1993. John Carmack és John Romero vezénylésével megszületik minden idők egyik leghíresebb videojátéka, a Doom. Bár nem ez a játék teremtette meg a máig legnépszerűbb videojátékos műfajt, az FPS-t, de egyike az első ilyen alkotásoknak. A mai szemmel megmosolyogtató, akkor hatalmas teljesítménynek számító játék alig egy év után meg is kapta első folytatását. Ha nem számoljuk a mellékágakat, akkor bizony egy évtizedet kellett várnia a rajongóknak, hogy trilógiává bővüljön a széria. A Doom 3 viszont már a nagy 3D-sítési forradalom után született meg, így az új játékot már össze sem lehetett hasonlítani elődeivel. Negyedik számozott epizód a mai napig nem készült, és még jó ideig nem is fog, hiszen a Bethesda jóvoltából 2016-ban lényegében újraindították (nem is rosszul) a sorozatot, amelynek idén ősszel érkezik a következő epizódja, a Doom Eternal. De, hogy addig se maradjunk cacodemonok és pain elementalok nélkül, a Bethesda a napokban újra kiadta az első három epizódot PlayStation 4-re, Xbox One-ra és Nintendo Switchre. Illetve az első két epizódot iOS-re és Androidra is.
Nehéz érdemben mit írni egy olyan játékról, amely immár huszonhat éves, és egyébként is mindenki ismeri. Ilyen a Doom is, hiszen igazi stílusteremtő alkotás, amelyet megannyi másolat és klón követett az előző évezredben is. De azért dióhéjban: a Union Aerospace Corporation a Mars holdjai közötti teleportálással kísérletezik, ám ez balul sül el. Az egyik hold teljesen eltűnik, a másikon pedig pokolbéli démonok bukkannak fel. Mi egy névtelen katonát alakítunk, aki egy szál pisztollyal (és az öklével) szál szembe a túlvilági lényekkel. A Doom valójában vajmi keveset árult el erről a történetről, mivel akkoriban még átvezető videókat vagy hasonlókat nem nagyon csináltak a játékokhoz. De erre nem is volt különösebben szükség, mert már önmagában az is hatalmas élményt jelentett, hogy halomra lőhettük a különféle szörnyeket a játékban, miközben kulcskártyákat keresgéltünk, és kutattuk a pályákon elrejtett titkos szobákat, fegyvereket, powerupokat. Hogy mennyire volt nagy szám a Doom a ’90-es évek első felében? Annyira, hogy még édesanyám is órákig elvolt vele...
A Doom II ott folytatta a nem túl kibontott történetet, ahol az első rész befejeződött: a pokol seregei megszállták a földet. Nekünk természetesen itt is meg kellett küzdenünk velük. Ehhez nagyjából ugyanazok az eszközök álltak rendelkezésünkre, mint az első részben. Fegyverből egy újdonságot leszámítva ugyanazt az arzenált kaptuk, ám szörnyekből már jóval változatosabb sereg állt velünk szemben. Érdekesség, hogy míg az első részben a pályák között egy stilizált térkép mutatta, hogy épp milyen létesítményben tartózkodunk, addig ezt a folytatásból teljesen kihagyták. Egyébként mind grafikában, mind játékmenetben ugyanazt kínálta, mint az előd, vagyis mai szemmel inkább lenne kiegészítőnek nevezhető, mint teljes értékű folytatásnak. De ez a ’90-es években még nem így volt, akkoriban örömmel vetettük rá magunkat a Doom II-re, és egyetlen pillanatig sem voltunk vele olyan kritikusok, mint lennénk ma egy hasonló szituációban.
A Doom 3 nagyon sokat váratott magára. Mire 2004-ben megjelent, a videojáték-ipar olyan forradalmon ment keresztül, amely teljesen megváltoztatott mindent. Nemcsak a harmadik dimenzió megjelenése reformálta meg a játékokat, de a technológiai fejlődésnek köszönhetően összehasonlíthatatlanul megnőtt a fejlesztők rendelkezésére álló eszközök és lehetőségek száma is. Éppen ezért, ha egymás mellé tesszük a Doom első két részét, valamint a harmadikat, olyan látványt keltenek, mintha egy szekeret hasonlítanánk össze egy Ferrarival. Pedig mai szemmel nézve bizony a Doom 3 is megmosolyogtató, de akkoriban ez menőnek, szépnek és igényesnek számított. De nemcsak látványvilágában, hanem játékmenetében is alaposan kibővült a játék. Már nem csak puszta lövöldözésről és életerőcsomagok/páncéldarabkák felszedegetéséről volt szó. Rendesen megírt és elmesélt történetet kaptunk átvezetőkkel, fontos szerepet játszottak a fények és árnyékok (mindenki emlékszik a nehezen használható zseblámpára, ugye?), illetve jóval összetettebb pályákon kellett valamivel összetettebb feladatokat teljesítenünk. Röviden: a ’93-as és ’94-es első két rész és a 2004-es harmadik rész között sokkal nagyobb volt a különbség, mint a harmadik rész és a 2016-os reboot között.
A Doom trilógia mostantól tehát az aktuális konzolokra is elérhető. A Bethesda érzésem szerint ezzel nagyon okos gólt szerzett (az elmúlt időszak megannyi öngólja után...), hiszen alapvetően minimális befektetéssel egy olyan csomagot tettek le az asztalra, amelyre garantáltan lesz kereslet. Elsősorban a veterán játékosok ugorhatnak a rá dologra, hiszen számukra főleg az első két részt újrajátszani a kanapén ülve egészen egyedi nosztalgikus élményt jelenthet. Nekem legalábbis fura bizsergés futott végig a hátamon, amikor betöltött a legelső pálya, és azonnal beugrottak a negyed évszázaddal ezelőtti emlékeim. Még ilyen távlatból is pontosan tudtam, mit hol keressek, melyik folyosón milyen ellenség vár rám, merre találom a titkos ajtókat és mi rejlik mögöttük. Az irányítást szerencsére ügyesen átírták a kontrollerekre, egyetlen pillanatig sem éreztem sutának magam, pedig nagyon nem vagyok híve a konzolos FPS-eknek.
Aki szeretne egy jót nosztalgiázni, akinek anno ugyanakkora élményt jelentettek az első epizódok, mint nekem, aki tisztelegni akar egy régi klasszikus előtt, annak szinte kötelező vétel a Doom trilógia. Még úgy is, hogy az egyes epizódokat külön-külön kell megvásárolni, de azért nem kell AAA-kategóriás árazástól tartani. Még a legdrágább harmadik epizód is nagyon barátságos áron szerezhető be. A fiatalabb generációnak, akik legfeljebb a történelemkönyvben olvastak az eredeti Doomról, szintén érdemes lehet adni neki egy esélyt. Pontosan azért, hogy megtudják, honnan indult a széria, és úgy általában az FPS műfaj.
