PlayStation VR2 játékkörkép – 9. rész | PlayDome online játékmagazin

Sorozatunk kilencedik részében három újabb PSVR2-es játékot mutatunk be.

Stride: Fates

A pár évvel ezelőtt megjelent Stride a parkourt hozta el VR-környezetbe – akkor még az első PSVR-ra, meg más VR-platformokra. A folytatás már többek közt PSVR2-re érkezett, így ismét ugrálhatunk, csúszhatunk, falon futhatunk, és mindeközben még lövöldözhetünk is. A parkournak hála ad egy ritmust a szoftver, ami csak az olyan szegmenseknél lassul be, mint a mászás. Itt a tériszonyosok rendesen leizzadhatnak, az épületek oldalán felkapaszkodni kaszkadőrmutatvánnyal ér fel. Nem annyira realisztikus, mint a Horizon VR-változata esetében volt, annál sokkalta gyorsabban lehet haladni. A küldetések alatt ellenfeleket likvidálunk, kulcskártyákat és felszedhető nyersanyagokat gyűjtünk, jutalmul pedig tonnányi fegyverfejlesztéshez férhetünk hozzá.

Negatívumként hoznám fel, hogy az MI fárasztóan buta, és túl könnyű kiiktatni az egységeket, akik sokszor előttünk, a semmiből jelennek meg. A lövöldözés rendben van, de a pusztakezes harc eléggé furán néz ki, ahogy megragadva a delikvenst a nyakát ütögetjük fél percig. Több szintet is túl hosszúnak éreztem a folyamatos, repetitív akció miatt, és az ellenünk küldött figurák se túl változatosak.

A képi világ pedig a PS3-as és PS4-es generációk között lavíroz, de amúgy okés az összkép, cserébe a zenék viszont meglepően jók. A kezeléssel akadnak gondok, a tárgyak megragadása nem olyan egyszerű, mint amilyennek kéne lennie. Példának okáért, ha egy lőszert vagy egyéb dolgot próbálnánk felvenni, akkor nem mindig teleportálódik a kezünkbe, hanem sokszor ráfogunk a tereptárgyak szélére. Eléggé idegesítő, ahogy pókemberezünk egy asztalka körül... Ez inkább tűzharc közben lesz frusztráló, ha valóban szükségünk lenne az ellátmányra. Mászás közben jön elő a legtöbb anomália, ahogy kicsavarodik a csuklónk, nem tudunk rendesen ráfogni valamire, de említhetném, hogy könnyen a halálunkba is ugorhatunk egy nem várt falon futás miatt.

Az első Stride játékban az akciók jól ki voltak számolva, és végig nyomás alatt voltunk. A Fatesben megtöri a játékmenetet a sokfajta puzzle-szegmens, illetve a sok bug, amit folyamatosan javítgatnak. A május közepi megjelenés óta két ingyenes DLC is érkezett a stuffhoz. Egy csomó minden eszközölve lett, például a haptikus visszacsatolás a fegyvereknél (ravaszok), nőtt a felbontás, dinamikus árnyékolás került be és még sorolhatnám. A bő 10 órás játékidőt nem tudtam kitölteni, hamarabb ráuntam (amikor még elkezdtem a tesztelést, sokszor lefagyott, ez azóta javítva lett). Összességében egy jól induló címként tekintettem rá, de hamar elült a varázs.

OhShape! Ultimate

A következő program, amely rendesen átmozgat, már volt PSVR-on, most viszont érkezett egy bővített kiadás, amely 50-nél is több dallal kecsegtet, valamint fitneszre kihegyezett albumokkal. Bizonyosan ismeritek azt a vetélkedőt, ahol a versenyzők felé érkező falakból ki volt vágva egy alakzat, és abban a pózban tudtak csak átjutni az akadályon. Az OhShape mechanikája is erre épül, csak itt zenére kell ügyeskedni.

