítása is elsőrangú! Katasztrófák ugyanis régen néztek már ki ilyen jól, bár erre a 2012 rákontrázott a maga végtelenül igénytelen módján. Szóval látvány és izgalom, tipikus (el ne hidd!) szupermozi, komoly tartalommal. 9|10


District 9
Emlékeztek még a gumicsirkés emberre a retekklubbról? Mondaná a marhája, hogy ufós-megszállós mozi. Pedig dehogy! Egy igazán eredeti ötlet, ami Peter „b+, miért nem én rendeztem meg?!” Jackson hátszelével az év egyik meglepetésfilmjévé nőtte ki magát. Megérkeznek ugyanis az idegenek egy hatalmas űrhajóval, aztán szépen kiderül róluk, hogy nem tudnak elmenni innen, konkrétan: csövezni jöttek. Mi pedig megmutatjuk nekik, mi az a rasszizmus, mi az az idegengyűlölet. Mindezt 2 cm közelről nézheted végig egy szerencsétlen főhős ripittyára tört szemüvegén keresztül, ám rendkívül látványos és eredeti módon! A kezdeti sokk kissé alábbhagyott az első megtekintés óta, de tartom, hogy a filmgyártás jövője a hasonló ötletekben van: fogunk egy ezerszer látott sztorit (mivel szinte csak ilyenek vannak) és kifordítjuk, megnézzük, mi van benne. 8|10


Star Trek
Mondanám, hogy meglepetésfilm ez is, mert nem ismertem előtte a trek filmeket, stb., de olyan szinten faszán összerakott trailere volt, hogy szinte azon lepődtem volna meg, ha félremegy. Nem ment. Szimpatikus szereplőgárda, csupa olyan fiatalból, akiket biztos, hogy láttál már valahol, és fel is tűnt, hogy jók, de elfelejtődtek… na ez után nem fognak! Valahogy működik ez a recept: tehetséges fiatalok, akiket megtámogat néhány cameo a nagy öregektől, amitől egyszerűen súlya lesz a leglazább filmnek is. Mindezt megspékelve egy izgalmas és az agyunkat is némileg megtornáztató sztorival, illetve minden igényt kielégítő, talán még eredetinek is nevezhető látványvilággal egy olyan filmet kapunk, amiben nagyon nehéz csalódni. Nem is történt így, az év egyik legjobb közönségfilmje, amolyan biztos vétel: aki a sci-fit szereti, nem hiszem, hogy felállna a felénél… 8|10


Public Enemies
Michael Mann az egyik kedvenc rendezőm, mégpedig – mint nyilván sokaknak – a Heat c. mesterműve óta. Imádja, amikor két férfi összecsap: hol egymás oldalán, de inkább egymással szemben. Pontosan ezt történik John Dillingerrel és az őt üldöző Melvin Purvis-szel is, persze a szokásos Mann féle árnyalásban. Nem igazán vannak jó és rossz szerepek, így elmarad a moralizálás is, amiért nem lehetünk elég hálásak! Sőt! Nem nézünk bele a fő”hős” gyerekkorába sem, nincsenek agyonmagyarázott motivációk és zavaros kapcsolatok sem, egyszerűen csak megtörténnek a dolgok. Bátor dolog olyan filmet rendezni, aminek ismert a vége, de egy Mann kaliberű rendezőzseni számára egyértelmű, hogy mit kell tenni ilyenkor: a sztoriról áthelyezni a hangsúlyt az előadásmódra. Miami Vice szintű stílusleckét kapunk egy olyan világról, ami főleg a stílusról szól. El lehet képzelni a végeredményt: 9|10

Mondd, Te kit választanál?

McCl@ne | 2009.12.01. 09:32 | kategória: ezmegmi

Lackóban merült fel a gondolat legutóbb, azonban már volt szó róla korábban is, ha jól emlékszem, ebben a - szerény személyem által kreált - agymenésben is vita tárgya volt...

Szóval: Te kit választanál? (és persze miért?)

Ezt lehet, hogy nem kellene...

McCl@ne | 2009.09.06. 21:56 | kategória: ezmegmi

...de talán választ kapok.
Nem nagy dologról van szó, de talán érdekes felvetés lehet, aztán az is belefér, hogy valaki az első kommentben simán megválaszolja, nem tudom. Szóval annyi történt, hogy ma beszélgettünk délután barátnőmmel, valahogy szóba kerültek a fogyatékosságok. Az első, ami felmerült, az az volt, hogy mi kellemetlenebb: a süketség vagy a némaság? Egyértelműen a süketség "győzött", lévén a végtelen csend borzalmas lehet, pláne, ha előtte hallott is az elszenvedője.
Aztán itt ütött szöget a fejembe az első gondolat: amikor magunk vagyunk és gondolkozunk, vagy én most, ahogy épp ezt a szöveget gépelem, "hallom" a szavakat a fejemben. Persze ezek nem valódi hangok, tehát igazi hangképzés még képzeletben sem köthető hozzájuk, de mégiscsak szavak, amik betűkből állnak. A betűk pedig igazából csak kimondva érik el valódi formájukat, nem igazán tudom jobban megfogalmazni ezt, de értitek, addig nem "a" betű egy "a" betű, amíg a hanggá alakult formáját nem tudod hozzákapcsolni. Akárhogy is: ha süketen születtél, akkor neked mondhatják, artikulálhatják, hogy "ez egy ablak", baszhatod, mert nem tudod, mi az. Tehát az nem ablak, csak egy valami. De nem egy olyan valami, amin bejön a fény vagy a levegő, mert ezek a szavak is csak egy leírt formában léteznek neked, képek, nem valódi szavak.
Na, remélem értitek: innentől kezdve csak az a kérdés, hogy milyen formában léteznek a gondolatok a süketen született ember agyában? Hogy képzel el kommunikációkat emberek között? Csak süket és süket közötti jelbeszéddel képes erre? Ha ablakra gondol, akkor igazából arra gondol, hogy valaki elmutogat egy ablakot? (Jó, nyilván nem, de értitek...)

Aztán a másik a vakság. Ez még komplexebb, hiszen itt aztán kérdések egész sora merül fel, persze még mindig a képzelődés, álmodozás és gondolkodás területén maradva: ha nem alakulnak ki képek elmélkedés közben, akkor hogyan tudja valaki elképzelni, hogy a haverjával beülnek egy sörre egy bárban, vagy a csaja lezavar egy sztriptízt neki? Mert ilyenek a vak emberrel is megtörténhetnek (még mindig veleszületett fogyatékosságról beszélek) -persze a sztriptíz szopatás rendesen, nem volt egy jó példa-, elképzelni mégsem tudja, mert egyszerűen nem tudja, mi az, hogy piros, vagy azt, hogy szőke...

