Nemrég végre PC-re is megérkezett a kiváló Assassin's Creed sorozat legfrissebb része, a Brotherhood, amit a konzolosok minden bizonnyal már rommá játszottak 2010 novembere óta. Az előzetesben már szót ejtettem a játék illetve a PC-s verzió sajátosságairól nagy vonalakban, a konzolos kiadásról pedig Barnabás kolléga emlékezett meg. A PC és a PS3/X360 verzió között nincs sok érdemi különbség, tehát az előzőben említett cikkek továbbra is helytállóak. Mivel nem akarom ismételni magunkat, most inkább arra hegyezem ki a dolgokat, hogy a teljes végigjátszás során milyen tapasztalatokat, észrevételeket gyűjtöttem, mik a végleges PC-s verzió sajátosságai, illetve mit kell tudni a multiplayer módról.
A legfontosabb szempont talán az, hogy a PC-s kiadás még erőteljesebben tud támaszkodni a számítógép erőforrásaira. Bár panaszkodni az elődökre sem lehetett a grafika, részletesség terén, de egy csontra felhúzott PC-s konfignál nem sok szebb dolog van a világon (persze van, csak az már offtopic... :o) ). Szerepet játszik ebben a DirectX 11 támogatás, szóval elég, ha felmászunk valamelyik magas torony tetejére és körülnézünk: gyönyörű környezet tárul a szemünk elé, amely akár egy képeslap alapjául is szolgálhatna. Élesek a textúrák, még a távoliak is, csodálatos a perspektíva. Mindez (és a zajos, mozgalmas utcai élet lemodellezése) nagyon beleélhetővé teszi az Assassin's Creed Brotherhoodot, tényleg ott érezzük magunkat a reneszánsz Róma forgatagában. Már az Assassin's Creed 2-nél is bennem volt a gondolat, hogy ha a való életben arra járnék alkalomadtán, tuti hogy olthatatlan vágyat éreznék az építmények, antik és reneszánsz maradványok azonnali megmászására :o).
Az persze tény, hogy egy komoly beállításhoz masszív gépre is szükség van, de már az előző részekre is igaz volt, hogy egy közepesebb teljesítményű masinán is vígan elfutott a játék alacsony beállításokkal, és még úgy is élvezhető szintet ütött meg.
Az Assassin's Creed Brotherhood tehát grafikai téren mindenképpen ráver az amúgy szintén remekül muzsikáló konzolos verzióra, más alapjellemzők viszont nem változtak. Az irányításon persze továbbra is érezni, hogy konzolra lett kihegyezve, de az előző részeknél jól bejáratott, illetve szabadon konfigurálható beállításokkal PC-n sem lesz gond. Van néhány ugrálós rész (különösen a direkt erre kihegyezett alagútrendszeres küldetésekben), ott néha polipnak kell érezzük magunkat, de más problémánk nem lesz. A hanghatások, szinkronhangok továbbra is kiválóak, csak egy jó minőségű hangkártya és jól elhelyezett hangfalak kellenek a maximális élvezethez.
A sztori ott folytatódik, ahol az Assassin's Creed 2 abbamaradt, tehát Desmond szerepében tovább élhetjük Ezio Auditore da Firenze kalandjait, vagyis újabb jó pár órán keresztül üldözhetjük a rendkívül szimpatikus Borgia család tagjait és csatlósaikat. Bár Rodrigo Borgiát, a pápát humanitárius okok miatt futni hagytuk, a legfőbb veszélyt ezúttal nem ő jelenti, hanem kedves fiacskája, Cesare Borgia. Őrá minden további nélkül rá lehetne aggatni a manapság oly divatos „álláshalmozó” jelzőt, hiszen szinte nem volt olyan vezető egyházi hivatal, amit ne ő birtokolt volna. Végtelen hatalomvágya, agressziója a mi karakterünk családját is a vesztébe sodorja, így célunk nem csak a mindenki által áhított, misztikus „Éden almájának” visszaszerzése, hanem a jogos bosszú egyaránt.
A történet tehát ezt a vonalat követi, hangsúlyozva, hogy történelmi és kitalált elemek keverednek a sztoriban. Ez valóban így van, hiszen több létező szereplő tűnik fel mellettünk vagy ellenünk (Leonardo da Vinci, Machiavelli, Lucrezia Borgia, Caterina Sforza, Bartolomeo d'Alviano stb.), a valódi jellemrajzok és történelmi események közé pedig remekül szőtték be hősünk viszonyát, az Assassin's Creed világ jellegzetes fikcióival kiszínezve. Menet közben több fordulat is bekövetkezik, vajon megbízhatunk-e minden társunkban?
