Gordon Doherty: Assassin’s Creed: Odisszea [könyv]

2011-ben jelent meg az első Assassin’s Creed regény, amely a második játékot dolgozta fel. Majd jöttek annak kiegészítői – a Testvériség és a Jelenések –, köztük pedig bepótolták az első részt is az Assassin’s Creed: Titkos keresztes háború kötetben. Ezt követően szép sorban végigmentek az összes megjelent játékon (kivéve a Rogue-ot, illetve a Chronicles játékokat), időben pedig lassan utol is érték a sorozatot. Mostanra eljutottunk odáig, hogy általában az új videojáték premierje után egy éven belül megjelenik a könyvesboltokban a regény is. Ám míg a videojátékok terén leginkább az ütemezésen változtatott a Ubisoft, addig a regények terén egészen más változást hozott a 2019-es év. Ugyanis egészen mostanáig az összes kötetet Oliver Bowden (vagyis valójában Anton Gill) írta, az idén megjelent új regény, az Assassin’s Creed: Odisszea viszont immár Gordon Doherty tollából született.

Az íróváltás talán nem is a véletlen műve (oké, valójában biztosan nem az), hiszen Doherty bevallottan rajong az ókorért, azon belül is a Római birodalomért, a görög városállamokért, Bizáncért, és úgy általában bármiért, ami a bronzkorhoz kapcsolódik. Márpedig az Odisszea – ahogy azt már a címe is mutatja, illetve az alapjául szolgáló videojátékról is tudni lehet – az ókori Spárta és Athén háborúskodása idején játszódik. Lássuk hát, hogy a már jól megszokott bowdeni stílus után milyen lett Doherty írása!

Röviden összegezve: kimondottan jó. Én magam szeretem a Bowden-féle Assassin's Creed regényeket is, mert nagyon ügyesen bontotta és bővítette ki bennük a videojátékok történetét. Bevallom, nagyjából a negyedik rész óta nem játszottam az újabb epizódokkal (vagy csak nagyon-nagyon keveset), így az utolsó könyveket is már egészen más szemmel olvastam. Nincs másképp most sem, ugyanis az Odyssey is kimaradt. De igazából nem is baj ez, hiszen így legalább a teljes történet új lehetett számomra. Ugyanis Doherty elődjéhez hasonlóan nem nagyon rugaszkodott el a játék adta alapoktól, inkább kibővített azt. Utánaolvastam persze, így most már tudom, hogy a könyvben megismert történet nagyjából megegyezik a játék sztorijával. Így erről csak röviden írnék.

Míg a játékban van lehetőségünk választani, hogy Kasszandrát vagy öccsét, Alexiost irányítsuk, a könyvben Kasszandra életét követhetjük végig. Mindketten Nikolaos és Myrrine gyermekei, akiket Spárta nagy harcosainak nevelnek. Ám egy szörnyű estén Nikolaost arra utasítja az egyik spártai orákulum, hogy taszítsa le Alexiost a Taigetoszról. Kasszandra ezt nem tudja tétlenül végignézni, és megpróbálja megakadályozni apját, de ehelyett az orákulumot és a kezében tartott (akkor még csak csecsemő) Alexiost löki a halálba. A többi orákulum parancsára Nikolaosz az ifjú Kasszandrát is a mélybe veti, ám ő túléli a zuhanást és titokban Kefalónia szigetére menekül. Itt is cseperedik fiatal felnőtté, aki kihasználva a gyerekkorában apjától kapott katonai tanításokat, zsoldosként – misztioszként – tengeti életét. Ám egy nap feltűnik egy agg idegen, Elpenor, aki megbízza egy veszélyes feladattal: ölje meg a spártai Farkast.

Cikkajánló

Assassin’s Creed Odyssey

A tavaly megújult széria kiváló formában folytatódik.

Hogy ki ez a Farkas, miért kell Kasszandrának megölnie, illetve ezt követően miként folytatódik tovább a sztori, azt a könyvből és a játékból is meg lehet tudni. Doherty stílusa szórakoztató, könnyed és fiatalos, bár néha olyan érzésem volt, hogy túl egyszerű is egyben. Persze nem baj ez, hisz ez egy fiktív történelmi regény, ami nem akar túl szépirodalmi lenni, mivel elsősorban a játék rajongóit, vagyis a fiatalabb korosztályt célozza. Doherty ügyesen bánik a szavakkal, de nem viszi túlzásba a korra jellemző kifejezéseket, ha mégis felbukkan egy, azt meg is magyarázza a könyv egy lábjegyzetben. Én is csak innen tudom, hogy a misztiosz valójában zsoldost jelent. Azt sosem fogjuk megtudni, hogy Bowden mit hozott volna ki a történetből, de Dohertynek sikerült az, ami elődjének az utóbbi köteteiben már egyre kevésbé. Lendületesen és az olvasói érdeklődést folyamatosan fenntartva vinni előre a cselekményt úgy, hogy az ne hasson összecsapottnak vagy felszínesnek.