Na mindegy, lehet, hogy marhaság az egész, de mégis kíváncsi lennék, hogy mit gondoltok erről, vagy tudja-e valaki, hogy megy ez. Nem akartam elpoénkodni a dolgot, én általában sokat agyalok, álmodozom, pont azért volt ez az első gondolatom: vajon hogy oldják meg ezt ők?

The Curious Case of Benjamin Button

McCl@ne | 2009.03.03. 19:31 | kategória: Mondok egy jó filmet!

“Life can only be understood backward…

…it must be lived forward.”


Így, néhány hónappal a The Curious Case of Benjamin Button bemutatója és bő egy héttel az Oscar gálán történt leszereplése után már jóval bátrabban és közlékenyebben fogok mesélni a filmről, mint az tettem volna a megtekintése idején. Tehát akinek még nem volt szerencséje hozzá, az csak saját felelősségre olvassa a következőket, bár nyílt titok és elemi logika, hogyan végződik a történet, mégis, én szóltam…

Benjamin Button az első világháború utolsó napján sír fel először, mely akár pozitív kicsengést is adhatna az eseménynek, azonban a Sors nem így akarja: édesanyja belehal a szülésbe, Benjamin pedig egy 80 éves ember formájában látja meg a napvilágot, s ezzel kezdetét is vehetné a nagy kaland. De nem veszi. Benjamin ugyanis -mindössze külsőségekben jelentkező- abnormalitását leszámítva egy teljesen hétköznapi fiú, mikrokörnyezete pedig hamar megszokja –néhányan talán fel sem fogják igazán- a furcsa jövevényt. S ez így is marad, Benjamin nem találkozik majd egymástól teljesen eltérő embertípusokkal, hogy tesztelhesse reakciójukat a “fogyatékossága” láttán, így a filmből nem lesz egy újraértelmezett Forrest Gump, ahogy azt sokan állítják. Nem, ez a karakter pontosan olyan, mint Te, vagy én, legalábbis addig, amíg megfigyelőként tengeti az életét és nem lép komolyabb kapcsolatba senkivel, ami persze idővel elkerülhetetlen.

A visszafelé élő ember története üvölt egy nagyszabású drámáért, életreszóló szerelemért, halhatatlan érzelmekért és ezerötszáz Oscar díjért, az egészből mégsem lett semmi. David Fincher ugyanis nem hazudtolja meg önmagát, a Harcosok klubja sem csap át a végén Marlboro reklámba, a Hetedik végén sem… na jó, ez a spoiler túl erős még ide is. Ennyi őszinte emberi kinyilatkoztatás és lázadás után –gondoljunk csak az Alien3 befejezésére!- igazi harakiri volt kilátásban, ezzel együtt egy ziccer is, hogy valami olyan kerüljön az asztalra, ami korábban soha! Olyan került. Hollywoodi keretek között megszületett egy teljesen tökéletes anti-dráma, egyfajta élet-“nemlő” film, ahol bár minden lehetőség adott arra, hogy két kézzel facsarják szárazra a könnycsatornáinkat, a giccsparádé elmarad. A hatásvadászra nagyzenekarozott Titanic-finálék egymásutánja helyett valami olyasmit kapunk, ami még az Akadémia torkán sem ment le, bár leszereplésükben semmi meglepő nincs. A The Curious Case of Benjamin Button ugyanis nem mást állít, minthogy mindannyian meghalunk és ez ellen semmit, de semmit nem tehetünk. Forrest Gump is meg fog halni, Jack és Rose is meg fog halni és Te, kedves néző, Te is. Igen, ha visszafelé öregszel, tehát fiatalodsz, akkor is. Sőt, a film még ennél is továbbmegy: lehet, hogy megkapod egy különleges élet esélyét, magadhoz szorítod, aztán a Sors elveszi. Mert csak. Egy különleges adottság, egy születési rendellenesség vagy az örökölt vagyon sem jelenti azt, hogy az életünk filmbeillő és lenyűgöző lesz. Ez a film legbátrabb vállalása: egy teljesen egyértelmű és mesebeli felütést varázsol egy teljesen hétköznapi történetté, amelyet minden oldalról az elmúlás szegélyez. Minden félbeszakad: az óra megáll, a táncosnőt baleset éri, az öreg nem tudja elmesélni mind a hét történetét, holott mind-mind különleges emberekről van szó. És ott sétál közöttük egy fiú, aki tinédzserkorában járókerettel közlekedik, 60 évesen pedig úgy néz ki, mint Brad Pitt a Dallasban… Apropó Brad Pitt: sok kritika szerint a játéka túlértékelt, hiszen “alig csinál valamit”. Egy teljesen más nézőpontból –nem titok: az enyémből- ez a játék pont ettől tökéletes. Én elhiszem neki, hogy tart a világtól, kerül minden interakciót és egyfajta egészséges befelé fordulással védi meg magát a nagybetűs élettől.

A The Curious Case of Benjamin Button tehát antifilm, mert a nyugat eszközeivel –fantasztikus fényképezés, látvány, trükkök, maszkok- készült, tehát a mechanikája gépiesen tökéletes, de a tartalma őszinte marad: sztoikus nyugalommal az arcán mutatja meg, hogy mennyire hidegen hagyja az amerikai álom, mennyire nem érinti meg a “be someone”-érzés. Felvállalja a kisembert, de úgy, hogy annak születésekor rátesz még egy lapáttal, hogy minden hétköznapi pillanat még hangsúlyosabb legyen! Így válhatnak igazán szívet melengetővé Benjamin legboldogabb napjai, a –habár csak rövid időre, de- beteljesülő szerelme. Így lehet ez az érzés őszitén igazi. Úgy látszik, Hollywoodnak ehhez egy visszafelé öregedő pasi és egy bátor rendező kellett.
Már csak az értő közönség és kritika hiányzik. De nem baj, mert…

…some thing lasts.

"The slumdog bites... "

McCl@ne | 2009.03.01. 12:21 | kategória: Mondok egy jó filmet!

Slumdog Millionaire - Gettó milliomos


“Mumbai, 2006

Jamal Malik egy kérdésre van attól, hogy megnyerje a 20 millió rúpiát.
Hogy csinálta?


