Az Insomniac Games csapata tizenhét esztendeig, egészen pontosan tavaly májusig egyet jelentett a minőségi PlayStation-exkluzív játékokkal. A kaliforniai srácok nevéhez fűződik az eredeti Spyro trilógia, a Ratchet & Clank sorozat, valamint a Resistance széria három eddigi nagygépes epizódjának megalkotása. Aztán egy hirtelen váltással nyitottak a nagy konkurens Microsoft felé is, amikor a fent már említett hónapban megjelent első multiplatform játékuk, a Fuse. Az azóta eltelt időben egy, a napokban piacra kerülő, Xbox One kizárólagossággal bíró – szó szerinti – őrületen munkálkodtak álmatlan óráikban a burbanki fiúk, ez lett a Sunset Overdrive.
A sztori szerint a Fizzco nevű társaság éppen piacra kívánja dobni legújabb, Overcharge Delerium XT nevű energiaitalát, amely kapcsán a cég székhelyén, Sunset Cityben egy nagyszabású, koncertekkel tarkított launch partyt rendez. Frissen kreált hősünk, akinek élete bizony nem csak játék és mese, éppen itt látja el a hulladéklogisztikai szakmenedzser – khm, a takarító – feladatait, amikor ráront egy, az elfogyasztott turbósító szertől nem túl jó bőrben lévő legény. Miután a fickó szájon keresztül kidobja saját űrtartalmának mintegy 150-200%-át, nemes egyszerűséggel átváltozik valami nem túl barátságos, ellenben a vérünkre szomjazó amorf izévé. Kisvártatva kiderül, hogy mindenki hasonlóan járt, aki ivott az új termékből, így – más választásunk nem lévén – igyekszünk szebb napokat is látott otthonunk biztonságot nyújtó falai közé menekülni az utcákon portyázó dögök hordái elől. Itt kifújva magunkat konstatáljuk, hogy minden rendben, hiszen van elég sörünk a túléléshez, és ha már úgyis vége a civilizációnak, eddigi egyenruhánkra sincs többé szükségünk állás híján. Átvedlünk hát játszósba, és vígan elvagyunk az elkövetkező tizenhét nap során, amikor valahogy mégis felfedeznek bennünket küllemükben és jellemükben drasztikusan megváltozott polgártársaink, akikkel éppen belekezdenénk némi agresszív véleménycserébe, amikor a semmiből terem elő kevés jó szándékú túlélőtársunk egyike, Walter, és kiment bennünket. Ő vezet el minket a szerencsések első táborába, ahonnan nekiindulunk őrült, ám szélsebes száguldásunknak a túlélés, és a civilizáció maradékának megmentése reményében.
A minden komolyságot messze elkerülő program legfőbb eleme a villámgyors siklást látványos akcióval vegyítő játékmenet. Az egész város úgy lett megalkotva, hogy minden szintjén korlátok, sín- és kötélpályák, dobbantók, illetve egyéb, közlekedésre alkalmas platformok kínálnak lehetőséget a továbbhaladásra. A hihetetlen mennyiségben és sebességgel ránk rontó mutánsokkal szemben nincs is esélyünk, hacsak nem az említett módon száguldozunk, miközben valamilyen úton pusztítjuk őket. Ha bármi okból mégis lekényszerülnénk közéjük, igyekeznünk kell a biztonságot nyújtó magasba visszajutni amint lehet, ha csak nem akarunk záros határidőn belül jobblétre szenderülni. Ebben nagy segítségünkre vannak az autókból, napernyőkből és ventillátorokból álló dobbantóalkalmatosságok, amelyek jóvoltából egy pillanat alatt növelhetjük meg jelentős mértékben helyzeti energiánkat. Amennyiben a siklást minél elegánsabban, szebben kivitelezett módon kombináljuk különféle ugrásokkal, öldökléssel és kivégzésekkel, egyre jobban feltölthetjük kombóskálánkat. Ennek segítségével megnövelhetjük