Grand Theft Auto IV

Végre. Itt van. Megfogható, tapizható, installálható, és több tucatnyi órán át nyüstölhető: a Grand Theft Auto negyedik része megérkezett a PC-s táborhoz is. (A tavasszal megjelent konzolos verzióról itt olvashatjátok cikkünket.) Azon játéksorozat legújabb sarját kaptuk meg, amely több tízmillió példányban kelt már el világszerte (csupán magából a negyedik felvonásból bő tízmilliót szórtak el a konzolos piacon), s ezzel szinkronban szülők millióit kergette minimum agyvérzés közeli állapotba. Mert durva. Mert erőszakos. Mert vulgáris. Mert... reális. "Guns don’t kill people, video games do" – mondja sokat sejtetően az egyik ügyész a GTA IV-ben. S milyen igaza van. Sokak szerint, legalábbis.

A negyedik rész majd’ három és fél évvel a San Andreas PC-s megjelenése után robban(hat) be winchesterünkre, hogy újfent elmerülhessünk abban, amitől a PS3 és Xbox 360 tulajoknak már egyenesen túladagolásuk lehet: Liberty City-ben. A városban, amely a GTA játékok alfája és omegája, a szabad mészárlások őshazája, a város, amelyben kétpercenként fejbe lőnek valakit. A GTA univerzumban Liberty City mindig is New York megfelelője volt, amelyet a negyedik epizód némileg továbbfejlesztett: immáron Liberty City nem csupán enyhén hasonlít New Yorkra, hanem számos elemében szinte egy az egyben lemásolja azt. Kicsit úgy, mint a játékmenet az előző részeket: ugyan összehasonlíthatatlanul szebb, nagyságrendekkel jobb, és némileg kisebb, de alapvető változás nem történt a GTA sorozat háza táján.

Nagy kérdés volt a GTA széria esetében, hogy a Rockstar mennyiben lesz képes megújítani kultsorozatát, s túllépni a harmadik rész által kikövezett, de már igen erőteljesen álmosítóvá vált játékmeneten. A GTA IV legnagyobb innovációja e téren az, hogy nincs innováció. Mindez kétségkívül igen furcsán hangzik, az azonban tény, hogy alapvető változások a játék mechanikájában nem történtek: megyünk előre, megismerjük az újabb karaktereket, akik küldetéseket adnak nekünk, miközben lemészároljuk a város lakosságának tetemes részét, és rommá törjük fél Amerika autóparkját. Mindez már megvolt az első részben is, tizenegy éve, s a koncepció a harmadik részre vált kiforrottá. És ugyanezt viszi tovább a negyedik rész is, mégis valahogy mindez nem tűnik unalmasnak. A franchise némileg kifulladt a San Andreasszal, azonban a GTA IV úgy képes majdnem teljesen frissnek hatni, hogy az alapokhoz nem nyúltak. Azonban bár az alapok megmaradtak, óriási mértékű polírozás történt, amelyek miatt az embert vajmi kevéssé fogja el az az érzés, hogy negyedjére próbálják ugyanazt lenyomni a torkán. Pedig technikailag igen: ugyanazt akarják lenyomni. Mégis, annyira finomított, csiszolt, kiforrott az egész, hogy ez szinte fel sem tűnik. Szinte.

Itt van például főhősünk, a szerb Niko Bellic, aki merőben más, mint a korábbi epizódok néma bosszúállói, kokainbárói vagy éppen gettóniggerei: vele képesek vagyunk azonosulni, hiszen egy olyan karaktert kapunk, akit tényleg meg lehet kedvelni. Némi paradoxonnal élve, egy hús-vér bithalmazt, aki nem pusztán terminátorként gázol végig a városon, hanem előbb megismeri azt. És aztán persze a rend kedvéért átgázol rajta. A háborús veterán – bár számomra Niko 30 éves korából sehogyan sem jött ki, hogy mégis hogyan vett részt a horvátországi vagy a boszniai harcokban 91-től 95-ig, a 99-es koszovói események pedig nem illenek ide – nem pusztán meghódítani érkezett Liberty City-t: keres valamit, s persze szeretne új életet is kezdeni. A megszokottak szerint igen tetemes játékidő folyamán a szintén megszokott módon különféle karakterek egész garmadájával hoz össze minket a sors, akik szinte mind remekül kialakított, életszerű alakok. Ugyan a GTA sorozatban soha nem volt hiány remekbeszabott karakterekből, a negyedik epizód e téren is überel mindent: számos esetben csak azért vállaltam el egy küldetést, mert újfent látni akartam valamelyik igen szórakoztató egyént. A be-/át-/kivezető jelenetek szintén hozzák a megszokott filmes minőséget, sőt, azon a grafika szépülésével tovább is mennek, s rendkívül életszerűek. Persze csak azoknak, akik napi szinten beszélgetnek keresztapákkal, drogdílerekkel, és piti bűnözőkkel – a többiek a realizmusra maximum tippelni tudnak. Mint a GTA szériában szinte mindig, a szinkronhangok ezúttal is vérprofik, dacára annak, hogy a korábbiaktól eltérően ezúttal nem tobzódtak jeles színészek a mikrofon mögött.