A: Csalt

B: Szerencsés

C: Egy zseni

D: Így volt megírva”


A helyes válasz: talán mind a négy igaz. Jamal Malik csalt, mert Jamal Malik nem létezik. Jamal Malik szerencsés, mert ennek ellenére 3 perc alatt megszerettük, és Danny Boyle egy zseni, mert úgy keverte Jamal Malik szerelmének történetét India hely- és korrajzzának lapjaival, hogy a néző azt sem tudja, mi is ragadja meg igazán a figyelmét, az érzékeit… tehát már csak egyetlen kérdés maradt nyitott…


Így volt megírva?

Danny Boyle megőrült. A Trainspotting rendezője néhány jobban sikerült (Sekély sírhant, 28 nappal később) film mellett összedobott pár olyat, ami rendesen megosztotta még az angol film szerelmeseit is (The Beach, Sunshine), így aztán talán értelemszerű lett volna, ha a vastag jégen marad és csinál valamit, ami nagyon angol és nagyon be van járatva. Erre fogta Loveleen Tandant, a Slumdog indiai társrendezőjét és Dev Patelt, a Skins egyik főszereplőjét, elmentek Indiába és leforgatták minden idők egyik legszebb romantikus filmjét.

Rengeteg izgalmas felfedezésen, tökéletesen egymásra illesztett rétegen kell átverekednünk magunkat, hogy odataláljunk, ahova Boyle vinni akar, mégsem fog túl nagy kihívást jelenteni az út, mert a tálalás tökéletes. Ugyanis az említett rétegek egy porból és mocsokból felemelkedő, de régi arcát sem meghazudtoló társadalmat építenek fel elénk, kölykök, tinédzserek szemszögéből, valahogy úgy, ahogy Riót téglánként húzta fel anno az Isten városa. Keserédes mese ez, mert bár főszereplőinek sorsa biztos(nak tűnik), a világ körülöttük menthetetlenül elrohad és abban egy percig sem lehetünk biztosak, vajon magával rántja-e őket is! Boyle itt maximálisan bevetheti a hangulatteremtő képességét, hiszen bár filmjei elég vegyes skálán mozognak, mindegyikről elmondható, hogy az atmoszféra vákuumszerűen szippantja magába a nézőt, India pedig alapanyagban ritkamód gazdag terűlet, főleg egy modern meséhez…

Tulajdonképpen kár is lenne kitérni minden részletre, hiszen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az utóbbi időben kultrendezői státuszának elvesztéséért fáradozó Boyle mennyire kiadhatta magát ebben a történetben: mert ha ez nem egy nagyon is személyes kinyilatkozás, akkor honnan az az erő és pezsgés, ami minden egyes képsort érzelmi atombombává változtat, hogy aztán egy kettős katarzisélményben beleéghessen a gyanútlan néző agyába!

Van azért egy olyan pontja a filmnek, amit mindenképpen ki kell emelnem, és ez a főszereplő. A bevezetőben úgy fogalmaztam, hogy Jamal Malik nem létezik, de természtesen ez mozgókép szintjén nem így működik: ott van ő, él és lélegzik, de a világa egy másik világ, a szabályai nem működnek a valóságban és fordítva. Jamal egyfajta esszencia, hűség és becsület kivonata, az átélhetőség kedvéért egy kis pimaszsággal és esendőséggel felvizezve, de a lényeg nem változik: rajta nem fog az az átok, ami a környezetéből kimarta a hitet. Ő töretlenül kitart, hiszen pontosan tudja, mi után kutat és mit fog találni! Hányattatott gyerekkorának egyetlen szerelme, Latika, a vágy megbecsült és istenített tárgya végig ott lebeg a szeme előtt, akár vonatokon lomizva próbál életbenmaradni, akár a Taj Mahalnál lopkodja a turisták cipőjét. Jamal ebben a töretlen elszántságában testesíti meg azt a műfajtól mára teljesen elidegenedett mesehőst, akit ebben a században csak rutinból kopírozott romkomokban találunk, a teljes hiteltelenségre kárhoztatva.

A film igazi bravúrja pedig az, hogy ezt a szerelmet úgy adja elő, mintha nem létezne giccs a világon! Pedig mese az érzelmekről, ez tényleg adná magát, céltáblaként kínálkozva, és talán a tájékozottabb néző eleve szigorúbban is ül le elé, de nem csalódhat. Nincs az a szőrös szív, ami meg ne lágyulna a konklúzió láttán, és nincs az a csalódott ember, aki ne gondolná újra: lehet ugyan, hogy ez egy mese, de akik csinálták, komolyan kellett, hogy gondolják. Hittek benne, szerették, addig csiszolták, amíg tökéletes nem lett! Vajon miért? Megsúgom:

D.

2008 nálam...

McCl@ne | 2009.01.01. 16:57 | kategória: Játszótér

Nem akarok listázni, mert egyrészt mindenki ezen pörög és ez beindít bennem egy láncreakciót, aminek a vége az lesz, hogy szarok az egészre, irkáljatok csak... De mégis, olyan év volt ez mind a játékok, mind a filmek tekintetében, ahol az év végi felhozatal említést érdemel, úgyhogy csak nagyjából, de engedtessék meg egy kis összegzés!
Jöjjenek a játékok, ill. azokból is csak egy szelet, de a legnagyobb. A filmeket öcsém összegezte a blogjában, nem sokat kívánok hozzáfűzni, még sok mindennel adós vagyok, ha törlesztettem, sorba rendezem őket én is!

Games of the évvége
Egyszerű dobogós elrendezés, ugyanis nem játszottam túl sok mindennel, de ennek oka is van: ez a három játék lekötött, leköt most is és le is fog kötni a következő hónapokra!

#3
Far Cry 2
Pozitívumok:
-nyitott, szabadon bejárható játéktér
-gyönyörű, élettel teli grafika, kiváló optimalizálással
-többféle hatékony játékstílus, a profin belőtt napszak- és időjárás-szimuláció sokat segít a beleélésen
-változatos teendők, tulajdonképpen egy leegyszerűsített túlélés-menedzserrel van dolgunk...

Negatívumok:
-sajnos az élettel teliség csak a grafikára jellemző, a játékmenetre nem, Afrika még soha nem volt ennyire statikus és kiszámítható!
-a részletek, azok a fránya részletek... hol vannak a ragadozók, a bennszülöttek, miért respawnolnak félpercenként az őrposztok, miért látnak át az ellenfelek mindenen (sűrű növényzet, vékony lemezekből összetákolt \"házak\"), stb.?

