Mit játszottál végig legutóbb? Értékeld!

ELDEN RING Shadow of the Erdtree (PS5):

Elkerülhetetlen volt, hogy végül én is befizessem magam rá. És mivel amúgy is pár hete kezdtem egy új karaktert az alapjátékban, így muszáj volt megvennem. Olyat tettem, amit ez idáig soha, kreáltam egy varázslót. Amúgy is a közelharci karakterek állnak hozzám közel, de a soulslike játékokban ráadásul mindig csak és kizárólag ilyen kasztúakkal csapattam. Sokan csalásnak titulálják és valahol tökéletesen igazuk is van. A játék 80-90%-as nevetségesen könnyűvé válik, a maradék okoz igazán fejfájást. De persze nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak ügyeskedni kell. Mondjuk engem amúgy sem tekintenek igazi soulslike játékosnak a műfaj HC képviselői, mert én imádok online multizni és többedmagammal nyomulni. Aki nem full egyedül viszi végig offline módban, az nem sokat ér a szemükben, de ezzel együtt tudok élni. Persze a felfedezés és gyűjtögetés részét így is a legtöbbször egyedül csináltam.
Már az alapjáték is teljesen elvarázsolt az egyedi látványával és hangulatával, de a DLC-ben is kitettek magukért rendesen! Egy kimondottan kellemes méretű bejárható területet kaptunk rengeteg új ellenféllel és ritka genyó boss-okkal. Ne ijedjetek meg tőle, ha a brutálisan tápos karakteretek nem is tűnik annyira erősnek a DLC területén. Revered Spirit Ashes és Scadutree Fragment vadászatra kell indulni, mert ezek segítségével tudjuk majd tápolni a karakterünket. Az így szerzett buff viszont csak és kizárólag a DLC területén lesz érvényes. A történet "lezárása" számomra egy csöppet csalódást keltő volt mondjuk. Kaptunk egy nyúlfarknyi kis videót, de azért volt hiányérzetem rendesen. Megnéztem egy 20 perces YT videót, ami kivesézi az egész DLC történetét és a befejezést, de sokkal okosabb nem lettem.
Mindettől függetlenül én azt mondom, hogy minden ER rajongó számára abszolút kötelező a Shadow of the Erdtree beszerzése, mert ismét képes lesz rabul ejteni Titeket pár 10 órácskára.

Tiny Tina's Wonderlands (PC):

Csípem a Borderlands sorozatot és mikor láttam erről a játékról a bejelentést, már akkor tudtam, hogy én ezt is élni fogom.
Kicsit hányattatott sorsa volt, mert menet közben többször félretettem más címek miatt, de ma reggel csak sikerült a végére érnem. A sztori jópofa, a poénok és easter egg-ek ütnek, a játékmenet pedig a szokásos Gearbox minőség! A Borderlands sorozat és a szerepjátékok rajongói számára szerintem abszolút kihagyhatatlan, mert egyedi és felejthetetlen élményben lesz részetek. A kampány ugyan véget ért, de így is maradt kismillió felfedezni való és persze fejlődési lehetőség. Szóval nem kizárt, hogy egyszer még visszanézek a Bunkers & Badasses világába. Köszönet Shadowguardnak a Steam kódért!

Outcast: A New Beginning

Nekem kimaradt az eredeti, így nem volt összehasonlítási alapom, de 20+ év távlatából ez mindegy is. A demó alapján nem számítottam nagy durranásra, és ez így is maradt. Iszonyú repetitív a játék, minden városban ugyanazt kell csinálni: megölni X db valamit, begyűjteni X db valamit. Az ügyességi részek is néhol agyf@szt okoznak, de azért nem vészesek. A sztori elviszi a hátán, de persze nem lesz az se Oscar-díjas.

A legnagyobb szívatás azonban a pálya. Valami kegyetlen vertikális az egész, ugrálgatni kell, mint egy idióta. Ahol nem, ott jól lehet közlekedni jetpackkel. Egy örökkévalóságnak tűnt végigjátszani, nagyon időhúzos a vége is. Azért beleraktam 30 órát, amit nem bántam meg, kár, hogy elég felejthető, középszerű játék lett belőle.

Dark Archon

Senua’s Saga: Hellblade II (PC):

Többször említettem, hogy az első résznek hiába ugrottam neki 2-3 alkalommal, mindig törlés lett a vége 1 órán belül. A harc is idegesített és a játékmenet sem nyert meg magának. Végül végignéztem YT-on egy héttel ezelőtt.
Szerencsére a folytatás már annyira beszippantott és annyival élhetőbb volt, hogy nem tudtam letenni. A harc nehézségét le lehet venni nevetségesen könnyűre és viszonylag kevés a számomra frusztráló lebegő rúna keresgélés! Továbbra is azt mondom, hogy nem feltétlenül játékként, hanem interaktív filmként kell rá tekinteni, úgy viszont szinte hibátlan és egyedi. A látvány egészen elképesztő, a hangulat pedig továbbra is 10/10!!! És természetesen ezúttal is erősen javallott a fejhallgató, mert a hanghatások, a suttogások és az össz audioélmény így jön át a leginkább.
Kicsit tartottam tőle, hogy tényleg erős lesz a gépigénye, de semmiféle felskálázási módszer bekapcsolására nem volt szükség, natív 1440p-ben max grafikán (Ryzen 5600X és RTX 4070 Ti) gyönyörűen fut mindenféle FPS bezuhanás nélkül. Úgyhogy optimalizációból jeles.
Én amondó vagyok, hogy HDR bekapcs, fejhallgató felpattint és tessék hátradőlve elmerülni a pszichózisban, mert garantáltan különleges élményben lesz részetek. Főleg, hogy Game Pass előfizuval egyből tolható.

Xenonauts 2

Nu, e pillanatban játszottam végig elsőre a játékot. És az, hogy "végig"játszottam, már egyből hazugság. Mert a játék - jelen!! állapotában - egyszercsak a semmi közepén ér úgy véget (dióhéjban), hogy "ön elérte a játék pillanatnyi végét, a következő nagy update majd bővíti a tartalmat. Persze játszhat tovább, ha akar, de új content-et nem fog látni"...

De mondjuk, hogy végigjátszottam, s mindenképp tudok véleményt formálni a látottak alapján.

Szóval, aki legalább annyira idős, mint én, akkor jó eséllyel erős nosztalgiával gondol vissza a '93-as XCom UFO Defense-re. Olyan korszakos játék volt az, aminek azóta számtalan reiterációja történt; részint közvetlenül - részint pedig közvetve, más tematikájú, de hasonló játékmenetű játék által. Vannak úgymond jogutódjai is, ezek a jelentősen megváltozott XCom1 és XCom2 az elmúlt néhány évből. De úgy vélem, hogy szigorúan véve ez erkölcsi örökösei annak a játéknak az Extraterrestrials és a Xenonauts (2).

