ELEX II teszt – Újabb sci-fi Gothic a Piranha Bytestól

Vannak fejlesztők, akik csak egy játékot tudnak fejleszteni. Jó példa erre a FromSoftware és a Dark Souls játékok. Ott van a Demon’s Souls, a proto-Dark Souls, a Bloodborne, ami Dark Souls csak nincs pajzsod, a Dark Souls III, ami egy Bloodborne re-skin és a Sekiro: Shadows Die Twice, ami Dark Souls, csak muszáj parryzni. Az Elden Ringet még nem volt szerencsém kipróbálni, de az alapján, amit láttam belőle, egy open world Dark Soulsnak néz ki. De nincs is ezzel semmi baj, amíg az alapkoncepció van annyira jó, hogy érdemes újra és újra elővenni és továbbgondolni.

A Piranha Bytes is megcsinálta 2001-ben a Gothicot. Aztán még kétszer, majd jött a Risen-sorozat, ami kalózos Gothic, valamint az ELEX, ami sci-fi Gothic. Csakhogy a Gothic sajnos nem valami jó...

Az ELEX-nek a létezéséről először ebből a videóból értesültem, és úgy voltam vele, hogy biztosan túloz a komikus hatás kedvéért, de rá kellett jöjjek, hogy tévedtem. Annak idején játszottam valamelyik Gothickal, az első Risent pedig majdnem végig is vittem, szóval most minden elfojtott traumám a felszínre került. De haladjunk szépen sorban!

Az első játék eseményei után a főhős és játszható karakter Jax visszavonultan él a kunyhójában, mert megcsömörlött attól, hogy a világ különböző frakciói újra egymás ellen fordultak kicsinyes ellentéteik miatt, és nem képesek egyesülni egy új és ismeretlen fenyegetés ellen, amelyre ő hiába figyelmeztette az illetékeseket. Aztán amikor ez az új és ismeretlen fenyegetés lerombolja a kunyhóját, kénytelen lesz elindulni, hogy egyesítse az egymással szemben álló frakciókat, pedig nagyon nincs kedve hozzá. Az emberiség azonban nem tudja félretenni ellentéteit és egyesülni, még a teljes kipusztulással szembenézve se.

Ez lesz a játék fő motívuma, és nemcsak azért, mert ötpercenként elmondja valaki, hanem mert a frakciók közti egyensúlyozás minden Gothic-játék alapja. De hoppá! Ezúttal nem kell egy létező frakcióhoz csatlakoznunk, hanem létrehozhatjuk a sajátunkat is, ahova embereket toborozhatunk, azonban mivel barátok nélkül nem mennénk semmire, csak muszáj lesz mégis odadörgölőzni a többi frakcióhoz, hogy szövetséget kössünk velük.

Ez mindeddig elég jól hangzik. Van egy nagy nyílt világ, számos frakció, rengeteg mellékküldetés, csupa olyan dolog, ami más játékokat naggyá tett. Ráadásul visszatért a jetpack is, ami jelentősen megkönnyíti, és új dimenzióba helyezi a terepen való mozgást. Ráadásul a kontrollertámogatás is zökkenőmentesen van megoldva, a gombok jelölései dinamikusan változnak, attól függően, épp mivel irányítjuk a játékot. Miért vagyok akkor mégis nem túl jó véleménnyel a Gothicról Elex II-ről? A játékmenet, azon belül is a harcrendszer miatt. Ennek két összetevője van: a gyenge MI és a karakterfejlődési rendszer.

Induláskor alig van életünk és védelmünk, a használható fegyverek pedig szinte semmit nem sebeznek. Az egyik első fegyver, amit találtam, egy egyedi, nevesített fejsze volt, amelynek használatához 60-as erő kellett. Csakhogy 10-ről indulunk... A szintlépéshez szörnyeket kell ölni, vagy küldetéseket teljesíteni, amelyekhez általában szörnyeket kell ölni. A játék koponyák egyezményes jelével tudatja, ha egy ellenség túl magas szintű hozzánk képest, ami a játék elején szinte minden. Csakhogy ez leginkább azt jelenti, hogy egy-két ütéssel végeznek velünk, mint az a raptor, amely az első területeken elég gyakori. Ennek a szörnynek van egészen pontosan 1 db támadása, amikor is néhány lépést tesz előre, ami után kedvünkre támadhatunk. Itt jön képbe a staminacsík. Ami a Dark Soulsban egy izgalmas erőforrás-menedzsment, itt csupán az egyetlen dolog, ami megakadályozza, hogy a végtelenségig stunlockoljuk az ellenséget.

A játék elején a közelharc az egyetlen járható út, amelynek fejlesztéséhez (vagy bármi más fejlesztéséhez) mestereket kell találnunk, mert Jax egy tollat nem tud arrébb tenni anélkül, hogy valaki előtte nem mutatta meg neki hogyan kell. Az első közelharcmester eléréséhez egy egész tábornyi ellenséget kell kiiktatni. Közel lopóztam a táborhoz, küldtem egy nyilat az egyik őr szeme közé, mire a HP-csíkja hajlandó volt egy millimétert megmozdulni, majd abban a pillanatban hatan körülvettek, és végeztek velem két ütéssel. Így azt kellett csinálnom, hogy meglőttem az egyik őrt, elfutottam, amíg csak egy ellenség követett, akit aztán stunlockoltam, amíg a staminám engedte, majd ezt még hatszor.

Ez így leírva nagyon hasonlít a Dark Souls játékmenetére, azonban érzésre ég és föld a különbség. Ott a játék teremtette keretek között akár egyes szinten is végig lehet vinni azt, ha elég jók vagyunk, míg itt folyamatosan a játék rendszereinek (ostoba MI, staminacsík) ellenében kell dolgoznunk.

A másik nagy kritikám a grafikát illeti. A képeken a játék elég jól néz ki, látszólag semmi gond nincs vele. Azonban a játékkal töltött első menet végére hányingerem lett, míg a másodikat fejfájással fejeztem be. A továbbiakban ez elmúlt, viszont volt valami a kamera szögében vagy mozgásában, amivel nem voltam kibékülve. Ez lehet egyéni probléma, viszont a karaktermodellekkel valami határozottan nincsen rendben. Jax fia, Dex (hehe) például olyan ijesztő, mint egy életre kelt marionett figura egy tetszőleges ’80-as évekbeli horrorfilmből. Egy másik NPC-nek egy bizonyos kameraszögben természetellenesen hosszúnak tűnt a karja és nagynak a kézfeje, és még sorolhatnám. A játék éjszakai szakaszában játszhatatlanul sötét, ha pedig késő délután harcolunk egy repülő ellenséggel, és az elég magasra repül, akkor a játék elsötétít mindent az égbolton kívül, mintha nem lenne így is elég körülményes a harcrendszer.

Az ELEX II-ben tehát megvannak egy jó open world RPG alkotóelemei, viszont az egész mégsem áll össze valami jó egésszé. Talán a „nehézkes” a legtöbb szó rá. Ráadásul ezek nem újkeletű, hanem visszatérő, már-már évtizedes problémák, amelyeket a nyolcadik Gothic játékra már illett volna kiküszöbölni.