Már az ókorban bebizonyosodott, hogy amíg a nép megkapja mindennapi kenyerét, és folyik mellé elég vér is, addig jó eséllyel elfelejti valamennyi egyéb búját-baját. Akkor, a Római Birodalom idején, elsősorban a gladiátorok voltak hivatottak ennek a bizonyos vérnek a kiontására, ők voltak a császárok elsőszámú békefenntartói a légiók mellett. Manapság gyakorlatilag ugyanezt a szerepet töltik be a pankrátorok, akik hatalmas porhintés és pompa közepette visznek be bődületesnek tűnő pofonokat egymásnak, amelyek közül egy enyhébbe is simán minimum belerokkanna bármelyik átlagpolgár. Jómagam először általános iskolás koromban találkoztam ezzel a műfajjal, valamikor a ’90-es évek legelején. Akkoriban jöttek be az országba a „tányéros” tévészolgáltatások, így nagyszüleim panellakásában testközelből is láthattam, mit művel egymással Hulk Hogan és Ultimate Warrior az arénában. Ez a „sport” azóta reneszánszát éli, és habár időközben több átalakuláson is átesett, no meg a szupersztárok gárdája is jócskán megváltozott, a mai napig töretlen népszerűségnek örvend. Olyannyira, hogy idén immár huszadik alkalommal kerül piacra a pankrátorokat magába tömörítő World Wrestling Association (leánykori nevén World Wrestling Federation) hivatalos játéka, a WWE 2K19.
Mint ahogy azt az ilyen stílusú alkotásoktól megszokhattuk, a játékban minden benne van, ami az adott sportágat és az aköré épülő, nagybetűs showbusinesst jellemzi. Nos, ez talán semelyik másik szériában nem ennyire szembetűnő, mint a WWE 2K-ben. Ez azért is lehet így, mert – valljuk be – irgalmatlan erejű ütések ide, brutális „kivégzések” oda, a pankráció jóval inkább a műsorról szól, mint a bokszhoz, vagy más küzdősportokhoz hasonló valódi küzdelemről. A sztárok bevonulása, grimaszaik, önmaguk ünneplése az őrjöngő tömeg előtt, a tűzijáték, a fény- és hangeffektek, a kommentátorok szövegelése, a transzparensek, a harcosok közötti rivalizálás, egymás kihajigálása a ringből, esetenként a bíró lecsapása és minden egyéb kellék hihetetlen hangulatot teremtve itatja át az egész játékot, ami ezáltal úgy hat, mintha egy tengerentúli televízióközvetítést néznénk. Volt, hogy nem is választottam senkit az adott küzdelem résztvevői közül, helyette csak simán néztem, hogy mit kezdenek egymással az MI által vezérelt harcosok.
Amikor azonban kontrollert ragadtam, igen széles palettáról választhattam a játékmódok tekintetében. A különböző, kontinensek alszövetségei vagy egyéb szempontok alapján felosztott versenyhétvégék mellett a Mortal Kombat sorozatban megismert tornyok, saját harcosunk megalkotása és istápolása, a szövetség teljes átformálása, sztorivezérelt kampány végigjátszása és online móka jelentették a repertoár gerincét. Ezek közül a MyCareer módban megismerhető történet igen kellemesre sikerült. Egy fiatal reménység bőrébe bújhatunk benne, aki gimis birkózóból a suli után egy kisebb szövetség tagjává válva kezdi el építeni profi karrierjét, egészen a csúcsig. Ehhez egy, a szerepjátékokra jellemző fejlődési rendszer szolgálja az alapot, amelynek révén kezdetben harmatgyönge karakterünket a három fő fejlődési ágon újabb képességeket megnyitva tornázhatjuk fel igazi titánná.
