A Nintendo egyik legnevesebb franchise-a minden kétséget kizáróan a The Legend of Zelda, amely 1986-ban vett egy igen erős startot a NES-en. A zöldrucis, hegyes fülű főhős, Link (aki tessék tudomásul venni, hogy NEM Zelda!) azóta rengeteg folytatásban feltűnt, amelyek sikeréről csak annyit mondanék, hogy az eddigi összbevételük igen közelről nyaldossa a százmillió dollárt. A sztori időrendjét tekintve igen kusza sorozat egyik meghatározó, több szempontból rendhagyó darabja volt az 1993-as, még az eredeti GameBoy-ra megjelent negyedik rész, a Link’s Awakening, amelyet 1998-ban DX jelzővel színesben is kiadtak az utód GameBoy Colorra. Ezt a verziót portolta nemrégiben át mai köntösbe és hardverre a tokiói Grezzo csapata, akik számos egyéb Zelda-portot és játékot is a magukénak tudhatnak 2006-os megalakulásuk óta. A Nintendo Switch verzió jött, láttam (még ha csak fél szemmel is), és engem nagyon is meggyőzött, még ha nem is hiba, vagy apróbb kis tüske nélkül tette azt.
Hogy mire gondoltam, amikor azt mondtam jelen tesztem alanyának első változatáról, hogy az „rendhagyó” volt? Nos, a The Legend of Zelda: Link’s Awakening volt a franchise első kifejezetten kézikonzolra fejlesztett darabja. Nem Hyrule földjén játszódott, hanem Koholint szigetén, ahová az előző epizód, az A Link to the Past végén a távoli tájak megismerésének vágyától égő, hajón útnak eredő főhős vetődött, miután egy viharban pici tutaja atomjaira hullott. Zelda hercegnő nem szerepelt benne, csak a játék legelején említették meg a nevét, összesen egyszer. A programban az alap felülnézetes ábrázolást kiegészítendő a Super Marióra és egyéb platformerekre hajazó oldalnézetes pályaszakaszok is feltűntek más Nintendo szériák és játékok ismert figuráinak vendégszereplésével egyetemben. A ’98-as, színes DX verzióba a friss feature-öket kiaknázandó egy plusz, színes labirintus is bekerült, valamint egyéb, a színeken alapuló elemek, amelyeket ez a mostani port ugyancsak megtartott. Aki játszott az előző változatokkal, annak nagyon ismerős lesz a Switch verzió, de azért tartogat számukra is némi újdonságot a 2019-es újra-újrakiadás.
A játékot érdemes olyan szemüvegen keresztül (is) górcső alá venni, hogy több mint negyed évszázaddal ezelőtt az abban rejlő tartalom mind belefért egy párbites, monokróm kézi masina technikai kereteibe. Koholint szigete nem hatalmas, ellenben minden valamire való játék legfontosabb jellemzői adottak rajta: a legkülönfélébb klímájú területek, békés falvak számunkra információval szolgáló lakosai, ránk leselkedő gaz ellenfelek, labirintusok mélyén rejtőző kincsek, amelyeket táposabb főellenfelek védenek, mágikus erejű tárgyak, amelyek a továbbjutásunkhoz nélkülözhetetlenek, és amelyek egy jelentős része csak minijátékok, vagy hosszabb bóklászás, gyűjtögetés során szedhető össze. Célunk annyi, hogy elhagyhassuk a szigetet, amelyen érkezésünk óta szokatlanul nagy a gonosz dögök támadó tevékenysége. Ehhez fel kell ébresztenünk mély álmából a Szél Halat, amihez viszont szükségünk lesz nyolc varázserejű hangszerre. Ezek természetesen nyolc útvesztő legmélyén találhatók, amelyeket gyakran megtalálni vagy kinyitni sem egyszerű. A játékmenetben mind a szerepjátékok, mind a kalandjátékok, mind az ügyességi játékok, mind pedig a puzzle-játékok elemei keverednek egy igen kellemes, csak a Zelda szériára jellemző, üdítő eleggyé, amelyet a szokásos „zeldás” báj itat át egészen a kicsordulásig. Ebben a részben ismét feltűnnek a korábbiakban bevezetett, a szériában azóta is állandóan jelenlévő tárgyak, mint a Pegazus-csizma, a bumeráng vagy a kilőhető csáklya, de itt már a zene is megjelenik, mint fontos motívum és játékelem – naná, hogy egy okarina képében –, és amellett egyéb tevékenységek (horgászat) és tárgyak (dunsztosüvegek stb.) is a tiszteletüket teszik.
