
A Perp Games kiadó erősen ráugrott a VR-témára, több PlayStation VR2-es játék érkezett már tőlünk cikkeinkhez. Legújabb válogatásunkban az ő PSVR2-es játékaik közül mutatunk be kettőt.
Retropolis 2: Never Say Goodbye
A The Secret of Retropolis három esztendeje jelent meg Meta Quest VR platformra. Egy egyedi, de falatka nyomozós játék volt, amelyet 1-1,5 óra alatt ki lehetett végezni. A folytatása már egy hosszabb alkotás képében ugyan megjelent tavaly szintén Metára, de nemrég a Sony második VR-headsetjére is ellátogatott nemrég, ami remek hír, mert az alkotás csodás.
Retropolis visszavár, avagy egy évvel az első rész eseményei után Philip Log ismét nyomozásba kezd eltűnt barátnője után. Az előzmény ismerete nem fontos, szerencsére külön is megállja a helyét ez az epizód. A második felvonásban a fontosabb karakterekről megemlékeznek, az újabb drámához pedig minden adott, hogy elmerüljünk ebben a noir színdarabban.

Külön kiemelném a program legkirályabb pontját, ami a tárgyak kezelését illeti. Nincs VR-os szerencsétlenkedés, mellényúlás, játéktérből kicsúszás. Detektívünk teleszkópos karjaival megragadhatjuk a dolgokat, amelyek közül ha fontos tárgyról van szó, magunkhoz is vételezhetünk (máskülönben csupán információt kapunk a megérintett cuccról). Egy folyton a játéktérben kolbászoló bőrönddroidot használhatunk eszköztárnak, így ki-be pakolhatjuk a tárgyakat. Egy érdekes point-and-click szoftver a Retropolis 2, ahol minden képernyő egy talány. Szerencsére a logikai feladványok csak pont annyira terhelik meg agyunkat, ami még az élvezetesség határain belül mozog.
Színes karakterekkel dolgozik a stuff, amelyben minden szereplő hatalmas forma. A rendőrkapitánytól kezdve a hivatalnok ikrekig remek dialógussal felszerelt robotokba futunk utunk során. Négy felvonásos a mű, minden színtéren bő egy órát fogunk eltölteni, de ez változó természetesen az elakadások függvényében. Volt, ahol 10 percig cövekeltem, már minden feliratot elolvastam, tudtam, mi a helyes megoldás, csak hiányzott a megfelelő tárgy. Fáradt voltam, így amikor már elengedtem volna aznapra az egészet és a plafonra néztem, akkor szúrta ki a szememet a csalafinta villanykörte, amely végig fölöttem figyelt.
Általában szobán belül van a megoldás, de később már több teremből áll a móka, és vissza kell menni a korábbi helyekre. De azért eléggé egyértelmű lesz, hogy hol maradtak még tennivalóink. Az egyik ilyen kedvencem a világitótorony volt, ami egy szabadulószobával is felért. Említhetném még a börtönből való kijutást, ami szintén egy jól kifundált feladvány, ráadásul nem is áll meg ott! Megdobja a hangulatot az átéléssel felmondott szinkron, valamint az egyedi grafika, amely tök jól áll a programnak. A zenék és a látvány beszippant, a játéktól pedig nem leszünk rosszul, mert inkább csak forgolódni fogunk benne.
A Retropolis 2: Never Say Goodbye az egyik legklafább VR-cumó, amelyet az elmúlt időszakban játszottam. Remélem nem kell majd sokat várnunk a harmadik fejezetre.
MADiSON VR
Egy jófajta pszichológiai indie-horror volt a MADiSON, amelyet jómagam is nyüstöltem a megjelenése után nemsokkal. Nem mondanám, hogy a kedvencem lett, de pontosan emlékszem, mik voltak azok a dolgok benne, amelyek tetszettek, és kíváncsian vártam hogyan írják át PSVR2-re az egészet. Nagyon zsigeri félelmeket éltem át a Resident Evil VII és a Paranormal Activity keretein belül még az első PlayStation VR-nál, így úgymond edzettnek érzem magam, de egy jó megijedést sosem utasítanék vissza.

