Shinobi cikkem elején elfilozofálgattam azon, milyen jó, hogy láthatjuk, honnan jutottunk el oda, ahol most tartunk. A Fantasy Zone tesztelése közben pedig azon tűnődtem, vajon mi tesz valamit klasszikussá annyira, hogy érdemes legyen újra megismertetni egy új közönséggel.
A Fantasy Zone 1986-ban jelent meg először játékgépként, aztán a sikere miatt az aktuális fontosabb konzolokon is tiszteletét tette, most pedig Switchre került ki némiképp kipofozva. A Fantasy Zone eredetileg egy shoot’em up játék volt, amelyben egy Opa-Opa nevű űrhajót irányítva kellett visszavernünk az ellenfeleket különféle bolygókon. Design terén próbált meg elsősorban újítani a játék, hiszen a grafika szép színes lett, ellenfeleink pedig inkább aranyosnak, semmint veszélyesnek vagy félelmetesnek néztek ki – tulajdonképpen így sikerült megteremtenie a cute’em up szubzsánert, amelynek jelenleg egyik igen jeles képviselője a Cuphead című eszelős szívatás. Emellett a szokástól eltérően mindkét irányba tudtunk repülni, azaz nem csak balról jobbra. A lelövöldözött ellenfelek némi pénzt hagytak maguk után, amit összegyűjtve a néha megjelenő shop feliratú lufit megérintve tudtunk elverni jobb fegyverekre és/vagy hajtóműre.
A mostani kiadás azon kívül, hogy kicsit engedi az eredeti változatot testreszabni a nehézséget illetően (például hány élettel kezdjük a játékot), két új játékmódot is ad. Egyrészt megkapjuk Opa-Opa tesóját, Upa-Upát, ami kicsit másképp harcol: amíg van pénz a játékos „számláján”, addig elérhetőek a táposabb fegyverek – csak épp lövésenként kell fizetni értük (az alapfelszerelés használata természetesen ingyenes). Emellett van még egy time trial mód, ahol végtelen életünk van – csak épp időre megy a játék. És itt van tulajdonképp a legkevesebb kihívás, ugyanis nem adott idő alatt kell a pályákat teljesítenünk, hanem egyszerűen csak méri az időt a játék...
Lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem mai szemmel ez így már kevés... Nem rossz a Fantasy Zone igazából még így se (kellemesen szórakoztam a teszt alatt), csak épp egy Velocity 2X vagy egy Pawarumi (de mondhatnánk akár az Enter the Gungeont, a Hotline Miamit, és még jó pár másik friss címet) mellett nagyon ódonnak tűnik már. Ez ilyen, ennyit fejlődött a technika, ennyivel sokrétűbb tud már lenni a játékmechanika. Pont emiatt igazából ajánlani nem is nagyon merem – a nosztalgiázni vágyók kivételével, mert ők garantáltan megtalálják számításukat. Csak ehhez tényleg nagyon kell szeretni és bírni a klasszikus játékmenetet.
