A 2015-ös E3 óta egyszerre vártam és rettegtem ezt a pillanatot. Az eredeti Final Fantasy VII egyike a legmeghatározóbb videojátékoknak, amelyekkel valaha játszottam (toronymagasan a legjobb három közt, ha nem egyenesen a dobogó tetején). 2007-2008 körül került a birtokomba, kisebb csodával ért fel, hogy az akkori, eredeti gépigényeit jelentősen meghaladó hardveremen életre keltettem, a küzdelem azonban megérte: az első pillanattól beszippantott, a hatásait pedig hosszasan tudnám sorolni. Az FFVII-el fedeztem fel a Final Fantasy szériát és magát a JRPG műfajt, ez sarkallt rá, hogy a PC mellett elkezdjek kacsintgatni a konzolok felé (a PSP-met elsősorban a Crisis Core című előzmény, a PlayStation 2-met a Dirge of Cerberus című spinoff/folytatás miatt vettem, de még a PlayStation 3 választása mellett is erős érv volt a 2005-ös E3-on techdemóként bemutatott remasterelt intró, amelyet sokan egy potenciális remake előszelének tekintettek), a videojátékok narratívájának, a játékok érzelmi tartalmainak új szintjeit mutatta meg számomra, és... igen, ahogy említettem, ez a lista oldalakon keresztül folytatódhatna. Ha vissza kellene emlékeznem a 15-16 éves korom videojátékos emlékeire, nem kell sokat erőltetnem magam: hazaértem, végeztem a teendőimmel, és izzítottam a Final Fantasy VII-et.
Épp ezért egyszerre voltam a tökéletes és a legborzalmasabb célközönség a 2015-ös E3-on végre hivatalosan is bejelentett remake számára. Az az énem, amelyik éveken át a széria soundtrackjeit hallgatta, amelyik a különböző beadandó esszéiben, ha megemlíthette a videojátékokat, automatikusan kitért a Final Fantasy VII zsenialitására is évekkel azelőtt, hogy az első hivatalosan publikált játékkritikáját megírta, a fél karját odaadta volna azért, hogy csak a demójával játszhasson. Míg egy másik énem sejtette, kizárt, hogy egy remake valaha reprodukálhassa és visszaadhassa ugyanazt az érzést, amit azok a végtelenbe nyúló éjszakák jelentettek, miközben mellékküldetéseket oldott meg, chocobókat tenyésztett, titkos karaktereket, opcionális főellenfeleket, rejtett felszereléseket, fegyvereket kutott a térkép eldugott szegleteiben.
Ezért a tesztelés során igyekeztem a fenti emlékektől, élményektől és elvárásoktól függetlenül tekinteni a remake-re, és három fő szempont szerint értékelni azt: hozzáadott-e annyit az eredeti játék értékeihez, hogy többet nyújtson a rajongók sokadik lehúzásánál; tiszteletben tartja-e az eredeti értékeit, erényeit; valamint ugyanolyan szórakoztató-e azok számára is, akik korábban még nem játszottak a Final Fantasy VII-tel, legfeljebb csak spinoff játékokból, mémekből, toplistákról hallottak róla és ikonikus karaktereiről?
A remake talán legmerészebb döntése, amely a bejelentésekor is igen nagy port kavart, az eredeti történet feldarabolása: a most megjelent rész lényegében csak a játék prológusát, a Midgard disztópikus városában játszódó részeket dolgozta fel, amely az eredetiben egy 10 óra alatti szegmens volt az alaphangon 40-50 órás játékidőt igénylő kalandban. A fejlesztők így lehetőséget kaptak, hogy számos szálat, karaktert, történetelemet sokkal jobban kifejtsenek, elmélyítsenek, ám egyúttal iszonyatos kihívás is állt előttük, hiszen a szereplőgárda alig feléből, és a teljes, nagyszabású történet nyitányából kellett összedobniuk egy olyan játékot, amely önállóan is megáll a lábán, bizonyítja a fejlesztők rátermettségét, felkelti az érdeklődést a továbbiak iránt, úgy, hogy közben a következő felvonásra valószínűleg legjobb esetben is másfél-két évet várnunk kell.
Az eredetihez képest jelentősen kibővített intró után így ismét Cloud Strife, a komor ex-SOLDIER bőrébe bújhatunk. Cloud egykor a Shin-Ra megavállalat priváthadseregébe tartozott, ám rejtélyes okokból dezertált, majd egy gyerekkori barátja, Tifa közvetítésével zsoldosként az Avalanche nevű öko-terrorista csoport soraiba került. Az Avalanche célja a Shin-Ra által üzemeltetett, a világ energiaellátásáért felelős Mako reaktorok leállítása és megsemmisítése, a vállalat által felfedezett csodálatos és kimeríthetetlen energiaforrás ugyanis lényegében a bolygó életesszenciája, amelynek intenzív fogyasztásával az élővilág rohamos pusztulásnak indult. (Ez a történetelem már 1997-ben is meglepően erősen hatott, jelenleg a klímaváltozás fényében fájdalmasan találó.) Cloud és társai azonban a Shin-Ra ellen folytatott harcuk során sokkal sötétebb és misztikusabb szálakra bukkannak, amelyek középpontjában Cloud egykori, halottnak hitt mentora és példaképe, a legendás SOLDIER Sephiroth áll.