Mindent összevetve azért ez egy komoly játék lett: odaszegez a gép elé, ha elnézed a gyengéit, ráadásul mind olyan, amit a következő részre lazán tökéletesíthetnek, hiszen nem játéktechnikai dolgokról van szó, mindössze elhibázott ötletekről! Ha jó kezekben marad, ez egy ígéretes kezdet volt!


#2
Fallout 3
Pozitívumok:
-Fallout hangulat
-szép grafika, főleg az azóta hozzácsapott HD textúra csomaggal!
-ötletes mellékküldetések, amik szinte kivétel nélkül több szinten futnak és többféleképpen megoldhatók!
-jó párbeszédek, de annyira, hogy a legtöbb szerepjátékkal ellentétben itt már alig vártam, hogy dumálhassak valakivel!
-többféle befejezés, változatos karakterfejlesztés
-additív, magába szippant, rég éreztem hasonlót, talán amikor évekkel ezelőtt az Arcanummal játszottam!

Negatívumok:
-GameByro motor... gyűlölöm, undorító egy kacat... hányinger mozgásanimációkkal dolgozik, élettelen gumikarakterek. Remélem, hamar elfelejtik...
-a fő történentszál tényleg rövid, bár ha okosan játszik az ember, akkor ez szinte fel sem tűnik!

A Fallout 3 tipikusan az a játék volt, ami teljesen megosztotta a közönséget, amíg ki nem próbálták. Utána egyöntetűen imádta mindenki: az újoncok azért, mert egy könnyen kezelhető, mégis összetett szerepjátékot kaptak a kezükbe, a \"veteránok\" meg azért, mert bár egyszerűbb lett a kedvencük, mégis fejlődött, mégis Fallout maradt.


#1
Grand Theft Auto IV
Pozitívumok:
-ez a játék ÉL. Itt minden mozog, halad, minden sarkon történik valami, minden pillanatban meglepetést okoz valaki, a kiszámíthatatlansági faktora pedig a -jogos- kishitűségünkből ered: ezt remélni sem mertük volna!
-gyönyörű... nem kell persze őrületesen csillogó-villogó effektekre gondolni, de sokkal rondábban is bőven megfelelne!
-kegyetlen jó fizika és ebből következő vezetésélmény, tulajdonképpen extrém kivételeket leszámítva minden a valóságnak megfelelően törik, szakad és dől ki a helyéből!
-érdekes és változatos küldetésrendszer! Bár a teendők a játék és a sztori jellegéből adódóan repetitívek, de mégis, az élő város és a rengeteg lehetőség okán annyiféleképpen alakulhatnak, hogy azt öröm végignézni!
-kurva jó karakterek! Mintha a Blöfföt kereszteznék az In Bruges-zsal és leöntenék egy kis Ponyvaregénnyel!

Negatívumok:
-gyengén muzsikáló PC port... nálam ez csak a gépigény tekintetében ütközik ki néha, de sokaknál komolyabb gondok is vannak!

Számomra a GTA mindig is (de főleg a 3D-be lépéstől --> III. rész) a világ legjobb játékötletének számított, csak sajnos kivétel nélkül mindig belerondított valami a képbe, általában az idegesítő minijátékok vagy az ultraellenszenves főszereplő (igen, a San Andreasról beszélek), de a lényeg, hogy mindig volt valami. Most nincs.
Helyenként olyan érzést kelt a játék, mintha a sorozatból kimaradt volna 3-4 rész. Óriási ugrás és óriási etalon, fel van adva a Mafia 2-nek a lecke... De lehet, hogy a 3-nak is.

Utolsó módosítás: 2009.01.03. 12:31

RETRO - Digitális kivégzőosztag -UPDATED!;)

McCl@ne | 2008.12.07. 22:41 | kategória: Életveszélyes fenyegetések

Mindenkinek.
Nem kenyerem az önismétlés, legfeljebb akaratlanul, önnön hiányosságaim következményeképpen, de most itt nem erről van szó... Visszamásolom ide (számomra) minden idők legjobb bejegyzését némi update-tel, hátha hasonlóan szaftos kommentáradat érkezik, mint anno!
És nem, nem valamiféle ötlettelenség vezérel, mindössze valahányszor újraolvasom ezt a posztot és a hozzá érkezett kommenteket, szabályos sírvaröhögés jön rám... Let's go!;)


Ctrl-V
Nos, nem tudom kinek mije van, de én most terítek! Néhány szösszenet a legkeményebb, legnívósabb(?) és legeredetibb, netán legelkeseredettebb fenyegetésekből!

Ja, és több, mint valószínű, hogy folyt. köv.
:DDD


#1.:
szerző: tpet
"Te egy ócska kis lúzer maradsz egész életedre kinek a pofája csak a gép mögül nagy. mi va erre vered hogy valakit kispécizel és baszogatod, gratulálok. Gondolom féreg módon ezt is benyomod valamely fórumra, de bekephatod. Szemembe egy senki vagy, válaszaid nem léteznek többé számomra, úgyhogy kár beszólogatnod nyomorék kis 6 éves poénjaidat, nálam süket fülekre talállnak. Remélem nem haladja meg a képességeidet és el tudod olvasni ezeket a szavakat, ha nem akkor sajnálnni tudlak, de arra sem vagy méltó.

Remélem a közeljövőben össze fogsz akadni valakivel aki a szart is kitapossa a féreg fonnyadt testedből."


Ez amúgy az egyik kedvencem, a felhasználó nem sajnálta sem idejét, sem tehetségét, hogy vászonra fesse érzelmeinek nem túl széles skáláját!


#2.:
szerző: Bomc
"már megint mi a tetves kúrva kibaszott bajod van??? eltakaodhatnál már végre a féreg kurva ribanc anyádba a BK fúrumból ha nem is nézed BAZDMEG!!!!!!!!!!!!!"

Ennek előzménye is volt, de sajnálatos módon az olló martalékává lett, ám talán megállapíthatjuk: így sem rossz! Bomc emléke azóta is szívünkben él:D
(egyébként érdemes megfigyelni, ahogy a gyűlölet átveszi a hatalmat az agy helyesírásért felelős részein!)


#3.:
szerző: sss
"MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D MCCLANE BARTHEZZ EGY BUZERÁNS FASZ:-D"

A dolog kb. a végtelenségig folytatódik, ez csak egy kiragadott részlet belőle, talán hűen tükrözi a fő koncepciót! :D



bonus track:
szerző: John Rambo
"MCCLANE IS A PUSSY !!!"
:D

...és végül egy személyes kedvencem, egy ismeretlen hölgy hívó szava, erre tessék:

szerző: Csilla20
"Szia bocsi h zavarlak de te legalább te nem tudsz véletlen boncolós videókat h hol lehet a neten megnézni??
Köszi szia"

de.

