Bő negyven éve már, hogy először gépeltem számítógépen, így elmondhatom, hogy elég sok gyakorlatom van gépírás terén. Igaz, nem a „szabályos” tízujjas gépelést művelem, de vakon, és elég gyorsan tudom nyomogatni a klaviatúra gombjait, és a pontosságra se lehet igazán panasz. Ilyen „háttérrel” pedig plusz kíváncsisággal állok egy-egy olyan játék elé, amely a gépelést emeli be játékelemnek.
És elég sok ilyen volt már az évek során. Kezdhetjük a sort a The Typing of the Deaddel még az ezredfordulóról, az elmúlt években pedig mérsékelt reneszánszát éljük a műfajnak, a GeryG által két évvel ezelőtt tesztelt Touch Type Tale például stratégiai elemek közé ágyazta a pötyögést, míg a két év után még mindig early accessben tengődő Glyphica: Typing Survival a twin-stick shooterek esztétikájával ötvözte a gyorsgépelős játékmenetet. Nemrég pedig jött jelen cikkünk alanya, a Final Sentence, amely a battle royale műfajba próbált újítást hozni.
Többféle játékmód áll rendelkezésünkre, az alap azonban mindegyikben ugyanaz: kapunk egy pár mondatos szöveget, amit minél rövidebb idő alatt kell begépelnünk, lehetőleg hiba nélkül. A battle royale játékmódban 40-en ülnek egy nagy teremben, és aki túl sokat hibázik, kiesik (pontosabban lelövik), hogy a végére aztán csak a legjobb maradjon. Három hiba után őrzőnk egy újabb töltényt rak pisztolyába, majd orosz rulettel dönt sorsunkról – rossz esetben ezzel vége is a játéknak, máskülönben folytathatjuk még.
Kapunk kieséses módot is, amelyben nyolcan kezdünk, és a leglassabbat eliminálja minden szakaszban a játék. Itt ha túl gyorsak vagyunk a többiekhez képest, sok várakozásnak lehet részünk. A párbajban pedig egy másik játékos ellen kell helytállnunk. Pár szabály variálódik (például hogy mi legyen a hibázáskor a büntetés: pár másodperc után folyathassuk a gépelést, vagy a sor elejéről kelljen kezdenünk, vagy hogy a kis- és nagybetű között tegyen-e különbséget a program), és mi is indíthatunk általunk beállított szabályok szerinti játékot.
Az első pár kört játszi könnyedséggel nyertem meg, aztán egy párbajban már volt, hogy kikaptam ellenfelemtől. Ezt követően vettem észre, hogy van egy „botok szintje” beállítás, és innentől kezdve már gyanús volt, hogy egyáltalán valaha kaptam-e élő személy ellenfélnek, vagy végig MI-vezérelte karakterek ellen játszottam. És mivel elég rétegjátéknak gondolom a Final Sentence-t, erősen úgy érzem, hogy valószínűleg az ellenfelek többsége bizony inkább bot volt, ami persze abból a szempontból jó, hogy nem váratott 10-20 percig a játék, hogy összegyűljön a szükséges mennyiségű delikvens, de ha max. egy-két élő személy van a listán (vagy talán még annyi se), akkor elgondolkodik bizony az ember, hogy van-e értelme ennek így.
Alapból angol szövegekkel indult el amúgy a játék, de elég vegyes minőségűek ezek a gépelni valók. Volt, ami például versnek tűnt, de minden sort egy-egy értelmetlen „szó” zárt, meg volt, amikor az országok neveit kellett egymás után bepötyögni. Egy zagyvaságot vagy összefüggéstelen szöveget begépelni pedig bizony nehezebb, mintha értelme is van annak, amit beírunk. Kíváncsiságból átváltottam német nyelvre is, de ott meg az volt igencsak zavaró, hogy például ü helyet ue-t kellett írni.
Alapvetően jópofa ötletnek tűnt a Final Sentence játékmenete, de a sok bot ellenfél lelombozó, pár kör után pedig a motivációt is elvesztettem. Talán egy kerettörténetbe ágyazva érdekesebbé lehetett volna tenni mindezt, de ebben se vagyok biztos. Gépelek így is épp eleget, sok értelme nincs, hogy jelentéktelen szövegeket írogassak be a játék kedvéért. A már említett Glyphica ebből a szempontból úgy érzem, jobb, ott egy-egy ellenfelet egyetlen szó begépelésével le lehet győzni, ráadásul roguelite elemekkel is operál az a játék.
