Idézzük fel egy kicsit az elmúlt évek eseményeit. 2010-ben a 2k Games bejelentette, hogy fejlesztőik már 2006. óta dolgoznak a legendás X-COM széria újjáélesztésén, amely azonban a klasszikus részekkel ellentétben egy FPS lesz, ráadásul a hatvanas években fog játszódni. A bejelentést követően a projekt azonban úgy eltűnt, mint az UFO észlelések szavahihető szemtanúi, néhány képen és videón kívül alig láttunk belőle valamit. Emlékeim szerint – hacsak a fejlesztőkkel együttműködő kormányügynökök nem mosták ki az agyamat a preview verzió tesztelése előtt – hosszabb játékmenet-video soha nem is került a nyilvánosság elé. Miután 2012 elején a 2k bemutatta a Firaxis által fejlesztett XCOM: Enemy Unknownt, amely az eredeti X-COM teljes értékű újrafeldolgozása volt, majd meg is jelentették a játékot még abban az évben, sokan tippeltek arra, hogy a korábban bejelentett X-COM rebootot törölték, és miután a tavaly többszörösen az év stratégiai játékának választott testvérprojekt fényében sem kaptunk kézzel fogható infókat, gyakorlatilag csak a megerősítést vártuk gyanúnkkal kapcsolatban. Azonban nem ez történt, a játék nem sokkal az idei E3 előtt ismét felbukkant, játékmenet-videókkal, ezúttal már TPS-ként, címváltoztatással, és egy augusztus végi megjelenési dátummal. Miután az Enemy Unknown a kedvenc tavalyi játékaim közé tartozott, lelkesen vágtam bele az előzetes verzió tesztelésébe. Lássuk hát, mit is nyújt az alternatív mellékszállá alakított The Bureau: XCOM Declassified!
1962-ben járunk, hősünk, az egykor szebb napokat is látott William Carter ügynök épp egy különös tárgyat tartalmazó aktatáskát szállítana az USA titkos szervezeteinek gyűlésére, amikor a számára kiküldött testőr undorító szörnyeteggé változik, lelövi ügynökünket és megpróbálja ellopni az aktatáskát. Carter a táska tartalmának köszönheti életét, az ugyanis megsemmisülése előtt végez a támadóval, őt pedig felgyógyítja halálos sérüléséből, a helyzete azonban mégsem rózsás, a bázist ugyanis egy földönkívüli armada ostrom alá veszi. Miután társaival megmenti a vezérkar még élő tagjait, Carter akaratlanul is a kormány egyik legtitkosabb projektjében, az eredetileg szovjet különleges haditechnikák kivédésére létrehozott XCOM soraiban találja magát, ahol több ügynöktársával együtt feladatuk megakadályozni az idegen hatalomátvételt, a nyilvánosság elől pedig teljes titokban tartani a kirobbant háborút.
A The Bureau lényegében egy Gears of Warra hajazó taktikai TPS. Carterrel egyszerre két fegyvert és gránátokat hordozunk magunknál, fedezékbe bújunk az ismerős sectoidok, outsiderek és mutonok elől, majd a megfelelő pillanatban előbújva sortűzzel küldjük ellenfeleinket az égi harcmezőkre... akarom mondani a Mosaicnak nevezett közös tudatukba. A recepten az változtat, hogy Carternek szinte mindig van két társa is, akik négy kasztból (mesterlövész, kommandós, mérnök, szanitéc) kerülnek ki. Őket irányíthatjuk a taktikai nézetből, amire nagyon egyszerűen a Space lenyomásával válthatunk, ekkor az idő töredékére lassul, társainkat az Enemy Unknownhoz hasonló parancssorok segítségével mozgathatjuk, utasíthatjuk. Nem mellesleg Carter speciális képességeit is ekkor lőhetjük el, amelyeket a történet elején szerzett a rejtélyes tárggyal való érintkezés során, és amelyek a csapattársak gyógyításától (az életerő automatikusan csak körcikkenként regenerálódik) az ellenséges egységek levegőbe emeléséig terjed. A harcok során minden karakter tapasztalatot is gyűjt, amivel szintet léphetnek, és több életerővel, több speciális képességgel, esetleg a meglevőknél rövidebb cooldownnal folytathatják a bevetéseket.
Az egyes küldetések közben otthonunk az XCOM központi bázisa lesz, itt azonban a tavalyi stratégiai játékkal ellentétben meglehetősen kevés opció áll rendelkezésünkre. Lényegében itt játszódik az átvezető jelenetek és párbeszédek nagy része, gyűjtögethetünk feljegyzéseket és hangfelvételeket, amelyek kicsit több háttéranyagot adnak a narratíva mellé, valamint itt állíthatjuk össze csapatunkat, szerelhetjük fel őket a küldetések során begyűjtött új fegyverekkel, harci csomagokkal (a pakkok mindegyike különböző tulajdonságokat ad viselőjének, például kevesebb sérülést, esetleg nagyobb tárat), és indulhatunk bevetésekre. Az idegen invázió a The Bureauban lekorlátozódott az USA területére, a menedzselős játékelemek mellett (a katonáink felszerelését, fejlesztését leszámítva) a pánik rendszernek is búcsút inthetünk, így gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy a fő küldetéseken kívül melyik kisebb, rövidebb missziókat indulunk teljesíteni. A térképen szabad választásunk elég ritkán van, és ekkor is megjelennek olyan bevetések, amelyeken Carter nem vehet részt, csak ügynököket küldhet. Slusszpoén, hogy az ilyen missziókon a résztvevők száma akár a hatot is elérheti, míg mi mindig háromfős kis különítményünkre vagyunk korlátozva.