Az Extraterrestrials-t már jópár éve játszottam, s azóta bővült az a játék is tartalmilag (egy Platinum kiadássá). De végső soron össze tudom mérni azzal is a Xenonauts2-t, illetőleg az ős XCom-mal is.

A játékmenet szinte ugyanaz mindháromban. Ez hatalmas nosztalgiafaktor a Xenonauts2 mellett. Persze, van a modern játékok kezelőfelületeiben némi kényelmi korszerűsítés, de a lényeg ugyanaz, mint az ős Xcom esetén. Folyamatos szűkös erőforrások mentén építgetünk bázisokat, kutatunk és gyártunk, parány légierőnkkel próbálunk ufókat lelőni, hogy aztán azok roncsait egy körökre osztott taktikai harcban felszámoljuk odalenn. És közben akár számtalanszor mentünk és aztán reload-oljuk a játékot, ha nem akarunk embert/repülőt veszíteni a folyamatosan hátrányból vívott csatározások során. Nagyjából mindenki el tudja képzelni; aki látta már bármelyik elődöt, az azonnal megtalálja a helyét a Xenonauts2-ben is.

Erre a nosztalgiára rá is tesz a Xenonauts2 egy lapátkával; mert nagyon sok játékelem egy-egy kis csavarral tükrözi az ős XCom-ot. Teljesen otthon érzi magát a játékos; nem csak játékmenetében, hanem hangulatában is.

A Xenonauts2 stabilitás terén nem kell szégyenkezzen. Egyszer volt ugyan egy teljes összeomlás, szó nélkül bezárult a játék - de ez 1db, a sok-sok órányi játékmenet során. S annyira sűrűn ment a játékos és a játék maga is, hogy kb. semmit nem veszítettem ezzel; talán ha fél percnyi játékot...

A grafika nyilván inkább nosztalgiaszerű, mintsem szemet gyönyörködtető, de igazából nem érzem, hogy bármi probléma lenne vele. Nyilván ennek mentén egy kenyérpirítón is elmegy a játék.

Ultrawide monitoron játszottam, s teljesen támogatja a játék. Manapság ez már alapértelmezett kellene legyen, de hát számos XCom előd nem tudta megugrani ezt. (Nem emlékszem, hogy az Extraterrestrials képes lett volna erre anno; talán most sem...)

A mentett állás betöltése kicsit hosszabb, mint szeretném. Egy-egy taktikai csatában akár többször is megesik, hogy vissza kell tölteni állást; s nagyságrendileg ez 20-30 másodperc. (Vagy hát nem értem, de érzésre valami ilyesmi.)

Egyetlen dolog miatt nem tudom ajánlani MOST a Xenonauts2-t. Egyszerűen még nincs kész. A játékban a content mennyisége nagyjából összemérhető az ős XCom játékelemeinek mennyiségével, de messze elmarad az Extraterrestrials-tól.

Ez nem azt jelenti, hogy az Extraterrestrials-t javaslom a kettő közül. Ha valakinek végtelen ideje van, akkor hát megveheti-végigjátszhatja először az Extraterrestrials-t, aztán utána játszhat az addig talán bővülgető Xenonauts2-vel. De akinek nincs végtelen ideje játszani, s választania kellene a kettő közül, akkor talán(!!) az a Xenonauts2 mellett szól, hogy az még a jelen és a jövő, míg az Extraterrestrials inkább múlt és jelen. (És itt van az említett UltraWide monitor támogatás...)

Stellar Blade:

A koreai Shift Up még 5 évvel ezelőtt jelentette be "Project Eve" néven és végül a tavalyi megjelenést is elcsúsztatták idénre. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, maximum a protagonista formás idomai keltették fel a figyelmemet pár röpke pillanatra. Viszont miután sorra jelentek meg a pozitív kritikák és a játékosok is ajnározták, így uborkaszezon lévén csak lecsaptam rá én is. Amúgy is csípem a posztapokaliptikus sci-fiket és az ütős akciójátékokat.
Nem okozott csalódást, mert remekül szórakoztam! Nem akar több lenni, mint amit az előzetesek ígértek, de azt szinte tökéletesen hozza. A sztoritól nem kell sokat várni, azért ahogy haladunk előre már elég erősen körvonalazódik, hogy mi is történt a Földön. Természetesen maradnak tisztázatlan kérdések és tartogat még 1-2 meglepetést a legvégére a játék. Miután földet érünk, azonnal megindul a darálás. Egyetlen célunk, hogy elpusztítsuk a bolygót ellepő lényeket és visszahódítsuk az emberiség számára. Persze menet közben kiderül, hogy nem minden szimplán fekete és fehér, ráadásul a legvégén még dönthetünk is miképp szeretnénk zárni a kalandot. Mindkét befejezés ütős és természetesen előrevetíti a második rész elkészültét. Vagy legalábbis egy kiegészítőjét. Ráadásul van egy titkos befejezés is, azt is érdemes majd meglesni mindenképp.
A játék story nehézségen is épp elég kihívást tud nyújtani, de a ott a normál mód a magasabb kihívást kedvelők számára. A kampány befejezése után azonnal elérhetővé válik a new game+ mód és a hard nehézség. Mazochisták előnyben.
A Shift Up sikeresen bebizonyította, hogy nem PS5 PRO gépre van szükség, hanem csak hozzáértő fejlesztőkre!!! A játék gyönyörűen fut balanced grafikai módban 50-60 FPS között, miközben a látvány megmarad egészen elképesztően gyönyörűnek. A harcok tükörsimák, a hatalmas open world pályákat pár másodperc alatt betölti, egyszerűen tömény gyönyör játszani vele.
A pár tereptárgyban elakadt ellenfélen kívül nem igen találkoztam bármi hibával, szerintem kifogástalan állapotban jelent meg a játék.
Kicsit bugyuta természetesen, hogy a világvége hangulat mellett rucikat, fülbevalókat, szemcsiket gyűjtögetünk és fodrász is rendelkezésre áll, hogy belőhessük a frizurát és hajszínt, de azért elég sok időt töltöttem Eve csinosítgatásával. Ez a fícsör is megtalálta a célközönséget.
A területek változatosak, az ellenfelek szintén és néhol kimondottan beteg kinézetűek. Ráadásul akad nem egy para horror szakasz is! Én 30 óra alatt értem a végére és majdnem 60 küldetést csináltam meg. Talán két mellékküldetésre nem maradt energiám.
Pár ezer Forintért végigjátszva a lemezes sefteléssel abszolút megérte. A digitális géppel rendelkezők döntsék el Maguknak, hogy megér-e Nekik teljes árat. Mondjuk számomra a lemez adás-vétel maradt a gép utolsó előnye így, hogy a Sony most már mindent is kiad PC-re. De legalább ismét kicsit be volt kapcsolva a masina némi pihengetés után.

A Short Hike

Szokásom, hogy Steam-értékelések alapján keresek játékokat. Az a tapasztalatom, hogy a "rendkívül pozitív" értékelések, amik a 95-99%-os tartományban lévő játékoknál jelennek meg, mind hasonlítanak abból a szempontból, hogy mindegy milyen típusú gamek, baromi jók. Így találtam meg a Factoriot és a Return of the Obra Dinnt is, és találtam rá erre is.