stílusszintünket, amely jóvoltából mind több, a teljesítményünkre pozitív hatással bíró speciális képességre, illetve képességcsaládra (ún. „amp”-ek) tehetünk szert. Ezek tulajdonképpen egyfajta slotok, amelyekbe különféle rendű és rangú ampeket illeszthetünk, mindegyikbe egyszerre egyet. Azok aztán a megfelelő területen fejtik ki hatásukat, így hősünkre, annak speciális tulajdonságaira, közelharci képességére, fegyvereire vagy a többi ampre vannak időlegesen, avagy tartósan fejlesztő hatással. Egyébiránt az egyes képességek stílusszintünk emelkedésével fokozatosan nyílnak meg, amelynek az is erős feltétele, hogy minél látványosabban játsszunk, és ne legyenek kombinációink között üresjáratok, amelyek lenullázzák a szintlépéshez szükséges kombóskálát. Védelmünkre felhasználhatunk (és szintén kombinálhatunk) számos kihelyezhető csapdát, amelyek leginkább bázisunk megóvását szolgálják. Az overdrive névre hallgató passzív képességek végeredményben karakterünk finomhangolását szolgálják, így nagyobb ellenállásra, hatékonyabb fegyverhasználatra, ügyesebb csapdahasználatra és számos egyébre lehetünk képesek. Ehhez az szükségeltetik, hogy egyszerűen játsszunk a játékkal, és az összesen tizenkétféle jelvénytípusból minél többet begyűjtsünk teljesítményünkért, amelyeket aztán beválthatunk hősünk fejlesztésére felhasználható overdrive-okra. Egyébként ugyanez a már fentebb kitárgyalt ampek beszerzésének is a titka, mármint a minél több játék, és a küldetések teljesítése, esetleg azok szimpla megtalálása vagy árusoktól történő megvétele. Ha pedig ez még nem volna elég, rengeteg egyebet gyűjthetünk még be erre-arra a játék világában (mobiltelefonokat, meghackelt műholdadásokat stb.), amelyek számos téren segítik elő többek közt a történet hátterének megismerését.
Az egyszemélyes kampány minden blődsége ellenére bővelkedik fordulatokban. A játékot küldetésekre, mellékküldetésekre és kihívásokra osztották fel, és ott van még melléjük egy speciális misszió is, amely a night defense névre hallgat. Ennek lényege, hogy csapdáink és képességeink, no meg arzenálunk segítségével megóvjuk a kémikus cimboránk (Floyd) által számunkra kotyvasztott overcharge-okat (ez gyakorlatilag az erőnket biztosító és növelő cuccok gyűjtőneve) főző és raktározó létesítményt. Ez nem is olyan egyszerű, tekintve, hogy számos hullám visszaverésére kényszerülünk, amelyekben nem egy nagyobb és brutálisabb monszta is tiszteletét teszi. Ha elfogy a cucc, akkor nekünk annyi, és kezdhetjük elölről, ha azonban sikerül többé-kevésbé megóvnunk azt, a megmaradt készlet mértékétől függő jutalomban – no és a továbbjutás örömében – részesülünk. Karakterünk mellett fejleszthetjük közben maximum ötös szintig igen változatos fegyvertárunk egyes darabjait is, ha minél többet használjuk azokat – ez szintén hatékonyágukra van jótékony hatással. Az egyszemélyes rész mellett egy kooperatív játékmód is bekerült a programba, chaos squad néven. Ebben optimálisan 6-8-an küzdhetünk a single kampányhoz hasonló feladatok (mint például küldetések és night defense pályák) teljesítése érdekében. Az itt szerzett javaink és cuccaink aztán átvihetők a sztori módba, és vice versa. Összetettség és tartalom terén tehát nincs hiány a játékban, amelynek szavatosságát az is tovább emeli, hogy a már teljesített pályákat bármikor újrajátszhatjuk.
