Az utóbbi években rengeteg point-and-click kalandjátékhoz volt szerencsém, ennek okán lehet, hogy picit megcsömörlöttem. Ezzel magyaráznám inkább, hogy a Rosewater engem nem kapott el annyira, vagyis valószínűleg nem a játék hibája. Egy szépen kivitelezett, de igen lassú lefolyású darabhoz van ugyanis szerencsénk. Na de szépen indítunk, ha egy teszt nyitó sorai már a magyarázkodásról szólnak. Ne is szaladjunk hát ennyire előre, hanem haladjunk sorban.
A történet a vadnyugaton játszódik, ahol Harley Leger (véletlenül sem rokona Paul Legernek) épp egy vonatról kászálódik le. Az írónő azért érkezett Rosewater városába, mert a helyi sajtóorgánumnál kapott munkát. A koszos kis főutcán rögtön meg is próbálják kirabolni, a szerkesztőséghez érve meg egy ember esik le a tetőről. A tipikus balhés hangulat azonban csalóka, a játék egésze sokkal szelídebb mederben folyik tovább. Mert amint megkapjuk az első munkát, miszerint két híres westernhőssel készítsünk interjút, kicsit leül a sztori. Annak ellenére is, hogy az interjúalanyok ráveszik Harleyt hogy tartson velük egy kincskeresős küldetésre.
A játék innentől sokkal kevésbé fókuszál a fősztorira, hanem amolyan road movie-vá válik. Elidőzünk itt meg ott, kicsit már időhúzásnak is érezvén néha azokat a szegmenseket, amelyek a végcél felé vezetnek. Pedig ilyenből akad szép számmal, az akár 15-20 órára is rúgó végigjátszás során ugyanis elvetődünk Nyugat-Vespuccia sok szegletébe és haramiáktól kezdve, vándorszínészeken át, látnokok és mindenféle más fura szerzetek is az utunkba akadnak.
Maga a játékmenet a klasszikus recept szerint zajlik a Rosewaterben, vagyis tárgyhasználat (ügyelve, hogy ne az inventoryban való próbálgatás vigye el az időt) és sok-sok dialógus jellemzi. Talán már túlságosan is sok. Tudom, szentségtörés ezt írni, hiszen ha meg nincs, akkor az a baj. Itt viszont már csak annak okán is akad, hogy elágazások is vannak bőven, merthogy egy-egy megoldandó helyzetnek több útja-módja is van. Akár öt útitársunk is lehet egyszerre, tényleg csak rajtunk áll, hogy milyen kapcsolatot alakítunk ki velük. A jóból is megárt a sok alapon azonban tényleg annyira elviszi egynémely párbeszéd a fókuszt, hogy azon vettem magam, hogy ásítozom.
Persze simán lehet, hogy bennem van a hiba, mert amúgy elég profi szinkron is jár például a játékhoz. Akadnak ismerős hangok más játékokból, mint a Firewatch vagy a Call of the Sea, de olyan sorozatból is, mint a The Walking Dead, de kétségkívül a legnagyobb sztár maga Arthur Morgan bársonyos baritonja („magyar” hangja Roger Clark). Viszont a hangulathoz hozzáad ezen kívül a látvány is, amely kapcsán a rotoscope-os animációkat tudnám elsősorban említeni. Ha nincs is teljesen mindenhol tökéletesen megoldva, már csak a Prince of Persiára emlékezvén kellemesen nosztalgikus érzés tölti el az embert.
A grafika a maga egyszerűbb, de tetszetős, pixeles stílusában viszont hihetetlenül ismerős volt valahonnan. Elsőre a The Excavation of Hob's Barrow-ra gyanakodtam (talán a hasonló kinézetű főszereplő hölgy okán), de aztán jobban utánanézve a Lamplight City volt a stúdió előző munkája. Olyannyira, hogy mindkét játék ugyanabban az univerzumban játszódik, csak a mostani időben kicsit korábban, de szintén az említett alternatív XIX. században. Ezúttal azonban nem kell nyomozgatnunk, hanem sokkal inkább egy tényleg szinte stresszmentes utazásban lesz részünk, amely ráadásul úgy kanyarodik, ahogy nekünk tetszik.
Összegzésül tényleg azt javasolnám, hogy elsősorban a vérmesebb kalandjátékosok vágjanak bele, akiket az sem feltétlen zavar, hogy a cselekmény egyrészt másodlagos, vagy valamelyest egyszerűbb témák körül forog, és bizony lassabban csordogál. Lesz, akinek az elágazások jelentenek majd annyi izgalmat, hogy akár új végigjátszásnak is nekiugranak majd. Nekem a fentiek okán nem annyira volt türelmem a Rosewater felé. Illetve azt is felhoznám, hogy azért több oldalról is látok lehetőséget a fejlődésre a fejlesztők részéről. Nekem például az ilyen játékokban a hideg futkos a hátamon azoktól a megoldásoktól, amikor valamit meg szeretnék nézni, a karakter odamegy, elmondja a dialógusát, visszatér a helyére, és aztán ezt minden egyes további alkalommal eljátssza. Az egész feleslegesen mesterkélt és életszerűtlen, vagy csak más, áramvonalasabb megoldások kényeztettek el túlságosan. Mások viszont simán megtalálhatják a számításukat.