A 2K Towers nevű, tematikus, rendszeresen változó kihívásokat jelentő tornyok között akad olyan, ahol egyetlen vereség után visszaesünk a kezdőpontra, és olyan is, amelyik szerencsére menti sikereinket, így csak a bukott harcokat kell újrajátszanunk. A versenyhétvégék több egymás utáni harcból állnak, amelyek az egy az egy ellenitől a két- vagy többfős csapatok harcáig mindent tartalmaznak. Ezek, illetve az egyszerű meccsek során férfi, női vagy vegyes küzdelmekben is részt vehetünk, és a sima ring mellett ketrecharcot is vívhatunk. A választható küzdelemtípusok igen sokfélék, és gyakorlatilag mindent tartalmaznak a WWE felhozatalából, így senkinek nem lehet panasza e téren. A MyCareer mellett a Showcase mód is egyfajta kampányszerűséget takar, amelyben azonban egy valódi bunyós, Daniel Bryan karrierjének főbb állomásait élhetjük át, amelyhez a felvezető szöveget és egyéb hanganyagot maga a főszereplő prezentálja. Ez a mód különböző célokat állít a harcok során a játékosok elé, amelyek teljesítésével győzhetünk csupán, de menteni nem ment a mérkőzések közben, ami igen frusztráló tud lenni. A rivalizálás (ellenségek és szövetségesek jelenléte), a Payback jellegű (számunkra extra speciális mozdulatokat és/vagy lehetőségeket biztosító), vagy a szupersztárokat kedvünk szerint felvonultató Royal Rumble módok szintén abszolút a nagybetűs pankrációs életérzést varázsolják a nappalinkba.
A választható sztárok listája az alapverzióban is igen impozáns, és természetesen tartalmazza a mai bajnokokat és egyéb nagyságokat, de rengeteg régi harcos vagy azok régebbi külseje, újabb bajnokságok és számtalan egyéb vásárolható meg a sajnos itt is alaposan a programba épített mikrotranzakciós rendszernek „hála”. Az egyes dolgokért igen borsos virtuális valutát kell leperkálnunk – amelyet például a tornyok teljesítésével farmolhatunk össze –, de természetesen ez a folyamat igen lassú, így vásárolhatunk horror összegekért is játékbeli fizetőeszközt a dolgok felgyorsítására. Ez sajnos a mai játékok egyik legnagyobb megkeserítője, és a 2K Sports másik fő terméke, az NBA 2K19 kapcsán is morogtam miatta. Itt talán még bosszantóbb a dolog, de persze most sem kötelező a költekezés, és a játék alapból megdob minket némi kezdőtőkével, de amikor a Szikla vagy a Sírásó csak így oldhatók fel, ki tudja megállni a virtuális pénzszórást? Sebaj, erre futja a már említett kezdőtőkéből is, és ha így is maradna hiányérzetünk, megalkothatjuk a magunk kis hálkhogenjét, akit szépen nevelgethetünk a MyPlayer módban, és akár meg is oszthatjuk őt a világhálón.
A grafika, az effektek, a hangok, a harcosok külseje és mozdulatai a legapróbb részletekig kidolgozva kerültek a programba, ami azonban mindezek ellenére sem mentes a furcsaságoktól. A mozgás gyakran elég darabosnak hat, ami a sportjátékok egyik jellegzetessége a mo-cap csapatok minden igyekezete ellenére. Sok az ismétlődő mozdulat is, ami szerencsére nem ront az összképen. Én beleszaladtam olyanba, hogy a ringből kihajított ellenfelét emberem a szorítón kívül álló társán keresztül taszította vissza a küzdőtérre, ami azért igen csúnyának mondható így 2018 végéhez közeledve. Az arénákban őrjöngő tömeg azonban az egyik legjobban kidolgozott, amit valaha ilyen stílusú játékban láttam. Ugyanez igaz a kommentátor nagyon változatos, mindig az eseményekhez igazodó, ismétléseket nemigen tartalmazó, szinte élőben felmondottnak ható szövegére is. A vezérlést, mint minden hasonló játékban, jó időbe telik rendesen begyakorolni, igazán uralni pedig még többe, de hát ez a stílus sajátosságának mondható.
A 2K Sports idei pankrációs őrülete, a WWE 2K19 mindent tartalmaz, amit a rajongók ezzel a félig a cirkuszról, félig a valódi harcról, de teljes mértékben a nagybetűs műsorról szóló, modern gladiátorokat felvonultató ipar- és sportággal kapcsolatban szerethetnek. Akadnak ugyan hibái, és van még mit csiszolni rajta, de tartalmas játékmódjaival, remek prezentációjával és a benne rejlő nem kis tartalommal ezeken simán felülemelkedik. Csak azt a nyavalyás mikrotranzakciót ne erőltetnék már megint ennyire...