KOMMENT BEST OF: Ide jönnek az előbbi bejegyzés legemlékezetesebb kommentjei, sírvaröhögős mind, bár inkább csak őstagoknak! Enjoy! ;)


#5 | John Rambo | 2008.02.04. 21:26 |
Jól tetted, hogy megemlítettél. Figyellek.
-------------------------------------------

#7 | padavan | 2008.02.04. 22:41 |
:DDDD Kész! De nem ér, ezek jobbak, mint maiket én kapok! :D

Én nem nyitok még egy bejegyzést ennek, de hirtelen ezeket találtam:

Feladó: Atnikum
Címzett: padavan
Dátum: 2007-11-29 22:32
Téma: Re: ...
Ne moszkva tér legyen ott túl sokan vannak!
Hozhatod a családpt is aztis felgyújtom veled együtt!

Feladó: Atnikum
Címzett: padavan
Dátum: 2007-11-29 22:42
Téma: Re: ...
Jár ám a kezem is fog majd meglátod várjál csak mindent megtudtam rólad!
te kis csira mai világban pénz beszél nem sajnálok 1 kilót ,hoy szétbaszassam a fejed...
várjál csak

Feladó: whatda
Címzett: padavan
Dátum: 2008-02-02 16:52
Téma:
Na figyi te fosarcú szánalmas oltogatós köcsög.
Szerintem személyesen is megbeszélhetnénk a dolgot, nem?
Küldj egy pm-t vissza, hogy pontosítani tudjunk.
Alig várom.

Feladó: whatda
Címzett: padavan
Dátum: 2008-02-04 16:26
Téma: Re: Re:
Ne gondolod komolyan.
Csak a saját magam megnyugtatására játszottam el a gondoloattal, és bebizonyítottad nekem, hogy te nemhogy értelmiségi nem vagy, de csak egy ugyanolyan senkiházi nyálverő netgeci, mint bárki más.
Nekem te nem érsz annyit, hogy a kisujjamat is megmozdítsam, mert mint mondtam, te SENKI vagy, nemhogy fölöttem, de senki fölött nem állsz, se véleményben, se máshogy.
Na csá te patkány
-------------------------------------------

#11 | Eric | 2008.02.05. 01:00 |
Ooops, lebuktam. :))

Jött már nekem is "méltatlankodó" privát üzi, de közel sem ilyen stílusban. Meg kéne néznem, mert még egyet sem töröltem, mióta ez a funkció működik.
Meg is van.
Kb. ez a legdurvább:

"Nagyon fasza egy csávó vagy te. Legközelebb majd legyek olyan tejbetök, hogy hallgassam, hogy egy retardált pöcs kötekszik? Ne nézz már madárnak!
Banold anyádat is ha legközelebb elsózza a levesed!!!
Grat a "munkádhoz"!!!"
:))
-------------------------------------------

#14 | Barthezz | 2008.02.05. 01:29 |
Loller :-D

A 3-asat én amúgy hogyhogy nem kaptam meg Bomc/tpet barátunktól, mikor főszereplője vagyok? Kikérem magamnak, hogy kimaradtam a címzettek közül:-D

Én mondjuk 1 ilyen levéllel büszkélkedhetek, tpet-et kicsit kihoztuk a sodrából ;-) :

* Feladó: kúrva2
* Címzett: Barthezz
* Dátum: 2007-08-05 11:14
* Téma: Mclane egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.

Mclane egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
Dealer 2.0 egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
Star wars egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
Qnixius egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
Ko Pé egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
Bartezz egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.Mclane egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
Dealer 2.0 egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
Star wars egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
Qnixius egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
Ko Pé egy büdös fasszópó kis GECI. Bazd meg anyád.
.
.
.

és folytatódik még oldalakon át... :-)
-------------------------------------------

#18 | Barthezz | 2008.02.05. 01:52 |
Jaja, éppen most találtam meg én is a hsz-t, amin akkor hanyatt vágódtam :-D

"Hé riddick21 ezt még tegnap írtam de nem tom hogy hova. Szal:


Szereted annyira a filmeket hogy ha bejönnek az új adathordozók
amikhez képest a dvd sz@r megveszed-e őket, avagy nem érnek a
filmek neked annyit hogy ezt megtedd.


IGEN vagy NEM


1. Igen válasz esetén a DVD-vel kidobtál egy csomó pénzt.
2. Nem válasz esetén nem is igaz hogy csak a filmek járnak az agyad-
ban és hogy fontos hogy a legjobb minőségben meglegyenek.


NOS??????????"
-------------------------------------------

#22 | McCl@ne | 2008.02.05. 01:59 |
Ezt még muszáj bemásolnom ide, igazából külön blogbejegyzést érdemelne, de kihagyom, Kain valaha volt legnagyobb oltása, az ominózus vitában írta Sawyernek, felkészülni, vigyázz, tessssék:

"sawyer amőbának:

figy, amivel kérdőre vontad riddicket, az kb ilyen jellegű(nem fogod megérteni, de mind1, igazából a többiek szórakoztatására írom)

riddick az orrán veszi a levegőt. te a szádon is. riddick embernek tartja magát, aki lélegzik. te erre beszólsz neki, hogy ő nem is akkora ember, amekkorának gondolja magát, mert csak az orrán vesz levegőt. azt mondod, hogy akkor lenne az, ha a száján is venne, de így sajnos a te meglátásaid alapján ő csak fél emberré redukálódik a szemedben. pedig ő azt mondta, hogy ő ember. hazudott! hihetetlen!

az, hogy ő nagy filmrajongó, az nem azt jelenti, hogy szószerint mindent megtenne a filmekért. azért mert te szereted a pokémont még nem ugrasz kútba érte. vagy igen? érted? azért mert rád azt mondják ember vagy, attól még nem leszel az. apád helyében a sufni mögé vittelek volna már rég, és jól fejbedörrentettelek volna. (jah és apád se feltétlenül apád, hiába hívja annak anyukád, lehet, hogy apád rég lelécelt egy 20 forintos kurvával és éjjel-nappal vérrészegen kurvákat kefél, a helyét meg átvette valami nevelő apuci. ugye nem fogsz rosszakat álmodni, mert akkor visszaveszek. tudod, szólnikellmegállok, ahogy az utcai árusok szokták )"
-------------------------------------------

#24 | Barthezz | 2008.02.05. 02:08 |
Jujj, a vége azért már elég brutál leoltás lett :-D

Én közben visszaolvastam Modi topicot, de amiket kerestem hsz-eket, valószínű törölték. Találtam viszont egy egész jót Sawyertől :-)

"Tisztelt Moderátorok!
Lenne itt egy problem, nem olyan nagy nem is kérem a cselekvést:

Riddick21 azt hiszi hogy csak ő ért a filmekhez. És persze az ő véleménye szent. Aki nem azt gondolja amit ő az egy senki szar nulla.