Szereplőink immáron nem csupán a küldetések elvállalásakor, illetve a missziók során tűnnek fel, hanem bármikor felhívhatnak, SMS-t és néha e-mailt is küldhetnek, amitől sokkal élőbbé válik a játékmenet, valóban úgy érezhetjük, hogy szerves részei vagyunk az egésznek. A történetfolyam érdekes, bizonyos időközönként változik az is, hogy éppen kikkel kollaborálunk nagy lelkesen; avagy éppen különösebb lelkesedés nélkül, pusztán a pénzért. A küldetések rendszerét mintha csak Kalkuttai Teréz anya tervezte volna, ugyanis rendkívül humánusan oldották meg azt, ha egy missziót elbukunk. Ekkor nem történik semmi, nem sötétül el a képernyő, hanem kapunk egy SMS-t, hogy újra akarjuk-e játszani a küldetést. Azonban a félúton ellövöldözött lövedékek, és a netán elköltött pénz bizony elvész ez esetben. Amennyiben valahol valaki sikeresen használta volna becses kobakunkat céltáblának, úgy a régi rendszer szerint a legközelebb lévő kórház előtt találjuk magunkat, azonban a korábbiaktól eltérően fegyvereinktől nem, csupán tetemes mennyiségű zöldhasútól szabadítanak meg minket az ápolás során. Maguk a missziók sok újdonságot nem hoznak, azon kívül, hogy a már említettek szerint akár lényegesen személyesebb szituációkba is keveredhetünk, azonban a küldetéseken belül csak igen ritkán jelentkezik valamiféle meglepő csavar, általában igen egyszerűen, habár továbbra is igen szellemesen összerakottak.

Szociális kapcsolataink ápolásaképpen barátainkkal (és szeretőinkkel) különféle szabadidős programokban vehetünk részt – már ha akarunk. A GTA IV esetében alighanem ez volt a kitörési pont a Rockstar fanatikus Sims rajongóinak, akiktől elvették a San Andreasban megismert karakter-kusztomizáció lehetőségét. "Nosza", gondolták, "ha már nem lehet teljesen átalakítani Nikót, akkor legalább a babazsúrban teljesedjen ki gyermeki lelkivilágunk". És így is lett. Az ugyanis még rendben van, hogy a különféle összeszedhető hölgyeményeket megdöntés előtt el kell vinni kétszer szórakozni, s még az is elmegy, hogy különféle ismerőseink sűrűn zargatnak azzal, hogy el szeretnének menni ide vagy oda, de mindennek értelmét nem láttam. Ha ellentmondunk nekik, és nem állunk kötélnek, akkor lelkesedésük irányunkba csökkenni fog: mindennek azonban nem tapasztaltam kihatását a játékmenetre. Egyedül barátnőinknél van értelme annak, hogy megkocsikáztatjuk őket, hiszen ha tombol a szerelem, s recseg az ágy, úgy szükség esetén felhívhatjuk őket, hogy segítsenek az instant gyógyulásban, ha éppen szitává lőttek minket, avagy vakarják le az alfelünkre tapadt zsarukat. Ettől a kivételtől eltekintve, bár nem csupán biliárdozni, enni, inni vánszoroghatunk el, hanem akár egészen príma stand up comedy előadásra is elmehetünk, cefet sok időt elvesz az életünkből az, ha odamegyünk az adott karakterhez, majd elfurikázunk a tett helyszínére, s ezek után még haza is visszük az illetőt. Dögunalom a köbön, mondhatni.

Dögunalom már csupán azért is, mert bár Liberty City korántsem akkora, mint a grandiózusra hízott San Andreas teljes bejárható területe, azért a nagyságra panaszkodnunk aligha kell, és az ebből fakadó utazgatási idő igen tetemes. Sőt, néhol bizony lélekölő is. Tiszta szerencse, hogy akár taxizhatunk vagy a metrót is használhatjuk célunk eléréséhez – már ha tudjuk. A metró meglehetősen limitált régióban közlekedik, míg a taxiba ember legyen a talpán, aki képes beülni. Mármint nem vezetőként, hanem utasként, lévén Niko egy bugnak köszönhetően unos-untalan kidobja a taxist a kocsijából. De legalább a kvázi saját (ejtsd: lopott) kocsikban utazás közben a megszokottak szerint tömérdek zenei csatornát hallgathatunk, amelyekhez a Rockstar kilóra megvett egy nagy halom zenebonát az elmúlt évtizedek terméséből, s ezeket remek műsorokkal fűzte össze. De persze MP3-at is hallgathatunk – ha nem lenne bugos ez is. Sebaj, legalább kocsikázásaink során gyönyörködhetünk a rendkívül résztelesen kidolgozott városban és annak lakóiban, akik bár a beharangozott "élő város" koncepciójának megvalósításától igen messze vannak, azért aránylag tűrhetően tesznek-vesznek.

