Érdekes, hogy míg a '90-es évek legendás FPS játékai a filmipar számtalan alaptémáját feldolgozták, legyen szó horrorról (Blood), VHS-akciófilmekről (Duke Nukem és Shadow Warrior), kalandfilmekről (Powerslave) vagy sci-fi horrorról (Doom), az akkoriban már igen népszerű, Blade Runner-jellegű disztópikus science fiction kimaradt a sorból. Azóta a múltidéző boomer shooterek palettáján ezt már pótolta egyszer az Ion Maiden Fury, most azonban végre early accessbe került egy régóta várt másik versenyző is, az Apogee kiadásában készülődő Turbo Overkill, amely a Quake pörgős, korai 3D-s játékmenetét ötvözi a neonfényben úszó megavárosok, kibernetikus beültetések és megtébolyodott MI-k világával.
Hősünk Johnny Turbo, egy öntörvényű bérgyilkos kiborg, aki azt a nem túl kellemes feladatot kapta, hogy tisztítsa meg Paradise városát egy elszabadult, megalomán MI-től, Syntől, aki a hús és gépezet teljes összeolvasztásával, a kiborgizált városlakók irányításának átvételével majd mutálásával tör világuralomra. Feladatunk minden esetben egy közepesen méretes szektor megtisztítása az igen tisztes ellenállástól, majd megsemmisíteni a szektor fertőzéséért felelős magot, amelyen át Syn irányítani tudja alattvalóit.
A pályák meglehetősen méretesek, hihetetlenül látványosak, ráadásul az esetek többségében több, akár pár száz méter magasságban elhelyezkedő szintből állnak. A fertőzött kiborgok és egyéb mutánsok mészárlása mellett Johnny különleges képességei révén sűrűn kell falon futnunk, egyszerűbb platformozós feladatokat megoldanunk, vagy épp csak az egyedi pályageometriát az ellenfelek ellen fordítanunk.
Az early accessben tapasztaltak a legenyhébb kifejezéssel is elképesztő játékról árulkodtak. A Turbo Overkill kellemesen intenzív tempóban adagolja az újfajta stratégiát igénylő ellenfeleket, valamint az új fegyvereket, képességeket is Johnny számára. Ráadásul szép számmal rejt el kibernetikus beültetéseket, amelyekkel bizonyos felszereléseinket (például Johnny besiklások során halálos erejű láncfűrészlábát) erősítik vagy látják el speciális bónuszokkal, illetve analóg kazettákat, amelyekből hármat összegyűjtve titkos pályákat nyithatunk meg.
A prezentáció, a hangulat, a kihívás szintje egyaránt mesteri tervezői skillekről árulkodnak, amely mögött hiába muzsikálnak azok a mechanikák, amelyeket már az első Quake bevezetett, mégis modernizál, bővít, finomít és kombinál rajtuk annyit, hogy egy ízig-vérig modern, még veterán FPS-játékosok számára is adrenalimpumpáló, komoly kihívással szolgáló játék legyen az eredmény.
A kihívás egyik legjelentősebb részét az adja, hogy minden pályán megismerkedhetünk legalább egy új ellenféltípussal, amely eleinte csak amolyan minibossként, önmagában jelenik meg, majd vagy ugyanazon, vagy a következő pályán már változatlan paraméterekkel bukkan fel az addigi sima ellenfelek soraiban is. Emellett pályáról pályára tisztes mennyiségben emelkedik az egyszerre ellenünk induló ellenfelek száma és ezek összetétele is.
A megfelelő stratégia, a fegyverek gyors váltogatása, illetve Johnny képességeinek és beültetéseinek megfelelő használata vezethet csak sikerhez – szinte mint a Doom Eternalben, csak kicsit nagyobb szabadsággal az egyéni stílus tekintetében, ám sokkal jobban büntetve a bénázást. Egy nagyobb, minimális fedezékkel ellátott arénában például, ha még nem sajátítottuk el láncfűrészes besiklással a kisebb ellenfelek tömeges learatását, a csuklórakéták használatát a nagyobb mutánsok tömeges megszórására, nem lesz egyszerű dolgunk.
Bár az utóbbi időben szokásommá vált vészmadárként károgni arról, hogy mennyire túltelítődött a boomer shooter műfaj, mennyire közel áll ahhoz, hogy elveszítse azt a lendületet, amellyel pár éve indult (hogy aztán valószínűleg átadja helyét egy újabb retro ízű indie trendnek), a Turbo Overkill azonban elég egyedi és stílusos ahhoz, hogy még ebből a tömegből is kitűnjön. Tűkön ülve fogom várni a végleges változatot, addig is erősen ajánlom, hogy már jelen formájában is tegyetek vele egy próbát.