Kezdjük ott, hogy benne lenni a játékban pöttyet más élmény, ez már a nyitánynál eldőlt. A program kezdése, amely a betanításért felel, marha erős. Egy sötét szobában kezdünk, ahol a fényt egy öreg képcsöves televízió szolgáltatja, amelyen nincs adás. A másik fényforrás az ajtó alatt szűrődik be, ahol édesapánk dörömböl megállás nélkül, azt hajtogatva, hogy nem vagyunk többé a fia. Kezeink véresek, nem tudni, mi történt, de az biztos, hogy nem szeretnénk konfrontálódni az öreggel. Mint játékos is érezzük, hogy ki kell jutnunk a szobából, de a gondolkodást nem nagyon segíti az ajtót szisztematikusan verő családtag. Tárgyakat gyűjtve és a megfelelő helyen használva végül a falak között menekülünk előle, ami szintén bensőséges élmény.
Később nagypapánk házában bolyongunk, ami szintén a frászt hozhatja ránk a fel-lekapcsolódó fényeivel, el- és feltűnő tárgyaival. Hamar megtaláljuk a 16. születésnapunkra szánt ajándékunkat, ami egy Polaroid fényképezőgép. Ez egy központi tárgya a játéknak, sokszor úgy jelenik meg a helyes út, ha jó helyen lövünk képeket vele. Ennél fontosabb szerepe is van a masinának, mivel se zseblámpa, se pedig lőfegyver nem szerezhető a történet során. Kénytelenek leszünk okosba’ a sötét folyosókat fényképezgetni vagy a sarok mögül kattintgatni, ami nem kell hogy mondjam, végtelenül parás érzés. Szerencsére a film sosem fogy ki, és az életünkre törő dolgokat is a kamerával tudjuk csak „lenyugtatni” (szerencsére ilyenből nem lesz sok).
Akad a játékban gyűjthető tárgy is, ami kék és piros színes kártyaként van jelen, de ezek mocskosul nehezen fedezhetők fel, és nem is igazán tudtam elsőre ezekre koncentrálni. A játékmenet konkrétan egy marha nagy szabadulószobaként is leírható, mert folyton visszatérünk majd a házba, ahol újabb szobákba juthatunk be.
Egy valódi PSVR2-es stuff látványát kapjuk, igaz, sokat csúszott az alkotás, de megérte rá várni. 90 fps lett 60 helyett, ami csodás, a fények is nagyon rendben vannak, realisztikus a látvány, a hangok pedig zene füleinknek. Mindig a legrosszabbkor csukódik egy ajtó, halljuk a bútorok tologatását a szomszédos szobából, de említhetném Luca kommentjeit az eseményekre (mondjuk ezeket ki is lehet igény szerint kapcsolni). A zenék atmoszférikusak, nagyon adják, beleélhetjük magunkat ebbe a rémálomba.

A kezelés is megfelelő, de fontos, hogy az elején jól lőjük be a dolgokat, később játék közben csak a magasságon tudunk változtatni. Minden kézzel fogható, a fiókokat mi húzzuk ki, a zárat mi magunk forgatjuk el, a feladványok kézbe vehetők, ha egy tárggyal akciózunk (például a kalapáccsal) valóságosnak tűnik. A fényképezés is ilyen, ahol egyik kezünkkel a gépet kezeljük, a másikkal a Polaroid képet vesszük ki és rázogatjuk. Apróságnak tűnhet, de olyan sokszor csináljuk a kaland alatt, hogy jelentőségteljes.
Az egész MADiSON VR-élmény olyan volt, mintha alapból erre a platformra írták volna a stuffot. Akadnak hibái, ezt nem tagadom, a tárgyak felvétele lehetne jobb, és az eszköztárba pakolászás a feladványoknál se tökéletes megoldás a jelen formában. Ami viszont jó, és kevés VR-horrorban szokott jó lenni, az a történet, illetve annak aprólékos bemutatása. Szerte a házban akadnak feljegyzések, újságok, telefonok üzenetrögzítők és magnók, amik szépen adagolják a háttéranyagot. Említettem Luca megjegyzéseit, amelyek szintén idevágnak sokszor.
A bátrak átlagosan 8 óra alatt végezhetnek a rémálommal, és azt el se kell mondanom, hogy ez a 8 óra elég soknak számít egy efféle, rettegéssel telepasszírozott programban. Nagyon be tud szívni, aztán az újrajátszhatóságért felelős hard módot nem is említem, mert elsőre is jól fogunk lakni a játékkal.
A sorozat korábbi cikkei
- 1. rész: Horizon Call of the Mountain, Star Wars: Tales from the Galaxy’s Edge – Enhanced Edition, What the Bat, Altair Breaker, Moss I-II
- 2. rész: Resident Evil Village VR Mode, Song in the Smoke Rekindled, Dyschronia: Chronos Alternate, Cavedigger 2: Dig Harder, Zombieland: Headshot Fever Reloaded, Tentacular
- 3. rész: Synth Riders Remastered Edition, Ragnarock, Pistol Whip
- 4. rész: The Tale of Onogoro, Puzzling Places, Gorn, Swordsman VR, Dyschronia: Chronos Alternate Episode 2
- 5. rész: Ghostbusters: Rise of the Ghost Lord, Tennis On-Court, Rez Infinite VR
- 6. rész: Not for Broadcast VR, Beat Saber, Toy Trains, VR Skater SL Pro Series Tour DLC
- 7. rész: Border Bots VR, Survivorman VR: The Descent, Vertigo 2
- 8. rész: Paint the Town Red VR, HappyFunland, Dead Hook
- 9. rész: Stride: Fates, OhShape! Ultimate, Mixture