Tavaly volt 30 éve, hogy megjelent az eredeti King's Bounty, ami lényegében műfajt teremtett azzal, hogy a Heroes játékokat inspirálta. Mindkettőben egy sereget kell hősünk köré gyűjteni, a csatákat pedig körökre osztott módban vívhatjuk. (A különbség az, hogy a Heroesban a pályán is körökre osztva mozoghatunk.)
Ha valaki esetleg csodálkozna, hogy csak most jön a második rész, pedig nem is olyan régen volt jó pár King's Bounty játék, az nincs egyedül. Én is furcsállottam, hogy csak most került elő a 2-es szám, azonban visszakeresve a játékokat látható, hogy azok sunyi módon csak egy alcímet kaptak. A King's Bounty: Dark Side-ról még írtam is.
A King’s Bounty II a nyár végére várható, azonban a kiadónak és a forgalmazónak köszönhetően már most egy rövid bepillantási lehetőséget kaptunk a programba. A játékot kipróbálva pedig teljesen érthető, hogy miért ez lett a „második rész”. Az orosz fejlesztőcsapat ugyanis megpróbálta továbbgondolni az alapkoncepciót, és valami újat mutatni. Ez pedig a legelső perctől kezdve szembeötlő, hiszen már nem felülnézetben barangolunk a pályán, hanem harmadik személyben, mint a legtöbb akció-RPG-ben (Dragon Age, Dark Souls stb.) Viszont ugyanúgy sereget kell gyűjtenünk magunk köré, és amikor harcra kerül a sor, a kamera kizoomol, és megjelennek a pályán a hatszögek meg az egységek, hogy a megszokott módon rendezhessük a nézeteltéréseket. Ez rögtön azzal jár, hogy sokkal inkább beleélhetjük magunkat a világba, hiszen nem felülről, kívülállóként szemléljük, hanem testközelből, jóval inkább a részesei lehetünk.
Csakhogy ezzel olyan csapdába ejtik magukat a fejlesztők, mint a 2010-es évek cover shooterei, ahol ha megérkeztünk egy fedezékekkel teli szobába, ott biztosan harc következett. Itt a harchoz nagy tér kell, ezért ha egy szűk helyen kell valakivel beszélni, akkor biztos megússzuk harc nélkül. Ráadásul van egy kicsi, de furcsa összeegyeztethetetlenség a személyes játékmenet és a felülnézetes körökre osztott harc között. „Hallottam ám, mit mondtál az édes anyukámra, és mindjárt lesz is »Mi van? Mi van? Mi van?«, csak előbb hadd hívjam ide a két tucat legközelebbi barátomat.” Ez az újítás tehát egy érdekes csavar az eredeti koncepción. Másrészt viszont kicsit furcsának tűnhet, mintha egy teljesen hagyományos akció-RPG-be próbáltak volna beleszuszakolni egy amúgy műfajidegen harcrendszert, pusztán a King’s Bounty márkaismertsége miatt, miközben a játék borítójáról meg lerí, hogy nagyon szeretne Divinity: Original Sin 2 lenni.
A játékban három eltérő személyiségű karakter közül választhatunk, akik a sztorijuk szerint mind megérkeznek egy gyűlésre, a játékot viszont egy börtönben kezdjük – szerencsére később kiderül, hogy miért, ami érdekes döntés a történetmesélés szempontjából. A kedvencem eddig Katherine, a meglehetősen szarkasztikus varázslónő. A karakterek ugyanis nem csak személyiségükben térnek el. Van egy harcos, egy varázsló, meg a kettő keveréke. A skilljeiket és az egységeket pedig négy ideológiából választhatjuk, ezek 2-2 ellentétpár: order-anarchy és power-finesse. Namármost véleményem szerint a duális erkölcsi rendszerek a játékokban nem működnek, mert ez a szerepjáték halála. Nem működött a Mass Effectben és nem működött a Knights of the Old Republicban sem (bár itt még indokolható volt). És az sem segít, hogy most itt ráadásul kettő is van belőle. Addig oké, hogy az ellentétes ideológiák egységei nem jönnek ki jól egymással, és alacsony lesz a moráljuk, ha együtt kell harcolniuk. A fejlettebb skillekhez viszont el kell érni egy bizonyos szintet az adott ideológiában, amit a küldetések során hozott döntéseinkkel növelhetünk. Tehát nem szerepet játszunk, hanem egy statot fejlesztünk. Ha például az anarchyt akarom maxolni, akkor az egyik mellékküldetésben segítenem kell egy gyerekgyilkosnak, vagy pedig kapok egy teljesen elvesztegetett order pontot.
A King’s Bounty II tehát nem egy derivatív folytatás, hanem valóban próbál újítani, és továbbgondolni az eredeti koncepciót. Hogy ez mennyire lesz sikeres, majd az augusztus 24-ére várható megjelenés után kiderül.