A jelenkorban pedig Desmond kutatja ősei és a modern kor kapcsolatát, rá most nagyobb szerep hárul, mint az előző részek folyamán. Sokszor fogjuk őt irányítani, és Eziótól eltanult képességeit is igénybe kell vennünk a modern templomosok terveinek megfékezéséhez. Maga a sztori zseniális, de akiknek vannak mélyebb ismeretei a valódi (tehát IRL) templomos titkokról és rejtélyekről, illetve az ehhez ezer szállal kötődő egyéb egykori és/vagy mai titkos társaságokról (szabadkőművesek, illuminátusok, Bilderberg-csoport stb.), az ősi misztériumokról (mezopotámiai és sumér eredetmondákról) az emberiség létrejöttével kapcsolatban, azok számára hátborzongató az a kép, amit az Assassin's Creed eddigi részei felvázoltak... Hiszen a (játékbeli) fikciók nagyon sok tényleges összecsengést jelentenek a fent említettekkel, amelyek ráadásul egy csomó logikus(nak tűnő) magyarázatot szolgáltatnak olyan dolgokra, amelyeket a mai tudomány sem képes megmagyarázni. Az Assassin's Creed 2-ben is találtunk már erre hivatkozásokat, például aki feloldotta a „The Truth”-t, illetve a ténylegesen létezett muszlim Hassassin rendnek valóban a „semmi sem igaz, minden engedélyezett” volt a jelszava. Szóval kicsit parás dolgok ezek...
A konzol verzióhoz képest újdonság, hogy az eddig megjelent DLC-k (Animus Project Update 1.0, Animus Project Update 2.0, The Da Vinci Disappearance) integráltan jelennek meg. A játékmenetben is sok finomítás történt. Az Assassin's Creed Brotherhood létalapját szolgáltató orgyilkos társak megjelenése jó ötlet, a megvalósítás is jó, de a használhatóság már kevésbé. Tök jó, ahogy újabb és újabb tagokat toborozhatunk, ilyen-olyan küldetésekre elküldve felfejleszthetjük őket, amíg el nem érik az assassin rangot. Ezt egy beavatási rítus keretében nyerik, ehhez végre kell hajtaniuk a legendásan béna „Leap of Faith” ugrást (vagyis kb. amikor az Eiffel-torony tetejéről leugrasz egy maroknyi szalmarakásba). Ez továbbra is vicc, de mivel ez az ugrás jelképes a játékban az assassinek számára, dohogva, de szemet tudok hunyni fölötte.
Bajtársainktól támogatást is kérhetünk saját magunk számára. Viszont a csaták olyannyira nem jelentenek kihívást, hogy egyáltalán nem szorulunk rájuk, maximum ha a küldetés 100%-os teljesítése megköveteli (aminek egyébként semmi jelentősége nincs, szóval nyugodtan ignorálhatjuk), akkor fogjuk csak hívni őket. Ennek az elemnek az elpuskázása kihagyott ziccernek minősül az ACB-ben.
A másik bosszantó dolog a kincsek megszerzése. A különféle üzletek felfejlesztése során (amelyek a fő bevételi forrásunkká fognak válni) lehetőségünk van megkapni pár extra cuccot, de csak akkor, ha az adott üzlethez tartozó „küldetést” elvégezzük. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy ha rendelkezünk a szükséges alapanyagokkal, akkor megkapjuk az áhított jutalmat. A kincsesládák kifosztásakor, Borgia futárok megtámadásakor és olykor a rendtársaink küldetései során kapunk ilyen-olyan alapanyagokat, de semmi ráhatásunk nincs ezekre a tárgyakra. Hiába van meg 7 smaragdunk a 8-ból az egyik bolti küldetéshez, semmit nem érünk vele, csak ha további 200 láda és 40 futár kifosztása után véletlenül épp egy újabb smaragdot fog nekünk legközelebb kisorsolni a program. Eladni azt lehet, de legalább egy kis kereskedelmi rész lenne a játékban. Én még az uzsorát sem bánnám, adok én szívesen akár öt paradicsomot egyetlen darab nyúllábért, csak ne kelljen a játék legvégéig reménykednem abban, hátha megkapom egyszer az egy szem hiányzó nyersanyagot...
A játékban Róma turisztikai látványosságai is megjelennek, kár hogy ezek megvétele semmit nem ér. Piszkosul sokba kerülnek, és azután 20 percenként csak pár fillért jövedelmeznek. Semmi értelme. Ha legalább a renoválás után ismét teljes pompájukban tetszelegnének, zsibongó tömeggel megtöltve, már az is hangulatosabb lenne, de így puszta pénzkidobás. Ez is kimaradt ziccer sajnos.