Három plusz egy nehézségi szint közül választhatunk (az Ultimate kiadás hozta el a negyediket), ahol a könnyű kicsit nehéz, a közepes pedig már megterhelő, a nehéz és a negyedik fok pedig rengeteg gyakorlást kíván. Na, arra nincsenek szavaim jelenleg, pedig jó pár ritmusjátékon túl vagyok. Az említett 50+ dal nem kevés ugrabugrát kínál, vannak egészen hosszú muzsikák is (6 perc!). Garantálom, hogy ha 2-3 ilyet lenyom az ember, arra napra jól is lakik a programmal, rendesen elfárad a jó értelemben.

A felénk érkező alakzatokat nem nehéz leutánozni, inkább akkor lesz gáz, ha begyorsít a szám, és nagyon kevés időnk lesz felfogni, mi a következő póz. Közben falakat is kerülgetünk jobbról-balról, vagy lehajolunk előlük. Speciális akadályokat a lyukakba bokszolva lehet kiütni, a nóták közben pedig érméket gyűjtögethetünk a magasabb pontszám reményében. Mint sok más hasonló címnél, itt is beállíthatunk pár dolgot, ami megkönnyíti vagy pokollá teszi az életünket.

Az említett fitneszprogramos zenés részek úgy lettek kialakítva, hogy máshogy dolgoztat meg minket. Példának okáért volt olyan, ahol több ütést kellett bevinni, a másiknál sok volt a guggolás. Visszanézve az eredeti programot az OhSape! Ultimate változata fejlődött grafikailag is, a hátterek immáron változatosabbak. A Beat Saber és Synth Riders mellett szépen elfér, itt pedig még táncikálni is lehet minimálisan, ha már kényelmesen érezzük magunkat benne. Ajánlom.

Mixture

A következő produktumra azért lettem figyelmes, mert a Moss (az egyik legzsírabb VR-cím a Sony PSVR headsetjeire) nagyságához hasonlították többen. Hogy micsodácska? Akkor sürgősen bele is vetem magam a kalandba, hiszen nagyon kevés platformer érkezett az évek során a rendszerre.

Történetünk szerint a fény őrzőinek egy lovagját terelgethetjük külső nézetből. Páncélt viselő moly hősünk egy különös medált talál, amelyből minket, azaz a játékost (vagy annak szellemét?) csalja elő. Alkimistaként kotyvalékokat dobálva segíthetünk a lovagnak, hogy a veszélyeken átjuthasson, ehhez pedig a környezetünkben lévő alapanyagokat kell magunkhoz szólítani. Minden lötyi adott receptúrából áll, de ezeket elég egyszer megszerezni, utána automatikusan töltődnek, ha elég nyersanyag áll rendelkezésre. Közben pedig a lovagot is vezérelnünk kell, így figyelmünket meg kell osztanunk. Molyunkkal kardozgatni, szökkenni és siklani tudunk eleinte, de a játéktérben elrejtett üvegcséket további fejlesztésekre válthatjuk be később. Célunk, hogy felkutassuk és összeszedjük a többi állatmaszkot viselő őrzőt.

A játékmenet nagy részében külső szemlélőként biztosítjuk az utat emberkénknek, például elzárjuk a szélcsatornákat, lefoglaljuk az ellenséget. Nem volt annyira fluid az élmény, a platformerrészekre azt mondanám, határeset – sokszor kell újrapróbálni egy-egy szakaszt, miután a mélybe zuhanunk egy balszerencsés siklórepülés után. Méretes főnökharcok is találhatók a Mixture-ban, de már az első is elég frusztráló volt, mert nem egyértelmű, mikor lehet fejbecsűrni a lényt (nem látszott rendesen, hogy mennyire lóg be a képbe).

Picit idegesítő az is, hogy miközben futkározunk a katonával és szedegetjük össze az alapanyagot, még külön elő is kell venni és dobálni a cuccokat. Simán el tudtam volna képzelni családi játéknak a stuffot, ahol a headset nélküli játékos irányítja a molyt, a VR-os pedig az alkimistát. Normális szinkron nincs, csak halandzsa, a képi világ pedig eléggé pusztulat, rondácska. Csak az utolsó két mondat alapján magasra húzott szemöldökkel konstatálom, hogy miért és hogyan állították a Moss nagyságához a Mixture-t. Végig lehet játszani, el lehet vele lenni, de nem kihagyhatatlan.