Na ez lenne az. Én most nem akarok balhét. (múltkori eset) De minden nélkül elkezdett kötöszködni, fenti szempontok szerint. És ezt többen is észrevették. Volt aki azt mondta minden 2. hsz-e vkivel veszekedés. És nem csak itt mondták..."

kész volt a csávó :-D
-------------------------------------------

#28 | Pyrogate | 2008.02.05. 04:08 |
Ominozia: "Takarodj a Rákóci téri tetves kurva anyádba" kb. 200szor moderátorok topicba, aztán írt nekem emailt, hogy lenyomozza az ip-m, majd egy verset is kaptam de az most a másik gépen van, de emlékszem így kezdődött:: "néha fasz van a szemedben..."
majd megkeresem:)
-------------------------------------------



REST IN PEACE

Az alábbi rész egyfajta mementó. Megemlékezés egy kollégáról, aki páratlan értelmi kapacitásával éveken át örvendeztette a fórum lakóit, majd egy vérzivataros időszak után örökre távozott a digitális vadászmezőkre... Azonban nem így történt. Dino általános amnesztiát hirdetett, így Tamás82Bp új életet kezdett... Volna, ha nem ott folytatja, ahol abbahagyta. Így aztán rövid újraéledésének csak kevesen lehettek szemtanúi, ám én most találtam pár üzenetet, melyekkel együtt idézhetjük fel megboldogult kollégánk emlékét xD

Hajrá:

• Feladó: Tamás82Bp
• Címzett: McCl@ne
• Dátum: 2008-06-23 11:57
• Téma: primkopetivagyoknak
________________________________________
Hát valahogy nem is vártam mást,tőled ennyire futja,van ilyen....

Gondolom a te anyád meg egy utolsó cigány,aki szarik rád születésedtől fogva,amit persze meg is tudok érteni.


A szerk.: Szerintem a Rád nagybetű. És Istenem, bárcsak az én anyám lenne az utolsó cigány... Erre kiderül, hogy még csak nem is az :S


• Feladó: zászlós
• Címzett: McCl@ne
• Dátum: 2008-07-09 19:23
• Téma: hello
________________________________________
hello majd izé...majd ha a többiek nem tudják megmondani hol vetted azt a dévédét,rambó asszem a 4...hogy ilyen bambuszos legyen a tokk,olyat szertnék,tök jól néz ki:-X

A szerk.: Nos, igen. Tamást elkapta a moderátori gépszíj, így inkognitóba szorult, s hogy leplezze kilétét, zászlósnak adta ki magát. A dolog talán működött volna, azonban...



• Feladó: zászlós
• Címzett: McCl@ne
• Dátum: 2008-07-09 19:35
• Téma: mekkjének
________________________________________
helló,mostanában nem nagyon látlak titeket errefelé,megfogadtátok a tanácsom danival kapcsolatban?Úgyértem bebasszátok vissza a kandallóba?

A szerk.: Ehhh... nem. Nem basztuk kandallóba. Ellenben az inkognitó mintha kissé megsínylette volna ezt a kommentet xD
(lásd még: következő üzenet feladója)



• Feladó: meklény
• Címzett: McCl@ne
• Dátum: 2008-07-21 20:54
• Téma: -
________________________________________
te romageci!

vidd már el a csicska cigány öcsidet sebészhez,és kapják már le azt az ocsmány szőröss zsírfoltot,kibaszott kellemtlen lehet ezt viselni a csicska fején.

pá

A szerk.: Ezen a ponton kezdtem el tényleg elgondolkodni, hátha mégis cigány vagyok. Ha sokáig sulykolják (na Chavez, ez ám a durva szó! ;)), beültetik a bogarat a füledbe... Az üzenet további részének tárgyát számomra teljes homály fedi, értelmére soha nem derült fény, ugyanis következik az utolsó levélváltás:


• Feladó: Tamás82Bp
• Címzett: McCl@ne
• Dátum: 2008-08-19 21:41
• Téma: Üdv
________________________________________

Láttam ám ,amit írtál és nagyon jól esett.:DVálaszoltam is rá a topicban,érthetetlen módon törölték mindkettőnk hozzászólását.
Örülök,hogy mostantól veled is jóban leszek!XD

Minden jót!

(Várom megerősítő válaszod)

A szerk.: Nem igazán értettem, hogy mire gondol, de a megerősítő válasz nem sokat váratott magára :D


• Feladó: McCl@ne
• Címzett: Tamás82Bp
• Dátum: 2008-08-19 22:34
• Téma: Re: Üdv
________________________________________
Nem tudom, hogy mit olvastál, de szard össze magad.
Remélem megerősítettem mindent, amire kíváncsi voltál. Patkány.




• Feladó: Tamás82Bp
• Címzett: McCl@ne
• Dátum: 2008-08-19 22:48
• Téma: Re: Üdv
________________________________________
Helló!

Nem egészen ezt vártam.


A szerk.: Nahát :D Milyen kár, hogy a fórumon már nem sikerült ilyen kulturáltan előadni mindezt, így már nem élvezhetjük többé társaságát... Pedig ebből sorozat lett volna, érzem! ;)

Utolsó módosítás: 2008.12.08. 17:53

Hányszor találkozol életedben a megfelelő emberrel?

McCl@ne | 2008.11.27. 08:57 | kategória: Mondok egy jó filmet!

Once - Egyszer

A bejegyzés címe a film tagline-ja, nagyon találó, bár félrevezető. Ez itt egyáltalán nem az, aminek látszik. Ha megnézzük a trailert, egy összeborulós romantikus musical körvonalazódik ki előttünk, pedig dehogy... Ez sokkal több annál. Ráadásul nem is igazi romantikus film, pláne nem musical és végképp nem összeborulós. Helyette inkább a legigazibb és legeredetibb film az egymásratalálásról, a Mielőtt felkel a Nap óta! Pedig az már de rég volt...