Annyit kell tudni, hogy ez egy 3-4 óra alatt kiplatinázható kis játék, mi egy pingvint alakítunk egy szigeten, akinek az aznapi programja a sziget hegyének megmászása. Az utunkon felfelé találkozhatunk különféle karakterekkel, akik kisebb-nagyobb feladatokkal bíznak meg minket, valamint a feljutást lehetővé tévő arany tollakat is gyűjtögetünk. Ne várjatok komoly sztorit, ez egy kis cukiskodás, amit a jópofa párbeszédek, a szép grafika (senkit ne tévesszen meg az, amit a képeken lát, állíthatóak a pixelek, és van kvázi normális kinézetű beállítás is) és a fantasztikus irányítás tesz szuper élménnyé. A játék kb. 1 óra alatt kijátszható, a gyűjtögetéssel kioldható acsik tolják ezt ki még pár órával. Ehhez mérten kedvezményes az ára természetesen. Nagyon ajánlom. Kivéve azt a mocskos röplabda-acsit, ott majdnem lekapartam az arcom, mire meglett.

Baldur is blessed with invulnerability to all threats, physical or magical.

Másodikra meglett!
(Itt is a kamera volt a legnagyobb ellenség. No meg az, hogy még át sem érsz, nem látod, mi van, már támadnak... Ez elsőre meglepett, másodikra már készültem, és halberd heavy attackkal nyitottam, ahogy átértem. Ez ugye két 360 fokos kaszáló mozdualt. A két kutya rögtön megfeküdt tőle. A démon onnantól könnyű volt. Csak a kamera volt genyó, mert néha csak a zöld növényzetet láttam, a démont nem...)

Endure. In enduring, grow strong.

Köszönöm a részletes beszámolót Az szép, ha ötödik próbálkozásra lement a két rohadék.
Nekem kellett vagy tizenöt... Alabárd nagyon nem jött be ellenük (hiába jó a reach-je, ha körbe-körbe röpködnek körülötted, és csak egy pontra szúr a fegyver), ellenben az általad is említett kétkezes pallos jelentette számomra a megoldást, amivel körbe lehet kaszálni, aztán onnantól kezdve röpködjön, amerre akar, úgyis eltalálom.
Nekem összesen két pont volt a játékban, ahol durván elakadtam. A kettőből ez volt az első, ahol guide-ot kellett néznem, hogy mi a faszt csináljak.
Második a Capra demon, igen. Várjuk arról is a beszámolót, ahogy majd a Pufi&Pöcs duóról is

Majd a Capra Demon megoldja a kedved.

Baldur is blessed with invulnerability to all threats, physical or magical.

Messze lesz az, mert lassan haladok, nincs sok időm. De ha felhúznak, úgyis írok. (Vszg. DS topikba akkor már.)

ER-ben én is valami poise gyilkos str dolgot akarok majd faith kiegészítéssel. A sima varázslós dolgok viszont nem izgatnak. Ehhez a stílushoz szerintem érzésre jobban passzol az izzadság szagú full contact megközelítés, mint a viztos távolságból spell parittyázás. Következő ER kört én is summon nélkül akarom már az elejétől, bár ha valami gangbang duó nagyon szívatns, akkor nem lesz lelkiismeret furdalásom, ha végül mégis lehozok valami szellemet én is. De ez szerintem csak valamikor ősszel lesz aktuális. (Addig Ds1, DS3, Nioh a terv. Meg közben a phd-met is meg kellene már szereznem/védenem)

Endure. In enduring, grow strong.

A Gargoyle nem vészes, főleg ha már előtte hallottad a hírüket. Viszont én ugyanilyen részletes beszámolót kérek A Pufi&P*cs duóról Az egész DS1-ben egyedül ott voltam ideges... Ellenben ott nagyon.

Én is elkezdtem megint az ER-t Mivel nem tudtam eldönteni milyen karaktert csináljak úgy voltam vele kezdek egy wretch-et, aztán majd ha lepergett a rozsda eldöntöm, hogy castert vagy valami faith-dex hibridet kezdek. Viszont úgy néz ki ez a karakter marad, pure STR, no summon. Egyelőre csak A Greatsword, van annak valami varázsa, mikor még az oroszlánokat is megszakítom egy-egy ütéssel

...az élet álom, az álom halál, a halál megváltás, a megváltás élet...

Csak a rend kedvéért válaszolok: meglettek az imént

Még régebben láttam róluk videót, plusz olvastam, hogy ők elég szivatósak tudnak lenni. Én azt mondanám, hogy a gargoyle-okkal nem volt baj, de a kamerával meg kellett küzdenem!
Ötödik próbálkozásra mentek le. Ez úgy nézett ki, hogy:

1. Felmegyek, videóbejátszás, jön a gargoyle, beszívom egy-két támadását, de hát ismerkedek vele. Leverem fele hp alá, majd egyszercsak meghalok. A hátam mögül ugyanis tüzet fújt rám az időközben megérkezett haverja, akiről kb. csak így szereztem értesülést. Semmi gond, nem lesz nehéz, tudom már, mire kell figyelni.

2. Belépek a fehér fénybe (ugye bossharchoz vezető átjáró) és még ki sem tisztul a látásom, mert még "átlépésben" vagyok, már fentről rám veti magát a gargoyle. Elesek. Felkelek, erre azzal a lendülettel lelök a tetőről egy ütéssel. (5 másodpercig nem tartott az egész.) Mondom, jó, rohadt cheater, azért ez nem túl fair, de majd a következőnél odafigyelek.

3. Megyek, szokásos eséssel kezdek (valamiért ahogy átlépek, abban a pillanatban rám veti magát fentről mindig), de most figyelek. Nincs gond, meg sem tud ütni, csak egyszer, és már jön is közben a haverja. Próbálok figyelni, de első barátunk kb. egy ütésnyire a haláltól felugrik a levegőbe, vele fordul a kamera (lock on módban voltam), nem látom a másikat, aki... na, meglepetés, nem fúj, hanem hátulról fejbek*r az alabárdjával: mire persze elesek. Felkelek, innom kellene, mert kevés a hp, benyomom a potiont, erre az első megfúj közben tűzzel. Halál. Rohadjatok meg.

4. Szokásos eséssel kezdés, majd elkezdeném én is osztogatni a pofonokat, de mi az Isten? Még 10 mp sem telt el, még a fele fölött van a hp-ja, de már itt a haverja! (Ez valami glitch lehetett?) Erre nem számítottam. Fújja a tüzet, kerülném, erre a másik azonnal keresztbe fúj szintén tűzzel. Halál.

