Régóta szeretem a lopakodós, taktikázós játékokat. Elsősorban az olyanokat, mint a Desperados III vagy az egykori Commandos. De a műfaj szerencsére ennél jóval szerte ágazóbb (még ha sajnos máig nincs túl nagy kínálat a játékokból), így lehet ezektől eléggé eltérő gyöngyszemeket is találni. Ilyen volt például a Thunder Tier One is, illetve jelen írásom tárgya is ide sorolható. Egy olyan lopakodós taktikai játékról van szó, amely sok elemében emlékeztet a fent említett játékokra, de ahogy az ember elmélyül benne, hamar rájön, hogy egészen más jellegű élményt várhat tőle. Ha röviden kellene összegeznem, milyen is a Winter Ember, a Sky Machine Studios debütáló játéka, akkor azt mondanám, egy picit Thief, egy picit Assassin’s Creed, egy picit Shadow Tactics. Egy picit mindegyikből hordoz magán, de ezeket úgy gyúrták egybe a fejlesztők, hogy a Winter Ember nagyon is egyedi élményt nyújt.
A sztori egy olyan fiktív világban játszódik, amely leginkább a viktoriánus kor stílusjegyeit hordozza magán. A világ meglehetősen komor és sötét, de ez az egész történetre is éppúgy érvényes. A főhős Arthur Artorian, aki egy nap arra ébred, hogy az Anargal városában fekvő otthonát megtámadják. Tehetős és befolyásos családját kegyetlenül lemészárolják, és kis híján ő maga is odavész. Ám kis segítséggel sikerül elmenekülnie, de kénytelen elhagyni a várost. Nyolc év telik el, mire Arthur kiheveri a tragédiát, és magára szedi azokat a képességeket, amelyek révén végre bosszút állhat családja mészárosain. Csakhogy ehhez vissza kell térnie a száműzetésből, és újra el kell jutnia Anargalba. Ez egészen addig nem is tűnik olyan lehetetlen küldetésnek, amíg rá nem jövünk, hogy nem csak Anargalt, de úgy a birodalom egészét (értsd, minden egyes pályát a játékban) a családunk gyilkosai, az erősen milicista Greater Heaven szekta irányít. És mint ilyen, Arthur is amolyan elsőszámú közellenségnek számít, legalábbis az utcákon járőröző, londoni bobbykra emlékeztető őrök számára mindenképp.
Így Arthur számára nem marad más mód, csakis a lopakodás. Elvileg ez jellemzi az egész játékot, mivel jobb esetben vérontás nélkül, az őröket kicselezve és olykor kizsebelve kellene eljutnunk a pálya egyik végéből a másikba. Igen ám, de ez többször fog nem sikerülni, mint sikerülni. Egyrészt a kamera nem feltétlenül lesz mindig a barátunk, és előfordul, hogy olyan helyről vesz észre minket settenkedés közben egy őr, ahol mi magunk nem is láthattuk őt. Máskor pedig az MI okozhat kellemetlen meglepetéseket, amikor úgy is kiszúr, hogy elvileg nem vagyunk a látóterében. Szerencsére ezek viszonylag ritkán előforduló esetek, így ha kellően türelmesek és körültekintők vagyunk, akkor azért elég hatékonyan keresztül lehet osonni a pályákon. Amelyek egyébként kimondottan változatosak és nagyok tudnak lenni. A kis kikötői falucskától kezdve a nagyvároson át a száguldó vasútig sok helyen megfordulunk. A pályák felépítése is elég ötletes, kevés a kopár részlet.
Ami a játékmenetet illeti, Arthurnak elég sok trükk van a tarsolyában. Ha minden kötél szakad, akkor bármikor kardot ránthat és élére hányhatja az összes szembejövő őrt. Kár, hogy ahhoz, hogy ez igazán élvezetes legyen, a harcrendszer nincs elég jól kidolgozva, de talán a fejlesztők ezzel is inkább arra próbálják ösztönözni a játékosokat, hogy igenis válasszák a csendesebb és pacifistább megoldásokat. E téren is van mivel próbálkoznunk szerencsére. Arthur be tud kukucskálni a kulcslyukon vagy az ablakokon, képes feltörni a zárakat, de szükség esetén szekrényekben és ládákban is el tud rejtőzni. Elvileg a falakhoz is oda tud tapadni, hogy így settenkedjen, de valahogy ennek az irányítása nagyon nehézkes, ezért nem is gyakran használtam.
Út közben a legtöbb bútort és néhány NPC-t is ki lehet fosztani, előfordul, hogy erre kifejezetten szükség is van. Az összelopkodott kacatok később a feketepiacon tehetők pénzzé, de rengeteg alkatrészt is gyűjtögethetünk, hogy ezekből tárgyakat készítsünk. Arthur a kardja mellett egy íjat is magánál hord, amelyhez különböző típusú nyilakat lehet barkácsolni. Ezek lehetnek támadó, figyelemelterelő vagy épp a továbbjutásunkat segítő nyilak – utóbbi például a gyengébb falakat átütő vagy a kötéllel megtoldott nyíl, amivel magasabb helyekre tudunk felmászni.
Mivel van a játéknak némi szerepjátékos beütése is, ezért nem hiányozhat a karakterfejlődés sem. Arthur képességeit három kategóriába sorolták: harc, lopakodás és eszközök. Ezeken belül egymásra épülő, tapasztalati pontokért feloldható képességek sorakoznak, így idővel eléggé kibővül a lehetőségeink tárháza.
A Winter Ember egy piszkosul hangulatos lopakodós játék lett. Ehhez nagyon sokat hozzátesz az is, hogy az átvezető videókat rajzfilmes formában valósították meg a készítők, amelyek nagyon jól néznek ki. A sztori a szokásos, ettől nagy csodákat nem kell várni. A játékmenet hamar megtanulható, ugyanakkor az irányítás néha nagyon meg tudja nehezíteni az ember dolgát. Ha valaki erre különösen érzékeny, akkor akár a folytatástól is elmehet a kedve a néhol nehézkes megoldások miatt. Viszont ezeken a premier után frissítésekkel simán lehet még javítani. A potenciál egyértelműen megvan a játékban, hogy a tavasz egyik kellemes meglepetése legyen, mivel túl nagy marketinghadjárattal nem támogatták meg a premierjét. Így sokan talán nem is tudnak majd a létezéséről, pedig simán megérdemelhet egy esélyt a műfaj iránt fogékony játékosoktól.
