John Scalzi: Az irányító [könyv]

John Scalzit mára a legjobban csengő nevű írók között emlegetik. Hírnevét elsősorban a Vének háborúja sorozatával alapozta meg, de az elmúlt években többnyire inkább önálló történeteket mesélt el ahelyett, hogy valamelyik nagyobb univerzumát gyarapította volna tovább. Majd’ egy évvel ezelőtt például egy szupergonoszokról és számítógépen chatelő macskákról írt egy mókás kis kémregényt (Állati gonosz), előtte pedig elmesélte, honnan is származik Godzilla, és miként segítik az ő fajtáját önkéntesek az életük kockáztatásával (A Kaidzsú Állatvédő Társaság).

Scalzi egyelőre a jelek szerint nem is nagyon tervez ismét nagyobb hangvételű franchise-ba fogni, viszont helyette írt egy „minifranchise”-t. Az irányító című kötete, amely nemrégiben landolt a könyvesboltok polcain, ugyanis nem egy, de mindjárt három rövidebb regény vagy novella gyűjteménye. A három sztori teljesen önálló, és lényegében bármilyen sorrendben is lehetne őket olvasni, de azért erősen ajánlott az oldalszámokat követni e téren. Már csak azért is, mert valójában a három történet – Az irányító, Az irányító II: Másféle gyilkosságok és Az irányító III: Utazás pisztolygolyóval – igazából időrendben is követik egymást, néhány éves eltérésekkel.

Mindhárom történet főhőse Tony Valdez, aki irányítóként dolgozik. Nem, nem forgalmat vagy reptereket irányít, hanem embereket. És még csak nem is úgy, hogy megmondja nekik egy áruházban, merre találják a fehérneműosztályt. Ő „haza irányítja őket”. Oké, ez így nem biztos, hogy világos, sőt inkább biztos, hogy nem az. Scalzi jó szokásához hűen ismét egy igen érdekes koncepcióra építette fel történeteit. E koncepció pedig ezúttal arról szól, hogy mi lenne, ha egyszer csak nem lehetne többé embereket ölni? Illetve pontosabban lehet, de ha valaki úgy hal meg, hogy a halálát egyértelműen valaki más szándéka okozza, akkor a halála után pár másodperccel a teste egyszerűen eltűnik, és az otthonába kerül, ahol néhány órával a halála előtti állapotban, nem kevés fejfájással és még több értetlenkedéssel folytathatják tovább életüket. Ha viszont valaki természetes úton, betegségben, balesetben vagy netán saját keze által hal meg, akkor vége, pont, ennyi volt.

Ebben a közegben tevékenykednek az irányítók, akiket a biztosítótársaságok és úgy általában a tehetősebb emberek arra használnak, hogy ha valaki életveszélybe kerül (például extrém sport, súlyos betegség, műtét, baleset, akármi révén), akkor az utolsó előtti pillanatban, ha a helyzet úgy kívánja, akkor „haza irányítsák” – vagyis kvázi megöljék. Ennek van törvényes oldala, amit például kórházak műtőjében végeznek, ha komplikációk lépnének fel, és persze vannak kevésbé törvényes formái is, mint különféle titkos orgiák, adrenalinfüggő újgazdag ficsúrok hülyeségei és hasonlók.

Nos, Tony Valdez tehát egy irányító, aki önmagában nem egy túl izgalmas fickó. Egy kórházban teszi a dolgát, jó ideje igyekszik mindenféle szürkezónás megbízatást passzolni, és úgy általában teljesen hétköznapi életet élni. Csakhogy mindhárom regényben úgy alakulnak a dolgok, hogy pont ő keveredjen bele valami csalafintaságba. Hol egy másik irányítónak veszik nyoma, hol emberek kezdenek el ok nélkül öngyilkosságot elkövetni körülötte, de az is előfordul, hogy egy irányító társa véli úgy, hogy számára már nincs többé biztonságos hely a világon. Valdez általában a legkevésbé sem rajong érte, hogy megint valamilyen rendőrségi ügybe keveredik, de a sztori végére valahogy mindig sikerül úgy forgatnia a lapjait, hogy ne csak az adott ügy oldódjon meg, de még ő is megússza – többnyire – ép bőrrel.

Mindhárom regény tipikusan könnyed olvasmány, ahogy azt már Scalzitól megszokhattuk. Ügyesen tereli előre épp olyan tempóban a sztorit, hogy az ne legyen vontatott, de ne is pörögjön túl. Megvan benne az a pici kis titokzatosság, ami csavargatni kezdi az olvasó agytekervényeit, hogy megfejtsék a miérteket, mielőtt azt az író a szájukba rágja. És általában teljesen hiteles és logikus események állnak a háttérben, amelyekre szépen fel vannak fűzve a sztorik.

Nem tudom, hogy Scalzinak vannak-e még a jövőben további irányítós ötletei, de én a magam részéről később is szívesen olvasnék még Tony Valdez további kalandjairól. Ugyanakkor ha ebben az ötletben ennyi volt, akkor sincs baj, mert így is kaptunk három rövidebb, de azért pár órányi kikapcsolódást garantáló történetet, amelyek mindegyike remek szórakozást nyújt. Tipikus Scalzi-sztorik, ezúttal inkább egy picit a misztikumból, mintsem a sci-fiből. Apropó... Azért én már lassan örömmel vennék az írótól egy újabb csillagközi kalandot...

• Agave Könyvek
• könyvajánló
• John Scalzi