5. Most már kezdenek idegesíteni, főleg mert ugye az egykor jobb sorsra érdemes Channeler körüli hollow bandát minden egyes alkalommal le kell vernem, akik azért elég sokan vannak, így elmegy velük vagy fél perc mindig. (A lépcsőn álldogáló bohóc nem ellenfél - az két döfés jó ütemben.) Meg ugye felmászni a két létrán, és rendre a firelink shrine-tól indulok (lépcsőzés, liftezés, vagyis némi idő eljutni a vízköpőkig.) Átmegyek a fényló átjárón, próbálok ezúttal dodge-olni egyből, de így is rám ugrik a gargoyle, elesek. Ezúttal nagyon koncentrálok, meg sem tud ütni utána. Gyorsan leütöm kb. harmad hp-ra (előtte +2-ről +4-re felhúztam a halberdet, ami már igen szépen sebez), majd kinyomom a lock-ot, hogy "jobban lássak" körbe. Jön is a haverja, már fújja a tüzet. Így egészen más, szabadabb mozgással: vidáman/könnyedén kerülöm, közben visszalock, és inkább benyalok egy suhintást, de gyorsan lecsapom az elsőt. Utána közelítem a másikat, közben kerülöm a tűzfújást, majd néhány szúrással lerendezem. Ez így gyerekjáték volt.

Igazából így, hogy megvan, mire figyeljek, easy boss páros. Az érthetlen dolgok (pl. a 2. és 4. pont) nélkül, így félig vakon is (annyira emlékeztem a videóból, hogy tudnak tüzet fújni, és egy idő után megjelenik a haver) szerintem másodikra már le tudtam volna verni őket. Maximum harmadikra.

Az ER valiant gargoyle párosához képest a kanyarban sincsenek különben.

Az öt próbálkozás alatt viszont dobtak két sisakot, szereztem csatabárdot (lekaptam az elsőről a farkával egyetemben), pajzsot (pajzsot mondjuk nem használok) és alabárdot is tőlük (már a simámat fejlesztem, meg annak jobban tetszik a strong attackja, így maradok annál egyelőre).

Azért még a +2-es alabárddal meglátogattam a temetői csontvázakat a firelink shrine mellett, szétkaszaboltam mindet, és összeszedtem a zweihandert. Elég brutálisnak tűnik a sebzése, 18-as erővel két kézben már bünti nélkül is forgathatom, így mindjárt ki is próbálom majd. (17-es az erőm, de most dobtak 10k soult a gargoyle-ok, így hamarosan megy a szintlépés.

Remélem, elég becsületesen, részletesen megválaszoltam a kérdést!

Endure. In enduring, grow strong.

Nekem a Hand of Malenia kicsit csalódás volt. Legalábbis a speckója (Waterfowl Dance) gyakran úgy nézett ki a játék végig bossoknál, hogy benyomom, a karakterem felugrik a levegőbe, ahol megáll egy pillanatra, a boss meg egy laza mozdulattal lecsapja olyan, mint valami szemtelen piaci legyet... Ha meg nem csapta le, akkor arrébb ment annyit, hogy milyen bejön a "cikázás", addigra már csak a levegőt szeltem jobbra-balra. Godfrey-nél tudtam olyat megjátszani, hogy amikor toppant, akkor toltam be a Waterfowlt, és így egyrészt nem sebződtem (felugrasz ugye a levegőbe), másrészt utána már vagdaltam is, mint a répát. Kivéve, amikor toppantás után még volt ideje meglegyinteni is, míg én a levegőben megálltam némi menő "mátrixos" effektként.
A fő fegyverem a Bloodhound's Fang volt a játék alatt (kezdetben uchival mentem, majd Stormveil kastély után váltottam az ott található karomfegyverre (duálban hordva). Ez rohadtul tetszett sokáig, tiszta wolverine érzés volt kaszabolni vele, viszont eszement kicsi a reach, mindig bele kell mászni vele az ellenfelekbe, és sok nagyobb méretű szörnynél valahogy ergya volt a hitbox, ezért néha még hozzájuk dörgölőzve is csak a levegőt csépeltem. Ekkor próbáltam ki a Fangot, mert azt írták okos emberek, hogy az rohadt jó fegyver, és bizony igazuk volt, meg is maradtam ennél a játék végéig. (Csak felhúztam egy-két másik fegyvert is próbaképpen, köztük a Malenia katanát is.) Emlékszem, a Fangot kipróbálva döbbentem meg, hogy mennyivel biztonságosabb távolságból is el lehet találni az ellenfeleket (Utána többet hozzá sem nyúltam a Steelclawhoz.)

Én, ha újrakezdem egyszer az ER-t (márpedig a DLC miatt előbb-utóbb újra belekezdek majd, vszg. még idén), akkor valamilyen full str alapú, bazi nagy kétkezes fegyót fogok kinézni magamnak. (És mellé húzni fogom valószínűleg egy szükséges mértékig a faith-et is, hogy egy-egy jófajta self buff incantationt el tudjak majd lőni néha. Utóbbi ugyanis teljesen kimaradt az első végigjátszásomból.)

Különben anno több karaktert kipróbáltam, köztük a Vagabondot és a Confessort is, és gyakorolgattam velük a pajzsozást. A problémám az volt, hogy amikor úgy éreztem, már megy a parry pajzzsal, akkor az első minibossnál kiderült, hogy meg ahogy Móricka elképzelte. A nyamvadt Farum Azula boss volt az különben az egyik legelső (farkasos) barlangban. Ütött, leparryztem, ez meg zavartalanul ütött tovább, ugyanis éppen kombóban volt, és mint kiderült, oda nem elég egyszer parryzned, ha jól emlékszem. Na, akkor tértem vissza a szamurájhoz (két kézre fogott uchival), és kezdtem el azt a karaktert, akivel végül végigvittem a játékot. Mondjuk dodge-olni alaposan megtanultam közben

Egyébként DS1 Remastered egyelőre elég könnyű az ER után. Igaz, még csak Undead Parishban vagyok, tehát a játék viszonylagos elején, de pl. a Bell Gargoyles előtt állok pont, és a Parish elejétől úgy jöttem el idáig (a torony tetején a fekete lovagot kihagytam, mert a haverja Undead Burgban is elp*csázott röhögve, mivel sebezni nem tudtam rajta jóformán), hogy pihennem sem kellett közben: a disznótól kezdve a Channeleren át mindenkit lepofoztam könnyedén egyetlen lendülettel, halál nélkül. Kezdem megszokni ugyanis ezt a kicsit lassabb tempót/egyszerűbb módit (úgyhogy a DS3-nál biztos megint szívni fogok majd - lehet inkább azt kellett volna elindítanom az ER után, de most már mindegy), és itt/így valahogy sokkal egyszerűbb eddig az ellenfelek kerülgetése/kicselezése is (a Taurus démonnak vígan elszaladgáltam a lába között, szerencsétlen azt se tudta, hová üssön, míg a páncélos röfivel meg mindig addig keringőztem, míg a seggébe nem kerültem, ha meg néha mégis szemben volt velem, simán kidodge-oltam a rohamát).
Nemrég találtam egy halberdet. Zabálja a staminát, de iszonyat jó a reach (messze kidöf előre az alaptámadással), jól is sebez (+2-re húztam fel egyelőre), és két kézre fogva a heavy attackja igazi tömegoszlató (kétszer pördül vele körbe a karakter, vízszintesen kaszálva eközben). Úgyhogy egyelőre arra cseréltem le az addig (szintén két kézre fogva) használt szimpla longswordömet.