Sephiroth felbukkanása csak egy a számos jelentősebb változtatás közül, amelyekkel Tetsuya Nomura és csapata megvariálták az eredeti cselekményt, és talán a legindokoltabb is, hiszen a remake által felölelt részben az ikonikus antagonista legfeljebb utalások formájában bukkant fel, ami mind a narratíva, mind a játékosok elvárásai szempontjából eléggé balul sülhetett volna el. Ezek a változások azonban a játék előrehaladtával egyre érdekesebb fordulatokat vesznek, és míg a cselekmény klasszikus elemei, mint a Mako reaktorok elleni támadások, Aerith és Cloud találkozása, a beszivárgás Wall Market bűnvezérének főhadiszállására egytől egyig lezajlanak, közben új karakterek, új történetszálak és események is bővítik az eredeti alapot.
Sajnos a játék egyik legnagyobb negatívuma az ilyen új történetelemek vegyessége. Bár összességében lenyűgözött, mit hozott ki a remake-ben rejlő lehetőségekből a végkifejletre Nomura és csapata (bár ezeket kellően méltatni és részletezni itt meglehetősen spoileres lenne), mégsem tudtak elkerülni két igen kellemetlen kategóriát. Az egyik a túlzott fanservice. Várható volt, hogy a Final Fantasy VII Remake rengeteg utalást, kikacsintást fog tartogatni azok számára, akik az eredetivel is játszottak, ám ezek időnként eltértek a negatív irányba is, és bekerült egy-egy olyan jelenet, párbeszéd, amelyeket inkább rajongói fanfictionökben éreztem volna helyénvalónak, mintsem a hivatalos remake-ben. A másik az időhúzó tartalmak, a fejlesztők ugyanis bár összességében ügyesen bővítették ki az eredeti játék felvezetését egy, az annak teljes játékidejével közel megegyező darabbá, bekerültek olyan szálak, küldetések is, amelyeken egyértelműen érezhető volt az időhúzó, játékidőt kibővítő szándék.
Ám ha teljes egészében értékelem azt a szellemiséget és irányt, amellyel a csapat elővette és bővítette a Final Fantasy VII-et, túlzások nélkül állíthatom, hogy maximálisan megelégedtem a végeredménnyel, a játékmenet és a prezentáció változásai terén pedig csak még könnyebb dolgom van. Az akcióközpontú harcrendszer, amit bármikor megállíthatunk, hogy átváltsunk egy másik karakterre vagy utasításokat adjunk nekik, kiválóan muzsikál, a három nehézségi szint pedig remekül kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. Míg a legkönnyebb fokozaton a program már-már egy hack-and-slash akciójáték érzetét kelti, addig a Classic nehézségi szinten a legegyszerűbb harcnál is létszükséglet az események rendszeres megállítása és a menük használata. Minden további játékelem hasonlóan kiváló megvalósítást kapott – tetszett az egyes fejezetek során külön almenüből kezelhető mellékküldetések rendszere is, de a megújult matéria- és fegyverfejlesztési mechanikák is kiválóak.
A prezentáció pedig minden, amit csak valaha várhattam a remake-től, sőt kis túlzással még annál is több. Midgard városa egyszerűen döbbenetes, fantasztikus hangulatot áraszt magából, a karakterek, ellenfelek modelljei, animációi mesteriek, de még az új szinkronszínészek is kiválóan keltették életre a karaktereket. Az újrakevert zenék is tökéletesek, ami szintén nem kis szó, ha azt vesszük, mennyire ikonikus volt az eredeti játék hanganyaga, és az évek során hányan remixelték, remasterelték vagy interpretálták más-más módokon az ismerős dallamokat.
A Final Fantasy VII Remake értékelése és a pár bekezdéssel feljebb említett szempontjaim így az alábbi módon összegezhetőek: a remake sokkal több egyszerű rókabőrnél, sokkal inkább teljes újraértelmezése a legendás játéknak. Ennél fogva ugyan nem hátrány, ha valaki teljesen újoncként áll neki, de minél inkább ismeritek az eredeti játékot, annál több és fantasztikusabb élményt nyújt majd, míg keményvonalas rajongóknak fel kell készülniük, hogy igenis lesznek dolgok, amik megváltoztak az eredeti cselekményhez képest (és valószínűleg csak még inkább fognak a további fejezetek során). Metaelemekkel teleszórt mestermű, amely bár végül valóban nem pont úgy hatott rám, mint amikor tizenéves serdülőként először találkoztam Nomura alkotásával, mégis olyan érzéseket váltott ki belőlem, amelyekhez hasonlóakat az utóbbi bő tíz év során nem sok játéknak sikerült. Számomra valószínűleg az idei év legjobb játéka, és kíváncsian várom a következő felvonást.