Miután az előzőekben alaposan körüljártuk a Sunset Overdrive tartalmi oldalát, következhet a megvalósítás kivesézése. A grafika a program komolyságához abszolút illő módon kicsit rajzfilmszerű – engem leginkább a Team Fortress 2 képi világára emlékeztetett – amelyhez jó adag képregényhatású megoldás is társul. Karakterünk küllemét lépten-nyomon átalakíthatjuk, és teljesen normális dolognak számít az is, ha izomkolosszus szupercsókánkat egy szál tangában és körömcipőben grasszáltatjuk a mutánsok hordái között. Mindez a hangulathoz abszolút illő zenebonával, és remek, igen fárasztó humorú, kiválóan interpretált párbeszéddel társul. Teljesen jellemző például a játék egészére, amikor hősünk megkapván következő feladatát hangosan közli, hogy „oké-oké, de hogy a fenébe kell azt megcsinálnom; bezzeg ha ez egy videojáték lenne, akkor most megszólalna a narrátor, és elmondaná a módját”, amire természetesen azonmód meg is szólal a narrátor az instrukciókkal.
A vezérlés alapvetően nem bonyolult, és remekül kézre is áll, ám ha a játék esszenciáját jelentő, minél stílusosabb irányítást, a mozdulatok folyamatos egymásba fűzését szeretnénk elsajátítani, kezdetben igencsak meg fog gyűlni vele a bajunk. A tökéletes vezérléshez nem kevés gyakorlás szükséges, amelyet sajnos a gyakorta igen rossz kamerakezelés sem könnyít meg. Aki azonban végre tökéletesen uralni tudja a játékot, az igen látványos és szélsebes akciótengerben fürödhet azután.
A már említett bénácska operatőr és viszonylag hosszabb tanulási idő mellett a negatívumok terén leginkább a minitérkép korlátozott használhatóságát, illetve az aktuális úticélunk hollétét feltüntető jelzést tudnám megemlíteni. Az például, hogy mikor is lépjük át az adott küldetés végrehajtásához rendelkezésünkre álló terület határait, semmiből nem derül ki, csak ha odaértünk, kapunk egy figyelmeztető feliratot a zóna közvetlen közelében, holott a láthatatlan korlát átlépése azonnali újrakezdést eredményez. Én például a nagy rohanásban sokszor emiatt kényszerültem egy egyébiránt nem túl nehéz feladat teljesítésének többszöri nekifutására. A cél jelzése pedig egyfajta lebegő szignóként funkcionál, amelyet csak az adott irányba nézve látunk, így az előzővel összekombinálva nem egy szerencsés módját szolgálják a játéktéren való eligazodásnak. Mindezek folytán az egyébként nyitott világ is kisebb territóriumokra szűkül, így gyakorlatilag szinte soha nem mehetünk oda, ahová csak akarunk, mindig meg lesz szabva az adott küldetés során feltérképezhető szeletke. Ha pedig nagyon szőrös szívű szeretnék lenni, akkor azt is megemlítem, hogy habár a készítők igyekeztek valami igazán őrültet és egyedit alkotni, az csak részben sikerült nekik. Az idiotizmussal kapcsolatos dolgok rendben is vannak, de az egyediség a Tony Hawk, az inFamous és a Dead Rising játékok ismeretében már nem annyira egyértelmű, tekintve, hogy részleteiben a program mintha azok egy-egy darabkájából lenne összegyúrva. Ezek természetesen csak az én szubjektív meglátásaim, de úgy sejtem, lesz még olyan felhasználó, aki igazat fog nekem adni bennük.
A sokáig Sony-exkluzív játékokat fejlesztő Insomniac Games első Xbox-kizárólagos címe, a Sunset Overdrive nem tartozott életem legkönnyebben emészthető alkotásai közé. Őszintén megmondom, sokáig nem is tudtam hová tenni a program érezhetően minden komolyságot nélkülöző stílusát. Aztán szépen lassan kezdtem ráérezni az ízére, és végül egész kellemesen elszórakoztam vele a tesztelés során. Aki – velem együtt – szintén képes ráhangolódni erre az atmoszférára, az egy gyilkos humorú, villámgyors akciójátékot ismerhet meg benne, amelyik kellően hosszú ideig képes lesz odaszögezni a székhez. Aki pedig kevésbé vevő az ilyesmire, először próbálja azt ki egy barátjánál: ki tudja, lehet, hogy egy kis „energiaital” hatására végül ő is megkedveli. Nekem segített.