A gargoyle duót mondjuk ER-ben rettenetesen utáltam, az első igazi megakasztós mumusaim voltak (azért némileg magasabb szinten és jobb fegyverrel visszatérve már nem voltak vészesek). Remélem, itt a DS1-ben könnyebben veszem majd az akadályt.

Endure. In enduring, grow strong.

Közben félbehagytam a kiskarit, és a nagykarimmal játszottam inkább még. Nekiálltam mindent újra átnézni, mert vannak helyek, ahol szó szerint csak átrohantam anno. Annyira durva, hogy 150 óra után is találok új dolgokat. Találtam két új rejtvényes tornyot, illetve átnéztem mindent, hogy megvan-e minden boss. 3 boss volt, ami hiányzott, egy Night Cavalry, egy Night Bird és egy dungeon kimaradt.

Illetve ami hír, hogy a DLC előtt totál újrabuildeltem a karimat. Ezért szidni fogtok, de bizony elővettem egy pajzsot. Világ életemben katanáztam, vagy dualkatanáztam, de most átépítettem magam. Nézegettem buildeket, és neten találtam egyet, ami nagyon megtetszett, azt szabtam személyre.

A lényeg, hogy van egy Bolt of Gransax az egyik kezemben, és egy Golden Greatshield a másikban. A bal kezemben ez cserélhető egy Cross-Naginatara, egyrészt mert szeretek powerstanceolni, másrészt meg mert a pajzsozás b*zis. Nem, komolyra fordítva másrészt meg azért, mert ez a pajzsozás nyilván nem jó mindenre. Még van súlylehetőségem, ezért a Hand of Malenia ott figyel a jobb kezemben tartaléknak, ha kéne a jól bevált oldschool fight-formom.

Szóval a build lényege a kövi:
-A fegyó skilljét használom sokat, azt buffoló talizmánokkal (Godfrey Icon, Carian Filigreed Crest, Shard of Alexander) Így két FP itallal 15x tudok lőni vele, ami kb elég. Még egy flaskot lehet átrakok FPre, 20 lövés már tényleg bőven elég lesz mindenre, és 11 heal meg szintén a rengeteg rangeből megoldott enemy miatt. A negyedik talizmán nem fix még, a Curved Sword, az Erdtree's Favor meg a Green Turtle között vacilálok.
-Brutál jó a spearben, hogy aktívan fenntartott block mellett is lehet vele ütni
-Felfedeztem és nekiálltam használni a guard countert, ami gyakorlatilag egy mini-orgazmus minden használatkor.

A pontok prióban Dex (80), aztán Vigor (60), aztán Endurance (50), végül Strength (44) másra nem raktam. Lvl 191.

Baldur is blessed with invulnerability to all threats, physical or magical.

Jó, szokásomhoz híven indítottam egy karaktert (warriort), majd némi firelink shrine körüli bóklászást követően töröltem, és kipróbáltam több más kasztot. Közülük a banditával elmentem Undead Burgba, ott mászkáltam is egy sort. Nem volt nehéz, nem is haltam, míg bele nem futottam egy black knightba. Illetve később egy soklépcsős torony alsó részén egy nehézvértes, hatalmas bunkót lóbáló elmebetegbe, aki lazán oneshottolt, amikor utolért

A lényeg, ma visszatértem a warrior kaszthoz, indítottam egyet újonnan, és még csak Undead Burg első shrine-jához érkeztem meg. Itt kicsit gyűjtöm a soulokat, és utána megyek tovább. Vízköpőkkel még nem találkoztam. Egyelőre az asylum demon volt az egyetlen boss a játékban, aki olyan béna, tényleg tutorial boss, hogy művészet meghalni nála. (Most lement no hitre, de ez persze nem dicsőség, mert tényleg nagyon lomha/béna.)

Mindenesetre az Elden Ringben a Valiant Gargoyle duótól a falra másztam elsőre... Az volt az első boss, amit hagytam a fenébe azzal, hogy most szórakozzon vele az, akinek két anyja van. Majd később visszanézek, nem akarok agyvérzést kapni tőlük. (Némi szintet gyűjtve/fegyvert fejlesztve stb. visszatértem persze aztán, és alaposan bebüntettem őket.)

Endure. In enduring, grow strong.

Na? Bell Gargoyles megvolt már?

Az biztos, hogy aktív quest csak a behívónál teljesül. Mi azért csináltuk vetésforgóba. Akinek ami még nem volt meg vagy éppen valami boss, akkor váltottunk behívót és megcsináltuk neki is. Tehát ilyen korlátozás volt benne, de attól még mérföldekkel jobb volt, mint az előző játékaikban.

Na de várj. Nem úgy van, hogy aki bejön, az csak ott lehet veled, ahol summonjel van (egyéb summonok mintájára), illetve ő nem is kap rúnát? Tehát ez nem egy teljes értékű coop azért, inkább csak annyi, hogy tudsz segíteni a kicsiknek.

Baldur is blessed with invulnerability to all threats, physical or magical.

Ez volt az első soulslike, ahol szabadon szinte bármikor behívhattál két másik játékost és csapathattátok. Régi DS játékokban ugye csak boss-ra lehetett és utána eltűntek a világodból a behívott játékosok.

Én sem használtam pajzsot (még az alapkasztokat próbálgatva persze volt a kezemben, és gyakorolgattam is vele a blockot és a parryt az elején, de aztán katanás szamurájt indítottam, és úgy döntöttem, hogy oda nem illik a dolog, és kész ).
Most DS1-ben is csak a hátamon díszeleg. (Ha jól látom, itt nem lehet levenni a pajzsot, így a jelek szerint végig holtsúly lesz rajtam.)

Gondolom Peace-t kérdezed a coopról (én kizárólag offline játszom ezeket).

DS1 egyébként igen fapados még (nem csoda), ami érdekes módon nem zavar. Viszont hozzá kell szoknom az öregurasabb tempóhoz (mozgás, csapások, dodge, flaskából ivás, úgy egyáltalán bármely funkció lenyomására jövő válasz kissé késleltetett jellege - minden lassabb, mint az ER-ben volt.)
Eléggé az elején járok még: csontvázakkal szórakozom egy temetőben. (Karddal eléggé zuzupetals-os élmény legyakni őket - az asylum demont kevesebb ütésből lekaptam, mint amennyit egy közönséges csonti kér. Miközben ők kettesével-hármasával jönnek, és kb. három ütés vagyok nekik.)