Ezektől a kisebb-nagyobb bosszantó elemektől eltekintve az Assassin's Creed Brotherhood bombasztikusan sikerült. Gyönyörű lett a reneszánsz Róma megvalósítása, a nagy kiterjedésű várost keresztbe-kasul bejárhatjuk lóháton, a küldetések rendkívül változatosak (Leonardo elmés szerkezetei különösen izgalmasak), a zene és a szinkronhangok kiválóan sikerültek, a karakterek mozgása is kecses, életszerű. Középkori Pókemberként mindent meg tudunk mászni, amit csak szeretnénk, ha egy kis szabad városnézéshez szottyan kedvünk, azt is megtehetjük. Az egyjátékos mód mellett az ACB-t immár többen is nyomhatjuk, ugyanis szokatlan, de meglehetősen élvezetes multiplayer mód is született a játékhoz.
A többeszemélyes rész kerettörténete szerint a játékosok ezúttal a modern kori templomosokat alakítják, akik az Abstergo szervezet Animusait használva (amiket egy pillanatra az AC2-ben is láthattunk egy teremben) próbálják az assassinek bőrébe bújva, azok képességeit elsajátítani. Több térkép már ismerős lehet az AC2-ből és az ACB-ből, de vadiúj helyszínekkel is gazdagodunk. Számos korabeli karakterből választhatunk, némelyiket csak bónuszként szerezhetjük be a játékhoz. Mindegyiknek speciális fegyvere és mozdulatai vannak. Menet közben persze tovább pofásíthatjuk a kinézetüket és a felszerelésüket.
A multiplayer játékmódok mindegyike arról szól, hogy ki- illetve le kell szúrnunk az ellenséges assassineket. Akik persze (velünk egyetemben) igyekeznek elvegyülni a tömegben, és a lehető legkevesebb feltűnést kelteni. Egy (többé-kevésbe pontos) iránytű segít a célpont megtalálásában, de ha benéztük vagy összetévesztettük a fickót egy ártatlan járókelővel, buktuk az adott kört.
Innentől aztán vagy „falkában” vadászunk, vagy csak magunkra számíthatunk a többiek ellenében. A Wanted mód egyfajta macska-egér játék. Mindenki számára ki van osztva egyetlen célpont, míg ő maga is célpont egy másik játékosnak. Tehát nem elég fellelnünk saját ellenségünket, hanem mindvégig a hátunk mögé is kell pillantgatnunk, mert mindeközben ránk is vadászik valaki... Az Advanced Wanted mód ugyanez, csak nagyobb a tömeg és pontatlanabb az iránytű.
Az Assassinate című feladatban nincs dedikált célpontunk, hanem az összes többi assassin játékos levadászható, persze az NPC-k kivételével. Ha viszont kooperációs játékmódot választunk, immár csapatokban kell dolgoznunk. Az Alliance szabályait tekintve hasonló, mint a Wanted, csak itt teljes csapatok vannak kijelölve célként teljes csapatoknak, már csak emiatt is fontos a közreműködés. És persze óvakodni a sajátjainkra támadó bandától. Az Advanced Alliance szintén a célpontok nehezebb azonosíthatósága miatt van megkülönböztetve. A variációkat lehet még tovább ragozni a Manhunt és Advanced Manhunt módokkal, ami még különlegesebb, az a Chest Capture, ahol a gyilkolás mellett a kincs elrablása is pontot ér, valamint az Escort című mód, ami nagyjából a jól ismert VIP védelemmel/levadászással egyenértékű.
A jó szereplések és az elnyert tapasztalati pontok újabb képességeket, perkeket és streakeket nyitnak meg. Van, amelyik a teljes meccs folyamán aktív, és vannak, amelyeket nekünk kell aktiválnunk. A multiplayer módokról elmondható, hogy sokkal inkább ésszel kell játszanunk, minden részletre odafigyelve, különben nem terem sok babér. Eleve akkor érdemes rátérni a multizásra, ha már jók vagyunk single-ben, ugyanis ki kell ismerni az NPC-k mozgását, karakterisztikáját, hogy sikeresen be tudjunk olvadni. Sokszor lesz olyan, hogy minden előzmény nélkül kinyírnak, nekünk pedig fogalmunk sincs, honnan jött a csapás. A nyílt agresszió helyett tehát az alkalmazkodóképesség a nyerő, csapatmunkában pedig a többiek mozgására is oda kell figyelnünk.
Az online multiplayer játékmód külön ízt ad az Assassin's Creed Brotherhoodnak, ami az elődöknél még nem volt jelen. Ez még inkább ki tudja tolni az amúgy is élvezetes játék szavatosságát, noha az egyjátékos memóriablokkokat is külön-külön újrajátszhatjuk. Az Assassin's Creed 2-nek méltó folytatása a Brotherhood, mindössze néhány újítást ügyesebben ki lehetett volna használni. Aki ezen Assassin's Creed epizódok bármelyikével játszott, biztos vagyok benne, hogy epedve várja a következő részt.