A történet egy ír utcazenészről és cseh lányról szól, előbbi gitáron, utóbbi zongorán penge. Útjuk pont olyan véletlenszerűen kereszteződik, mint amennyire életszagúan tovább alakul... Ismeretségük hamar fejlődik, könnyen megtalálják a közös hangot, hányattatott sorsuk révén ösztönösen megértik egymás baját, amiben főleg a lány közvetlensége játszik nagy szerepet, de aztán a fiú is feloldódik és viszonylag hamar eléneklik az első közös dalukat. Itt jön talán az első sokk-effekt: ilyet még zenés filmben nem hallottál, ebben biztos vagyok! Eleve a gitár-zongora párosítás büntet, de ami igazán megmarad majd, az a fiú hangja és az általa írt dalszövegek! Gyönyörű, saját szerzemények ezek, amiket csak éjszaka énekel, mert Dublin utcáin nappal csak a sláger a nyerű, az hozza a "nagyobb" pénzt.
Ami külön öröm, hogy a dalok itt nem csak úgy elkezdődnek és befejeződnek, mint a "többi" musicalben, és nem szerves részei a cselekménynek, hanem egyszerűen csak dalok, két zenésztől. A jelen nehéz/boldog pillanatainak átfedése/kikottázása helyett inkább a múltra utalnak vissza, de azt sem tolakodóan, szájbarágósan. Ez egy óvatos film, semmit nem fog az arcodba tolni és nagyon résen kell lenned, ha el akarod kapni a lényegét! A két ember közötti apró rezdülések, pillantások mutatják meg, hogy az eseményektől függetlenül mit is gondolnak, mit éreznek a környezetük és főleg egymás iránt.

Szánnék egy külön fejezetet a zenének is, de erről írni kb., mint szexről beszélni, úgyhogy ez így kimarad, legyen elég annyi, hogy a már jóval korábban letöltött soundtrack fél perccel a stáblista vége után az mp3lejátszómon landolt.

És ennyi. Tudom, hogy rövidebb a megszokottnál, de nem slágerfilmről van szó, kétlem, hogy sokakat túlzottan érdekelne, ezért inkább egy kis kedvcsináló ez, mintsem valami mindenre kiterjedő, boncolgató elemzés. Amúgy sem szabad mindent ízekre szedni, lehet, hogy sikerült valakit rávennem, hogy letöltse/megvegye (szép, igényes, egyszerű kiadvány a BuFi jóvoltából!), hadd maradjon nekik is valami!

Quantum of Solace

McCl@ne | 2008.11.22. 23:17 | kategória: Mondok egy jó filmet!

Egyetlen bötűt ne olvass el, ha nem láttad a Casino Royale-t! Én szóltam!

A kategória neve: mondok egy filmet.
Én most mondok egy kibaszott jó filmet.


Bond 22

Néhány korai Sean Connery ütközetet és a teljes Pierce Brosnan érát (mínusz a Die Another Day) leszámítva nem sok Bond filmet láttam, de ezek sem okoztak túlzottan maradandó élményt, levettem belőlük a koncepciót, nem ütött akkorát, mint kellett volna. Valahogy meg tudok barátkozni azzal, ha a főszereplő fizikailag sérthetetlen, mert ugye ez lenne az akciófilmek alapja, de arra már kevés mentség van, hogy a lelki sérülések/változások átéléséhez is elfelejtettek mankót adni...
Mert ugye mi a jó mondjuk a Die Hardban? Naná, hogy az, amikor McClane be van parázva, magabiztosságnak nyoma sincs, elhiszed neki, hogy nem tudja, mi vár rá.
Aztán jött a Casino Royale. Szőkehajú, kékszemű Bond, elálló fülekkel, szénnégyúrt testtel, flegma dumával. Sokan nem is szerették, mert ugye hol a gentleman, hol a "felrázva, nem keverve", hol vannak a kütyük, meg egyáltalán, ki ez a faszi? Ő Daniel Craig. Akarom mondani, James Bond.

A franchise rebootok meglepően sikeresek lettek, nem tudok ellenpéldát, de Bondnál talán csak Batman járt jobban! Lényeg, hogy a Casino Royale sok fanatikus szerint is a sorozat legjobbja, viszont még fontosabb, hogy a fanyalgók szerény(?) táborát leszámítva bizony sok új rajongót is kapott az MI6 fenegyereke, köztük szerény személyemet! Mert az új Bond bejön: ő egy vadállat, de nem azért, mert annak született, mindössze ez a legegyszerűbb módja annak, hogy leplezze a mindannyiunkat jellemző törékenységet. Ezt én nem tudtam, korábban nem mondták, de Martin Campbell rendezőbácsi (Golden Eye, CR) megmutatta. Így lett James Bond James Bond. Nem éppen zökkenőmentesen: érzelmi hullámlovaglása ugyanis odáig juttatta a Casino Royale harmadik harmadában, hogy már a felmondását is benyújtotta, de nincsenek csodák. Az ügynökség darázsfészekbe nyúlt, árulás történt, az eredmény minden, a sorozat iránt rajongó néző számára ismeretes:


"The bitch is dead"

Minden gond forrása a nő, még akkor is, ha nem él. Bond felhagyott mindennel, beleszeretett Vesperbe, aki elárulta, majd feláldozta magát Jamesért és ezzel kezdetét vette egy leszámolássorozat, aminek az első és a második láncszemén vagyunk most túl. Illetve én:) A 22. Bond film egyenesági folytatása az előzőnek, a Casino Royale utolsó perce és a Quantum of Solace nyitóképsora között maximum néhány perc telhet el, így nem árt utóbbi megtekintése előtt újravenni az előző leckét, ennek hiányában ugyanis súlyos értetlenkedések áldozatává eshetünk.
Most nekifuthatunk annak, hogy ez mennyire jó így, avagy sem. Tehát mennyire ésszerű egy két évvel ezelőtti filmet úgy folytatni, hogy az előzmény friss magunkhozvételének hiányában egy kurva szót nem értünk a sztoriból. Sokan fanyalogtak, hogy a film zavaros és értelmetlen, nem követhető a cselekmény és ismeretlenek a motivációk. Nem kertelek: ti nem vagytok normálisak. Oké, a héten néztem a CR-t, tehát tudom, ki Mr. White, tudom, ki Vesper, Felix, meg a többiek, de ennyi. Ezen kívül én is most találkoztam először a Kvantummal, Dominic Greene-nel, most ismertem meg a motivációit, és kiválóan értettem mindent. Kérdezzetek, szívesen elmesélem, bár instant készröhejvicc kategória az, akin ez kifogott. Nézzetek Teletubbiest. "Nézd Pinkivinki, milyen szép napunk van." "Látom Tinkiminki, tényleg szép napunk van." Aztán jöhet egy egyrészes Knight Rider epizód, majd bekapcsolódhattok a Barátok köztbe, aztán ha felvettétek a fonalat, jöhet egy egészestés film...