ER újrázástól engem is a hossza tart vissza, mert különben megnéznék egy batár nagy kétkezes fegyveres str buildet, meg egy veszett gyors dual daggerest is (ami mondjuk rohadást, mérget vagy vérzést pakol fel pokoli sebességgel). És ezúttal raknék pár pontot a varázslós tulajdonságokra is (hogy legalább pár self bugg incantationt tudjak használni), mert az első végigjátszásomban csak a fegyverem (meg esetenként némi grease) használtam, tisztán, mindenféle bűvészkedés nélkül. Csak hát, iszonyat nagy a játék. Nincs az az isten, hogy rögtön újra belefogjak.

Endure. In enduring, grow strong.

Én is gondolkozok most egy új karakteren Már fel is telepítettem a játékot, de még a tervezésnél tartok.
Azt pedig mindenki tudja, hogy a "pajzs b*zis"

...az élet álom, az álom halál, a halál megváltás, a megváltás élet...

Üdv a klubban.
Nekem a DS3 volt ez, életem egyik nagy gameélménye. Ilyen extázis nincs máshol. Ugyanakkor most épp azon agyalok, hogy kezdjek egy új karit, spear-eset. Meglátom még, de pont a játék hossza miatt komoly elkötelezettség kell hozzá A nagykarimat (186) meg nem akarom elvinni NG-ba, mert a DLC-t vele akarom lenyomni, és nincs kedvem sokat játszani azzal addig.

Pajzsot pedig természetesen nem használok.

Coop meg hogy működik? Én is offline voltam.

Baldur is blessed with invulnerability to all threats, physical or magical.

Végre kaptunk normális co-op lehetőséget, imádtam!!! Nagyon szeretek ilyet többedmagammal csapatni. Ezt is szerintem 70-80%-ban két cimbivel nyomtuk végig.

Elden Ring (PC)

A souls-like játékok már igen régóta birizgálták a fantáziámat, de a kezdeti pocsék PC-s portok, a kontroller hiánya (egér/bill only voltam nagyon sokáig, és az alkotások többségét érezhetően nem erre a párosra tervezték), illetve a megszokott stílusú játékaim (mindenféle RPG-k) sorában fennálló hatalmas és folyamatos backlog miatt hanyagoltam a stílust. Végül tavaly év vége felé éreztem azt, hogy némi változatosság nem ártana (szinte csak klasszikus rpg-k és a diabloid arpg-k váltogatták egymást nálam már jó ideje), és rápróbálok a műfajra. (Közben beruháztam egy kontrollerre is, amit pillanatok alatt úgy megszoktam, hogy legszívesebben ezt a bejegyzést is arról írnám, ha lehetne Magyarán beléptem a Team Peace klubba )

Január eleje táján ültem neki az Elden Ringnek, ami többek szerint a legkönnyebb souls-like játék. Nos, ez szerntem igaz is, meg nem is. Ugyanis, ha egyedül, a játékban elérhető segítségek (summonok) nélkül fogsz bele, akkor lesznek bizony (főleg a játék vége felé) olyan ellenfelek, akik a veterán DS fanokat is meg tudják izzasztani rendesen, és rendre ott vannak a különféle hardest bosses toplistákon. Ugyanakkor a játékos által (offline módban is) leidézhető, kedvünkre fejlesztett különféle summonok segítségével egy idő után a legnehezebb bossharcok is nevetségesen könnyűvé válhatnak. (Maximumra feljesztett mimic - ez neked szólt!)

Én némi félelemmel vegyes izgalommal ültem neki a játéknak, mert ugye híre van a stílusnak (mazochistáknak való; minden sarkon meghalhatsz; git gud, gyakorold véresre a harcokat, különben sehova sem jutsz stb.). Ehhez képest azt tapasztaltam, hogy a rövid bevezető/tanulórészt követő kezdőtérképen bóklászó ellenfelek többsége - igaz, nem agyatlanul hadonászva, de - általában könnyedén abszolválható. (Voltam, akiktől fostam kezdetben (Kaiden lovasok, trollok), de igazából ők sem nehezek, csak veszélyesnek tűnnek a tapasztalatlan játékosnak.) Ugyanakkor ha boss-szal találkozik az ember, azok közül még a legergyább is röhögve elp*csázza az embert, míg kicsit bele nem szokunk az irányításba, rá nem érzünk a dologra, készség szintűvé nem válik, hogy jókor ugorjunk/guruljunk (és legfőképpen jó irányba!) vagy blokkoljunk/parryzünk (ha valaki pajzsozik is).
Ha valaki esetleg souls-like szűz lenne, mint én, érdekeli a stílus, de nem mer belevágni, azoknak üzenem: fogsz esni-kelni az elején, többször neki kell futni játék eleji ellenfeleknek is, lesz szentségelés, de elég hamar rá lehet érezni, viszonylag kevés befektetett idővel össze lehet szedni egyfajta nagyon szerény, de mégis basic készséget, és onnantól kezdve, ha behúz a játék, végig fogod vinni (miközben sikerélmények és a "rohadjon meg az igazságtalan szarrágója" pólusok között pattogsz majd persze), s közben "kikupálódsz" majd. Ha nem is válsz legyőzhetetlen veteránná, de szinte észrevétlenül leszel egyre jobb, tapasztaltabb és ügyesebb, míg a játék végére elmondhatod, hogy azért tisztességesen beletanultál/beleedződtél a dologba. (Főleg, ha summonok nélkül mész, amikor csak lehet.)
Számomra mindenesetre élmény volt, hogy azt a Grafted Sciont, amely a játék legelső ellenfeleként úgy ölt meg a kezdőkaraktereimmel (több karakterosztályt is kipróbáltam kezdetben), hogy még csak azt sem értettem, hogy mi történik (de neki az is a dolga egyébként, hogy megöljön! - később azért visszajuthatunk majd hozzá visszafizetni a megalázást), no, ezt a lényt tegnap (a végigjátszást követő levezetésként) egy kíváncsiságból újonnan indított karakterrel (tehát sima NG új karival, nem NG+ a meglévővel) kb. fele hp-ra le tudtam csapni mielőtt kinyírt volna! (Oké, vannak, akik le is ütik, de ők a vérprofi souls-like veteránok.) És a kezdőterületen is kiskirályként szaladgáltam egy negyedórát (szintlépés nélkül), jóformán megütni sem tudtak az ellenfelek, míg egy éjszaka az egyik hídon bóklászó night cavalry (field boss) azért le nem vert a rend kedvéért (de azért neki is rendesen lefaragtam a HP-ját előtte). Mindezt csak azért írom, mert totál kezdőként először erre a területre kikeveredve még folyamatosan óvatos módban, lopózva, szinte félve közlekedtem, és nem ritkán behaltam még így is egy-egy addig nem ismert ellenféltől. Magyarán, bele lehet jönni a játékba, bele lehet tanulni, nincs ebben semmi mágia vagy boszorkányosság!