Az eredeti verziókhoz képest a több gombbal rendelkező Switchen nem csak egy, hanem egyszerre két tárgy is gyors használatra jelölhető ki, és a későbbi részekben többször feltűnő Danté bunkerében ki-ki megalkothatja a maga kis labirintusait a már megismert termek és elemeik, lakóik segítségével. Az életerőnket jelző szívek száma húszra nőtt, amelyek kimaxolásához összesen harminckét szívkonténert kell bezsebelnünk, és a mindenféle jóságokra beváltható rejtett kagylók mennyisége is ötvenre emelkedett. A képi világ gyakorlatilag modern köntösbe öltöztetve lemásolja a régi tartalmat, mindezt egyfajta diorámaszerű, műanyag, vagy időnként gyurma hatású figurákkal és tárgyakkal benépesített világban. Időnként azon kaptam magam, hogy olyan érzésem van, mintha a Csibefutamot vagy más hasonló animációs filmet néznék. A képarány a mai követelményeknek megfelelően 16:9-es, de házakba, labirintusok termeibe belépve visszaköszön a régi idők 1:1-es képaránya is. A játék egyszemélyes, különösebb közösségi funkciók nélkül, de ismeri az Amiibo-figurákat, sőt, egy sajátot is kiadtak mellé, amely az árnyék Linkkel és másokkal gazdagítja az amúgy sem csekély tartalmat. A bevezetőben említett tüske azért maradt bennem, mert ennél sokkal hardverigényesebb programok Switch-portjai tükörsimán futnak, ezzel szemben itt gyakori a húsz körülire való fps drop, ami egyfelől nagyon is észrevehető, másfelől nem is nagyon tudom megmagyarázni az okát. Remélhetőleg egy tapasszal befoldozzák a japán srácok ezt a bakit, amelyet leszámítva nagyon is kellemesre sikerült az egyik legkülönlegesebb, legrendhagyóbb és legötletesebb Zelda epizód 2019-es portja.
A következő bekezdésekben Sityi kolléga másodvéleményét, illetve a világ és a PlayDome történetében első ízben nagyobbik kislányom, Fanni szavait olvashatjátok el a játékról, aki a teszt során a szemem, segítőm és a kezem is volt.
Sityi: Leszögezném gyorsan az elején: messze-messze nem vagyok szakértője Zelda legendáriumának – én tulajdonképpen a Breath of the Wilddal csatlakoztam. És most itt pörög a Switchemben a Link’s Awakening, és próbálom felfogni, mit is játszok. Amikor ugyanis elmerültem ebben a verzióban, a kíváncsiságom csak elsodort az eredeti GameBoy változathoz is, és igencsak ledöbbentem: ez mind így belefért anno egy 8-bites, 4 MHz processzoros, 8 kB RAM-os gépbe?!?! És akárcsak a Pokémon Let’s Go... játékoknál, úgy itt is elképesztő látni, hogyan alakították át az eredeti monokróm pixelgrafikát ilyen stílusos, művészi alkotássá...
A játékmenet az elmúlt majdnem 30 évben jóformán semmit sem vesztett frissességéből, aktualitásából – a mai napig remekül működik (azért nem baj, hogy pár helyen áramvonalasítottak rajta). Emellett családi szórakozásnak sem utolsó: kislányom nagyon élvezi nézni, ahogy játszom, és mesélem neki mi történik (azt a minimális és jelképes erőszakot, ami itt van, nem tartom veszélyesnek – egy átlagos Tom és Jerry rész több brutalitással bír), amit persze másnap lelkesen mesél a csoporttársainak az óvodában. Képzelhetitek, hogy leesett az arcom, amikor Hajni néni odajött hozzám azzal, hogy most már tudja, hogy Link nem Zelda... :D Az a néha előforduló beszaggatás meg ugyan bosszantó tud lenni, ha nagyon erre koncentrál az ember – de ki figyeli ezt ennyire? Tudom, nagyon ömlengős lett ez a rövid kis szösszenetem, meg igazából csak apróságokat emeltem ki leginkább – de gregmerch már olyan remekül leírt mindent, hogy én maximum ezen kis meglátásaimmal tudom az ő akadémiai székfoglalóját kiegészíteni.
Fanni: Nekem nagyon tetszett ez a videojáték, attól eltekintve, hogy az irányítása nehéz volt a számomra. Eddig ugyanis nem sokat játszottam Switchen, inkább csak PlayStationön és Xboxon, amelyeknek a kontrollerein más gombkiosztás van. Nagyon ajánlom ezt a kalandot minden gyereknek és felnőttnek egyaránt, esetleg családdal vagy barátokkal együtt is. Én apukámmal is – és néha anyukámmal meg a testvéremmel – toltam. Emellett nekem a nyelvtanulásban is segített, a párbeszédek révén.
Nos, ennyi volna a mondandónk Zelda hercegnő hős lovagjának, Linknek legújabb eljövetele kapcsán. Az eredeti The Legend of Zelda: Link’s Awakening nagyon nem új darab, a Grezzo jóvoltából most mégis a mai kor követelményeinek megfelelően, színes-szagosan tálalva ismerkedhet meg vele minden Switch-tulajdonos. Ha az a fránya frame drop nem volna, azt mondanám, hogy szinte tökéletes átirat került a boltok polcaira, így azonban ahhoz a szintéhez kell még egy erős majdnem. Ettől függetlenül természetesen messze kötelező darab minden Nintendo tulajnak.