Könyörgöm, a QoS-t az amerikai/európai nagyközönség számára készítették, tehát csupa olyan igényt vettek figyelembe, ami alapján sorozatgyártják nekünk a blockbustereket immáron bő 30 éve! Ez egy műfaj, lényege az érthetőség. Ja, hogy nem rágnak a szátokba mindent? Ehh, mocskos banda, rákényszerítik a nézőt, hogy minimális és teljesen triviális összefüggéseket és következtetéseket maguktól vonjanak le és aztán ámulhassanak az ezáltal megspórolt időbe zsúfolt akcióorgián! Volt, aki idáig el is jutott és még így is lehárompertízezte a filmet...


"James, move your ass!"

Az új film levedlette a Casino Royale egyik legszembeötlőbb gyengéjét, mégpedig az akciódramaturgia esését-kelését. Ugyanis ritkán működőképes recept, hogy a film elején ellőjük a legdurvább patronokat (madagaszkári üldözés, reptéri bombahatástalanítás) és a tempóból fokozatosan visszavéve átadja az adrenalin a terepet először a hormonoknak, majd az érzelmeknek. Ez így sántít, bár a CR-nál bejött, ill. be lehet tudni a jellemfejlődésnek, sokaknak mégsem esett le, de nem igazán lehet hibáztatni őket sem! A lényeg, hogy ez a csorba kiküszöbölésre került: a QoS teljes játékidejének szerintem legalább a felét akciók teszik ki, földön, vízen és levegőben, de tényleg! Ember-ember ellen, autók törnek, hajók röpködnek, repülő járművek sem ússzák meg... Ami ezekben a jelenetekben közös (azon túl, hogy a Bourne csapda/ultimátum akciórendezője hozta őket tető alá) pont, hogy bár teljesen képtelen helyzetekre alapulnak, mégis életszagúak és rendkívül dinamikusak. Sokat látott ember vagyok ilyen téren, de kivétel nélkül mindegyiknél elállt a lélegzetem. Nem vicc, tényleg.

Ennek a hatásnak az elérésére a rendezők és operatőrök egy viszonylag újkeletű módszert használnak: nagyfelbontású (HD) kézikamerákat visznek az akcióba, szinte kivétel nélkül a részesükké téve azt, tehát statikusság off, jöhet a dinamika! A kamera tehát minden ízében rásegít az "ott vagyok" érzésre, ehhez jön még a vágás, ami a jelenet sebességével egyenes arányban nő! Tehát ha két vagy három száguldó sportkocsi ütközik, lövi egymást, zúzza a forgalmat, akkor ott káosz van. Káosz az utakon, a fejekben, reflexek és szerencse menti vagy oltja ki az életeket, egyszóval őrület van. Ellenben ha gyalogos üldözésről van szó, esetleg viszonylag átlátható körülmények között zajló, kevés szereplővel operáló tűzharcról, akkor mindjárt tisztább a kép. Azaz a film maximálisan azon van, hogy Te odaképzeld magad a történés közepébe, hogy hátrakapd a fejed, ha hirtelen történik valami, hogy érezd, ahogy valaki (nem egyszer maga a főhős) elesik, rosszul lép, falhoz vágódik! Nem kímélték a kamerákat, ebben biztos vagyok!

Hogy miért mentem rá erre ennyire? Egyrészt mivel a film jelentékeny részét teszik ki az akciók, így mindenképpen fontos, másrészt pedig nézz körül a neten. "Nem látni az egészből semmit, követhetetlen", "epilepsziás volt az operatőr? vagy miért remeg a keze?" Stb. A választ feljebb olvashatjátok. Az, hogy valaki képtelen beleélni magát az adott helyzetbe, mert eleve meg sem próbálja, prekoncepciókkal ül be a filmre, épp sms-t írt az elején és nem tudja, hogy mi van, az vajon mennyire a film/operatőr/rendező hibája?
A Bourne filmek trendet teremtettek ezekkel az életszagú harcokkal, a Quantum of Solace pedig csúcsra járatja a formulát. Így bátran állíthatom: jelen pillanatban ebben a filmben találhatóak a világ legjobb akciójelenetei! Ötletesek, lendületesek, a körülményekhez képest hihetőek és erőszakosak. Egy akciófilmnél mi kell még? Vagy ezt is rágják a szánkba?


Bond. James Bond

Lehetne ragozni még, de a kutya nem olvassa el, ha sok. Lezárásként egy, a fórumon már felvezetett gondolat: sírunk, hogy ez a Bond már nem az a Bond! Tény. De a világ ugyanaz? Kíváncsiak vagyunk mi 22-edszer is ugyanarra? A nézők igényei ugyanazok? Ha igen, akkor az helyénvaló? Egy megváltozott világban életképes mondjuk Roger Moore Bondja? Akarunk megint lézerórát és láthatatlan Aston Martint? Hány kérdésre válaszoltál nemmel?

Na ugye.
Ez egy jó film. Egy kurva jó film. A legjobb bosszúfilmek egyike. A legjobb Bond film. Mert bár a Casino Royale nélkül (2. legjobb Bond film) nem létezne, mégis több annál! Precízebb, kevesebb rajta a fogás, bátrabb és folytatásért üvölt! Hála az égnek:)

Ja, és a szinkron botrányszar. Stohl Buzi monnyon le!
Köszöntem és utólagos elnézést a formai és stilisztikai hibákért, inkább írtam többet és gyorsabban, ha minőségre vágytok, olvassatok stubbot.

Pici update, csak címszavakban:
-Olga Kurylenko elmondhatatlanul jó nő. 100 perc alatt nem tudtam megszokni.
-veszek ilyen Bondos Sony Ericsson telefont, nagyon állat!
-10 percet szeretnék eltölteni következmények nélkül egy levegőtlen, feketére festett szobában azzal, aki a magyar címért felelős.
-most nézem, már több, mint 20ezer olvasóm van, nem posztolok ennek külön, itt lehet gratulálni x)

Utolsó módosítás: 2008.11.23. 21:58

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.