Oké, valamennyit a játékról is:

Fantasztikus (hangulatos, nagyon jól "megdizájnolt") látvány, hatalmas és változatos területek, roppant részletes és átgondolt háttérmitológia, kidolgozott világtörténet, bonyolult kapcsolati rendszer... amit viszont nem hogy nem tol az arcodba a játék, de inkább rejtegeti előled, s tárgyakból, nem ritkán bedrogozott félhülyék módjára zagyváló NPC-kből, illetve magából a világból (tereptárgyak, romok, díszítések stb.) kell összeraknod magadnak. Nos, mivel első végigjátszásnál úgyis arra fogsz rámenni, hogy valahogy életben maradj (erre fogsz koncentrálni elsősorban), és jóformán nincs semmi magyarázat, csak "ledob" a játék a világba, valaminek a közepébe cseppensz, ezért a történet homályos marad végig, inkább csak bizonyos részleteit érted majd meg. Viszont ezek a részletek nagyon érdekesek, úgyhogy ne lepődj meg, ha a youtube-on fogsz utána magyarázó videókat keresgélni olyan dolgokról, amit nem értettél meg pontosan, de mégis furdalja az oldalat a kíváncsiság, hogy mi a fene volt ott a háttérben? (Van olyan feltöltő pl. VaatiVidya, akinek összességében sok-sok órányi anyag van, amiben csak a játékbeli istenekről, történelemről és történésekről, ezek hátteréről stb. mesél. Ott derül ki igazán, hogy mennyire össze van rakva a játék. Csak kár, hogy ezt, mint írtam, nem ritkán kifejezetten rejtegeti a játékos elől.)

A kezelés nagyszerű (ha beletanulunk), jól átlátható, és ha valaki játszott már más From Software játékkal, akkor azonnal kézreáll. (Én ma kezdtem bele a Dark Souls 1 Remasterbe, és azonnal otthon éreztem magamat.)

Elképesztő mennyiségű fegyver, páncél és craftolható tárgy van a játékban, és szinte végtelen számú build hozható össze. A kezdő karakterosztály inkább csak az induló felszerelésedet, illetve a kezdőstatjaidat határozza meg: bárkiből bármi kihozható a játék során.

A játék roppant hosszú és tartalmas. Én azzal a karakteremmel, amellyel végül rendesen belevágtam és végigjátszottam, bő 124 óra alatt értem a végére (mindent felfedezve, amit csak lehetett). Ez egy klasszikus RPG-nél még nem világszám (a Pathfinder: Kingmakerbe pl. kb. 170 órát raktam turn-based módban, míg a Skyriimot anno kb. 180 órán át nyüstöltem egy végigjátszásban), viszont itt az idődnek csak egy nagyon-nagyon apró töredéke fog beszélgetésekkel, kereskedőkkel és hasonló dolgokkal elmenni. Kb. 95%-ban menni és küzdeni fogsz a világban.

Hatalmas a világ, rengeteg a felfedezni való, sok a titok (titkos pályás, akár egész területek is!). Ugyanakkor a dungeon-ök egy része túlságosan ismerős lesz egy idő után, és bizonyos field vagy dungeon bossok is visszatérő ismerősök lesznek. De mindezzel együtt is nagyszerű az a változatosság (mind területekben, mind a "szörnyállományban", amit összehoztak.)

Ugyan csak egyetlen nehézség van a játékban, de ha online vagy (én offline játszottam végig), akkor behívhatsz segítőket, illetve a saját fejleszthető summon rendszernek köszönhetően a legtöbb bossnál tudsz magad is idézni neked tetsző segítőt (feltéve, hogy megszerezted persze már előzetesen). Ezek között van olyan is (a mimic pl.), amely a játék végi legszivatósabb ellenfeleket is képes nevetségesen könnyű harccá alakítani. Mindez azt jelenti, hogy ha valaki csak egy viszonylag könnyedebb "sétára" vágyik, és nem akar adott esetben 10-20 (vagy még több) alkalommal nekifutni egy-egy nehezebb bossnak (míg "kitanulja"/ráérez a mozgására/speckóira), az is megtalálja a számítását.
Azért, ha adhatok egy tanácsot: idővel érdemes leszokni a summonokról, és maximum akkor elővenni, ha valami nagyon nem megy vagy nagyon igazságtalannak tűnik. (Tehát csak kvázi ideiglenes mankóként támaszkodni rájuk.)
A saját példámat alapul véve: summonok nélkül kezdtem (mert nem is tudsz a legelejétől idézni), majd amikor már tudtam, akkor természetessé vált, hogy a bossoknál idézek (a kezdeti summonok még nem túl durvák, de kellemesen terelik a figyelmet rólad, így "kapsz levegőt" a bossharcok alatt is). Viszont egy idő után rájöttem, hogy így nem tanulok igazán, mert minden bossharc arról szól, hogy "csilingelek", vagyis idézek (lehetőleg csapat alapút, mert azok tovább tartottak az ellennek), majd úgy mozgok, hogy a summonokat agrózza a boss, én meg hátulról ráverek kettőt-hármat, majd hátrébb húzódok, megint ráverek stb. Ha esetleg rám mozdult a boss, akkor addig menekültem/sunyiskodtam, míg újra a szellemlényekkel nem kezdett foglalkozni. Ezt egy idő után zsákutcának éreztem, így lejöttem erről az útról. Megérte: tök sokat fejlődtem/ügyesedtem, és egy idő után ugyanúgy ment le a legtöbb boss idézés nélkül, mint előtte a summonokkal.
Viszont van a játékban néhány olyan boss, ahol duóval (vagy egy bossal és a minionjaival) kell egyszerre megszenvedni. Ilyenkor azt a szabályt hoztam magamnak, hogy ha ők is többen, akkor én is. Vagyis ezekben az esetekben idéztem.
Illetve volt a játékban (a vége felé) két olyan boss (Malenia és Malekith), ahol az első szimplán csak halál szivatós volt (a második fázisban legalábbis) és elveszítettem kicsit a fejem/a türelmemet (amikor nem látja az ember, hogy mitől halt meg már megint, akkor az dühítő tud lenni), míg a második egy rohadt cheater volt a szememben (rendszeresen az oszlopokon is - mintha azok légiesek lennének - simán keresztülküldte a durván sebző távolsági támadásait, néha még csak nem is látta az ember, hogy támadni készül pont az oszloptakarás miatt), így ennél a kettőnél lehoztam a mimicket. (Így viszont röhejesen könnyű volt lenyomni őket. Egy maxos (10-es szintű) mimic summon a játékban kb. csalókóddal egyenértékű szerintem.)

