Sok dolgot köszönhetünk a Sonynak és szegről-végről a Giant Squid stúdiója is ilyen (ha már óriás, a „giant enemy crabet” is – de ez nem tartozik szervesen ide). A céget 2013-ban hozta létre a PlayStation-közeli ex-thatgamecompany alkalmazott Matt Nava, ahol a Flow és Flower után előrukkoltak a Journey-vel. A társaság tulajdonképpen ezt a művészi vonalat vitte tovább (nem is csoda, hiszen a Journey is Matt művészeti vezetésében jött világra), és eddig két játékukat (Abzû és The Pathless) is ennek az irányvonalnak szentelték. Valamint megmaradt a jó kapcsolatuk a japán nagyvállalattal, amely gyakran abban nyilvánul meg, hogy a munkáik időleges exkluzivitást kapnak a kék platformon (most is).

A Sword of the Sea le se tagadhatná a gyökereit és készítőit, a rájuk jellemző egyedi art style már a játék screeshotjairól is süt. A játékelemek is ismerősek lesznek – egy stresszmentes, gyönyörű utazást kapunk ezúttal is, ahol nem a feladat, hanem inkább az utazás élménye a lényeg.
A szokásos módon szavak nélküli kalandban ezúttal egy Wraith nevű karaktert irányítunk, aki leginkább egy kardon egyensúlyozva szörfözik a világban. A játékélmény tehát leginkább snowboardozáshoz hasonlít, s habár van havas szekció (meg lávás, barlangos, erdős is), leginkább a sivatagban járunk. Hősünk feladata pedig, hogy a vizet visszahozza eme kietlen tájra, és visszaállítson egy elveszett óceánt, minek révén mindenféle vizuális orgazmus ér minket a képernyőn keresztül.

Ezek a változások (indák nőnek ki, kapuk nyílnak meg, elfeledett építmények emelkednek ki a homokból) persze a továbbjutás kulcsát is jelentik. Feladataink soha nem lesznek igazán bonyolultak, hiszen az egész élmény inkább a felfedezésről, semmint a kihívásról szól. Közben meg azért gyűjtögethetünk, s a játékbeli valutáért cserébe trükköket vásárolhatunk. Néhány tereptárgy eleve egy gördeszkapark elemeire hasonlít, szóval vannak félcsövek, rámpák, de csúszkálhatunk is kedvünkre, mintha csak korlátok öveznék az utunkat.
A játékidő relatíve rövidsége miatt (két-három óra mindössze a végigjátszás) jelentőséget kap a New Game Plus módozat is, ahol megtarthatjuk a más elért képességeket, hogy azokkal felvértezve essünk neki újra a kalandnak. Ráadásul ilyenkor már a sebességünk és trükkjeink mérésére is van lehetőség, ami egy ilyen művészjátékban meglehetősen idegennek hat első blikkre, de a stáblista utáni összpontszám már úgyis kiveri a biztosítékot.

Az audiovizuális gyönyöröket persze csodaszép dallamok is kiegészítik (Matt Nava gyakori tettestársa, Austin Wintory jegyzi a zenét ezúttal is), a DualSense haptikus visszajelzései pedig szinte egy negyedik dimenziót kínálnak. Nem titok, hogy a játékot klasszikus gördeszkás címek ihlették, de az már igenis meglepő, hogy a korai prototípusokban a Sonic the Hedgehog sorozatra emlékeztető elemek is helyet kaptak, de mivel idegennek hatott ez a fajta gameplay, végül nem maradtak benn a végleges változatra. Helyette a Journey szelleme maradt meg, ami egyáltalán nem baj – valóban érdemes volt megidézni és kicsit visszatérni.