Liberty City alapvetően lenyűgözően sokszínű, és alaposan kidolgozott, mint ahogy ezt el is vártuk a Rockstar üdvöskéjétől. Azt azonban már kevéssé vártuk, hogy gépünket megegye reggelire szőröstől-bőröstől, és utána kedélyesen büfizzen egyet. A GTA IV ugyanis optimalizálatlan. Nem kicsit, nagyon. A látványvilág kétségkívül impresszív, az azonban már sokkal kevésbé, hogy a játékosok házi sufnituning módszerekkel próbálnak nagy keservesen újabb framerate pontocskákat kihúzni a játékból. Ha a konzolos verzió tavaszi megjelenésekor intő jelnek hatott, hogy a GTA IV még néha PS3-on és Xbox 360-on is hajlamos volt beszaggatni, akkor PC-n nem egyszerűen intő jeleket kaptunk, hanem Damoklész kardja úgy, ahogy van, a fejünkre szakadt. Persze csak azoknak, akik debütálásakor egyáltalán el tudták indítani a játékot; ennyi hibaüzenetet ilyen rövid idő alatt alighanem még egy Microsoft konferencián sem látni. Pedig választék ott aztán van bőven. Szintén problémák vannak az MI-vel is. Ellenfeleink esetében mindez kevésbé feltűnő, mint társainknál, akik néha egészen hajmeresztő mutatványokra képesek, mint például minden előzmény nélkül fejbe lövik a hotdog-árust. Biztos mustárt akart rátenni ketchup helyett a rohadék...

A már említett, és a GTA játékokban létünk egyik értelmét képező autók most megfelelő, egyedi fizikával, és a való életben is létező modellek egy részének a korábbiakat is felülmúló pofátlan lenyúlásával támadnak. Akárcsak harci eszközeink, amelyek realizmusa ha nem is emelkedett holmi FPS-t megszégyenítő magasságokba, kellő taktikai lehetőségeket ad a szó legszorosabb értelmében kezünkbe. Erre szükségünk is lesz, hiszen ellenfeleink képesek olyan elképesztő taktikai megoldásokhoz nyúlni, mint például fedezéket keresnek, és a mögül lődöznek. A rendőrség területi alapon üldöz minket, azaz ha kiérünk a megjelölt zónából, és nem ütközünk újabb járőrbe, úgy gyorsan elmúlik a körözés... egészen a második szintig. A harmadik csillagnál azonban a megszokottak szerint jön egy helikopter, amit már roppant nehéz lesz lehagyni, a negyedik szinten pedig már a kommandósok is tiszteletüket teszik – ha nem éppen hamarabb. Alapvetően a körözöttségi szintek jóval erősebbek lettek, mint a korábbi részekben, így már egy hármas szintű körözés is okozhat igen kellemetlen helyzeteket. Az is igaz viszont, hogy a végigjátszás során négyes készültségnél feljebb már nemigen jutottam el, Niko öltönyeinek nagy örömére, amiken a vérfoltok hajlamosak igen sokáig meglátszani. Hiába, nem Perwollal mosva.

A PC-s kiadás nem csupán egy olyan játékot kínál, amelynek a Halálcsillag generátorai sem elegendőek, hanem egy olyat, amelyben beépített videófelvevő, -vágó és -szerkesztő kapott helyet. Hú. Az átlagos, avagy akár a jónak mondható gépek tulajai legalább vigasztalódhatnak azzal, hogy a GTA IV legalább videón nem szaggat, ez is valami. Elkészült alkotásainkat fellőhetjük a Rockstar Games Social Club rendszerére, hogy ott a népek megcsodálják, és osztályozzák munkánkat.

A számos negatívum ellenére a Grand Theft Auto IV egy kétségbevonhatatlanul remek játék. Sőt, akár fantasztikus játék is lehetne, ha nem lennének apró, illetve gigászi problémák vele, amelyeket némi időráfordítással alighanem megoldhatott volna a Rockstar. Mindezek ellenére a GTA IV képes volt felnőni az elvárásokhoz, s nevében egy olyan játékot kaphatunk a kezünk közé, amely igen hosszú időre be fog szippantani minket, és nem ereszt el. Persze csak ha a gépük bírja. A többi már rajtunk áll.