Örülhetnek a haditengerészet szerelmesei, ugyanis a Mikulás idén elhozta nekik a Destroyer: The U-Boat Hunter 1.0-s változatát, amellyel a játék elhagyta az early access státuszt. Ez alkalomból mi is újra vízre szálltunk, hogy megnézzük több mint egy év elteltével, miben változott az Iron Wolf Studio tengeralattjáró-vadászatot bemutató szimulátora.
A második világháború közepén, 1942-ben járunk, a helyszín pedig az Atlanti-óceán. Ebben az időszakban az Egyesült Államok tonnaszám látta el Nagy-Britanniát hadifelszereléssel, élelemmel, nyersanyaggal. A vízi úton érkező ellátmány azonban könnyű célpont volt a német tengeralattjáróknak, sikert sikerre halmozva tizedelték a briteknek szánt utánpótlást. Ezért a szövetségesek konvojokba szervezték a teherhajókat, amelyeket rombolókkal, korvettekkel, sőt, olykor repülőgépekkel is védtek. Ettől kezdve jelentősen megnehezült a német U-Boot-kapitányok dolga, mert míg a magányos, védtelen hajókat akár a felszínről is támadhatták fényes nappal, addig a gyors rombolókkal őrzött konvojokat már csak a felszín alól, éjszaka, vagy rossz látási viszonyok között tudták sikeresen támadni.
A Destroyerben egy Fletcher osztályú romboló kapitányi székébe ülhetünk bele. Feladatunkat nem feltétlenül a tengeralattjárók elsüllyesztése jelenti, sokkal inkább a konvoj épségének megőrzése, magyarul megakadályozni az ellenséget abban, hogy akár egy hajót is elsüllyesszen. Persze ha sikeresen az óceán fenekére küldjük a német U-Bootokat, annál jobb, ehhez meg is kapunk minden segítséget. Hajónkon ugyanis számtalan berendezés áll rendelkezésre, hogy megkeressük, megtámadjuk, elűzzük az ellenséget.
A mindenre kiterjedő tutorial részletesen bemutatja, hogyan használjuk a szonárt, a különböző navigációs berendezéseket, a mélységi bombákat satöbbi. Nem ajánlott ennek a kihagyásával belekezdeni a frissen implementált karriermódba, mert csúnyán fel fogunk sülni. Sőt, ezzel együtt is, ugyanis a játék piszok nehéz. Akár karriermódban, akár szimpla küldetést játszunk, nem kapunk segítséget, hagyatkoznunk kell arra, amit megjegyeztünk a tutorial alatt. Jó lett volna, ha legalább tooltipek formájában tudunk mihez nyúlni, ha leellenőrizhetnénk, valóban jól használjuk mondjuk a Tactical Range Recordert. Sajnos a tutorial nincs fejezetekre sem bontva, mindig végig kell mennünk az egész folyamaton, akkor is, ha minket csak egy specifikus műszer használata érdekel.
Visszatérve a nehézségre, természetesen realisztikus módban indítottam el a karriermódot. Ebben kapunk in-game átvezetőket, bemutatja a játék hősünket, az újonnan kinevezett kapitányt, van rövid briefing, aztán máris ott találjuk magunkat valahol az Atlanti-óceánon, procedurálisan generált helyszínen. A napszak, az időjárás, de még az ellenség támadómódszere is változhat. Nehézségtől függ, mekkora farkasfalkára és mekkora saját támogatásra számíthatunk további rombolók vagy repülőgép formájában. Én kapásból három tengeralattjárót kaptam a nyakamba, és csak egy rombolót segítségül.
A játékban lehetőség van arra, hogy minden egyes berendezést mi kezeljünk, így például a szonár által észlelt U-Boot helyzetét is nekünk kelljen kiszámítani, majd felfirkálni a térképre, de ennyire mazochista azért nem akartam lenni rögtön az ismerkedési szakaszban. Kihívások így is akadnak szép számmal.
Maga a játékmenet egészen remek élmény. Irtó feszült tud lenni a hangulat, amikor a legénység jelenti, hogy meglátott egy kikandikáló periszkópot, vagy jelzi a szonár a kontaktust és az irányt, mi meg már fordulunk is arra, miközben parancsot adunk a mélységi bombák kibiztosítására.
A gyors sikereket felejtsük el, simán beletelhet egy órába is ez a fajta macska-egér harc anélkül, hogy bármi látványos eredményt elértünk volna. Ahogy írtam is, nem feltétlenül kell elpusztítanunk a tengeralattjárókat, elég, ha elvesszük a kedvüket a támadástól. Ez realisztikus? Igen. Izgalmas? Abszolút. Viszont mégis húzom kicsit a számat, mert a sikernek pont azt a fajta érzetét nem feltétlenül adja meg a játék, amiért a játékokat játszani szokták, miszerint elértem valamit, teljesítettem a feladatot, végeztem az ellenséggel satöbbi. Amikor egy óra után úgy fejezed be a küldetést, hogy nem sikerült egyetlen tengeralattjárót sem az óceán fenekére küldeni, akkor az az érzésed, hogy nem volt „grand finale”. Magát a küldetést lehet, hogy abszolváltad azzal, hogy megvédted a konvojt, de belőlem olyankor hiányzott az elégedettség érzése.
A vadászaton túl maga az irányítás is kihívások elé állít, főleg a kezdeteknél. A hajó öt helyszínén (mint például híd, szonárterem, harcirányító központ) több műszer is van, rengeteg képernyők közötti oda-vissza ugrálásra kell számítani. Ráadásul a játék nem mutatja sehol a billentyűzetkiosztást, pedig vannak hotkey-ek. Egérrel kattintgatva inkább lesz frusztráló az élmény, mert a kezelőfelület nem erre van kitalálva.
A grafikai összhatás vegyes. Hadihajónk belseje, a szobák, műszerek szépen és részletgazdagon kidolgozottak. Viszont ahogy haladunk kifelé, egyre rosszabb a helyzet. Elmosódottak a textúrák, a hajók külseje elnagyolt, és kicsit steril a kinézet úgy általában.
Összességében a korai hozzáférés óta nagyon sok változás nem történt. Bekerült a karriermód, ami határozottan segíti az immerziót, de mivel a korai változat is tartalmas volt, ez nem érződik akkora nagy újdonságnak. Ezt nem negatívumként értem, mert a Destroyer: The U-Boat Hunter a kezdetektől jól teljesít azokon a pontokon, amelyekre fókuszál (szimuláció, berendezések működése és működtetése, hangulat megteremtése), tehát szó sincs arról, hogy félkész, összecsapott terméket kapnánk a pénzünkért. Nem tökéletes alkotás, de ott a helye a jobb haditengerészeti témájú játékok között.