A stratégiai elemek leegyszerűsítése és elvetése a tömény taktikázós akció érdekében sajnos az előzetes verzió tesztelése során nem mindig tűnt helyes irányzatnak. A bázison hozott döntéseink egyszerűen súlytalannak érződtek, sem a küldetések megválasztása, sem az itteni karakterekkel folytatott párbeszéd során adott válaszok nem fejtenek ki jelentős hatást a játékra. A hangsúly a harcmezőn van, ahol azonban taktikai kötelezettségeinket a bázissal ellentétben néha már túlságosan is nyűgösnek éreztem. Az addig teljesen rendben van, hogy az egyes csaták előtt és során nyilván szeretném kijelölni két társamnak a megfelelő fedezéket, és a speciális képességeiket sem lövik el anélkül, hogy megadnám a pontos helyet és/vagy célpontot, az viszont nevetséges, hogy a harcedzett ügynökök néha még a mellettük csipogó gránát miatt sem váltottak fedezéket, hacsak nem adtam nekik azt is külön utasításba. Vagy néha váltottak, csak éppen a lehető legrosszabba, ahonnan szintén manuálisan kellett visszairányítanom őket a nekem megfelelő helyre. Becsületükre szóljon, a hiperintelligens földönkívüliek sem rendelkeznek sokkal magasabb MI-vel, a csata hevében ugyanis hajlamosak a lézer- vagy golyózáporral szemben haladni, vagy olyan fedezéket választani, ahonnan testük kilencen százaléka szabadon lőhető. Voltak olyan csaták, amelyek során egyedül akkor használtam a taktikai nézetet, ha csapattársaimat már mindenképp gyógyítani kellett, máskülönben akár parancsosztás nélkül is simán levertem volna az ellenállást. Máskor pedig, amikor egy kisebb bossfightba keveredtünk egy muton vagy ellenséges hajó ellen, már nevetségesen gyorsan és gyakran nyomkodtam a szóközt, és kellett utasítanom társaimat villámgyors fedezékváltásra, esetenként egymás, vagy Carter felsegítésére.
A grafikus motor az XCOM: Enemy Unknownban is használt Unreal Engine 3, kisebb módosításokkal. A látvány bár nem rossz, TPS-t szebbet is láttunk mostanság, az pedig végképp érthetetlen, hogy a karaktermodellek a párbeszédek során sokkal részletesebbek és kidolgozottabbak, mint a csaták alatt, változatlan beállítások mellett. A történettel sincs semmi problémám, bár érezhetően rövidebb a játék, mint a tavalyi XCOM játék, egyedül talán annyit kifogásolnék, hogy hiába hangzik el bázisra kerülésünkkor, hogy mennyire kötődni fogunk csapattársainkhoz, a főbb karaktereket leszámítva semmi ilyesmi nem történt. Az újoncok besorozásakor ugyanis egy végtelenségig leegyszerűsített karaktergeneráló képernyőt kapunk, így ha Gipsz Jakab ügynök esetleg elesett, legfeljebb azon keseregtem, hogy így egy csomó hasznos harctéri képesség is vele veszett. A kihívás szintje mellesleg a játék megkezdése előtt választható egy négyes skálán. A legkönnyebb fokozaton az ellenfelek bugyuták, a sérülés alacsony, ügynököket pedig bármikor, a bázison vagy a küldetések közben a kijelölt állomásoknál is toborozhatunk, cserélhetünk. A legnehezebben a missziók nagy részét már taktikai nézetben töltjük (még a legegyszerűbb csatánál is), ha egy társunk elesett, harcba már nem állhat, legfeljebb stabilizálhatjuk az állapotát, hogy ne vérezzen el a harcmezőn, toborzásra pedig csak és kizárólag a bázison nyílik lehetőségünk.
Az art deco stílus keveredése a modern sci-fivel érdekes, ahogy az is, ahogy az XCOM: Enemy Unknownból ismert elemeket egy teljesen más stílusban és környezetben láthatjuk, de a jópofa design sajnos nem mentette meg az előzetes verziót attól, hogy időről időre ne akarjam inkább betenni a tavalyi körökre osztott stratégiát, az ugyanis még néhány hibájával, és jóval magasabb kihívásával együtt is élvezetesebb volt, mint a The Bureau. Nem tűnik rossz játéknak, de az eddig tapasztaltak alapján inkább egy vékony hajszállal átlag fölötti TPS, mintsem az Enemy Unknown szellemi utódja/mellékszála. Ettől függetlenül rajongóknak érdemes várniuk az augusztus végi megjelenést, de nem árt, ha addigra egy picit lejjebb vesznek elvárásaikból, és nem feltétlenül a tavalyi sikerjáték ugyanolyan, vagy még sikeresebb utódjára számítanak.