A harcok adják a játék sava-borsát: szerintem fantasztikus a rendszer, bár tény, hogy bele kell szokni/tanulni/"megérezni" a mikéntjét. Ha az ellenfeled alacsonyan, de vízszintesen vág, simán átugorhatod a csapást. Ha balról jobbra suhint, akkor a bal karja felé (időben) dodge-olva tuti nem talál el (míg a másik irányba gurulva jó eséllyel pont eltrafál) stb. stb. Néha csak simán lekövetve az ellenfél forgolódását lazán lépkedve is biztonságban tudsz maradni körülötte. Tehát nagyon logikus az egész. Az elején (de néha még a játék vége felé is) tolja az ember az úgynevezett pánik-dodgeolást (amikor össze-vissza gurulsz, pedig még csak csapni készül az ellenfél). Ez természetes, és idővel leszokik róla az ember, ahol gyűlik a tapasztalat/megy be izommemóriába az ugrás/dodge/light attack/heavy attack stb.
A különféle fegyverek pedig más és más move settel rendelkeznek, eltérő a sebességük és az ütőtávjuk is, valamint egyes fevyerek mérgezhetnek vagy véreztetnek, esetleg fagyást okozhatnak vagy rápakolhatják az ellenféle a skarlát rohadást. Bizonyos fegyverek sebzése inkább az erővel, másoké az intelligenciával skálázódik jobban. Egy- vagy két kézre foghatsz szinte minden fegyert. Könnyű (gyorsabb) vagy nehezebb (de megrendítőbb erejű) támadások vannak. Nem is sorolom tovább, baromi jó az egész. A korábban kitalált formulát nagyon jól alakították és feljesztették az egyes játékok alatt, és az ER-ben megkaptuk ennek egy kiforrott formáját.

Azért, hogy írjak egy-két negatívumot is:

A quest-rendszer a legpocsékabb, amit valaha játékban láttam. Én nem bánom, hogy nincsenek küldetés-jelzők a térképen, nincsen külön napló stb. De az NPC-k sokszor rébuszokban beszélnek, és néha 40-50-60 játékórával később kellene visszaemlékezned, hogy valaki motyogott valamiről, de mit is akart pontosan? Ha pedig nem beszélsz valakivel X helyen Y alkalommal, majd mész esetleg egy adott történés előtt vissza Z helyre, hogy ott is belefussál még, akkor akár bukhatod is végérvényesen az adott vonalat. Jó hír viszont, hogy e küldetések többsége (noha egyesek befolyással lehetnek a játék zárására) inkább hangulati dolog, tehát ne a klasszikus rpg-s questekre gondoljon mindenki.

A játékban bizonyos bossok (Ball bearing hunter/Elemer, Radagon, Crucible Knightok pl.) rendkívül unfairek abból a szempontból, hogy fáradhatatlanul, mondhatni idegbeteg módjára folyamatosan támadnak, ha egyszer beindulnak, ami azt fogja eremdényezni, hogy nem tudsz gyógyulni, mert időd nem lesz arra, hogy gyógyitalt igyál. Ha pedig úgy érzed, hogy nyugi van, elég távol áll az ellen, elő lehet venni a slaskát, szinte input reader módra azonnal betámadnak, akár röhejesen nagy távolságból is (van olyan támadásuk, amivel elérhetnek ilyenkor is).
A duo bossharcok szintén nem a legjobbak (Godskin duó, crucible knight duó) - itt summon nélkül az idegbajt tudják ráhozni az emberre. (Nem is érdemes vacakolni ilyenkor: elő a summont, azután dögöljenek meg.)

Hű, elég hosszúra nyúltam, pedig tutira kifelejtettem egy csomó mindent, amit eredetileg írni szerettem volna

A lényeg röviden: az Elden Ring szerintem egy remek "kapudrog" a souls-like játékok világába. Hangulatos világ, hatalmas játéktér, sok felfedezni való, érdekes, de "blurry" történet, élvezetes játékmenet, kiforrott harcrendszer. Souls-like szűzként kezdetben sokat lehet szívni, de meglepően hamar beletanulható. Ha valaki könnyedebb szórakozásra vágyik, nincs kedve a nehezebb bossokkal sokat vacakolni, akkor a summonokkal ezt az élményt is megkaphatja. Nyáron pedig jön a DLC.

Engem behúzott, megszerettette velem a stílust, így ma bele is kezdtem a DS1 remasterbe, és az idei évben javarészt souls-like játékok fognak pörögni a gépemen. (Csak időm jusson rájuk!)

Endure. In enduring, grow strong.

Dragon's Dogma 2 (PC):

Nekem kimaradt az első rész. Pontosabban ez nem igaz, mert pár évvel ezelőtt belekezdtem, de sajnos nagyon nem jött át. Lehet más lett volna a helyzet, ha 12 esztendővel ezelőtt vágok bele. Valamennyire izgatta a fantáziámat a második rész, néztem róla pár videót, de nem voltam rákattanva. Viszont úgy hozta az élet, hogy épp mindent végigjátszottam, ami hirtelen érdekelt és pont nagyon vágytam egy nyílt világú szerepjátékra. Úgyhogy pont kapóra jött a megjelenés, ráadásul kicsivel 17k alatt sikerült beszereznem, így már az ára sem volt taszító.
Az első 1-2 óra nagyon fura volt. Egyrészt kerestem a helyem a világban, másrészt pedig próbáltam megszokni a számomra ismeretlen játékmechanikákat. Viszont onnantól, hogy ráéreztem, teljesen ráfüggtem és nem volt menekvés. Ami különösen levett a lábamról, az a pawn rendszer! Egy sajátot kreálhatunk le magunknak és mellé felfogadhatunk még kettőt, szóval összesen 4 főből fog állni a csapatunk. A sajátunkat bárki felfogadhatja maga mellé, természetesen ez idő alatt végig elérhető számunkra is. Személyes küldetést adhatunk neki, amiket más játékosok teljesíthetnek. Ugyanezt megtehetjük mi is más játékosoktól felfogadott pawn-okkal. Ráadásul a Steam barátlistánkon szereplő más DD2 játékosok segédjeit bármikor ingyen és bérmentve felfogadhatjuk, nem számít a szintkülönbség. A pawnok ritka jó arcok, folyamatosan segítenek! Elvezetnek küldetésekhez vagy egyéb hasznos helyekhez, folyamatosan hasznos tippeket adnak, ráadásul jópofa megjegyzéseik is akadnak a kalandozások során. Szóval ez a része csúcs! A másik remek ötlet, hogy pofon egyszerűen lehet váltani kasztot (itt vocation-nek hívják). Így én is kipróbáltam menet közben vagy 6 különféle játékstílust. Ez nagyon jót tud tenni a monotonitás ellen.
A játék az estek túlnyomó részében gyönyörűen fut és pofásan is néz ki. Városoknál és 1-2 helyszínen viszont érezhető sebességproblémák vannak. FPS bezuhanás és stuttering egyaránt. Az enyémnél sokkal erősebb gépeken is előfordul sajnos és olyanokról is olvastam, hogy egyes embereknél szinte percenként összeomlik. Nálam hála az égnek egyszer sem fordult elő ilyesmi, de azért jobb, ha tudtok róla. A pawn-ok néha tudnak gyökér módon viselkedni. Ez néha mókás, néha baromi idegesítő. Összességében viszont meglepően jól irányítja őket a gép. Ettől függetlenül volt két alkalommal is, hogy csak úgy eltűnt 1 segédem és újra fel kellett fogadnom őket. Nem találtam rá magyarázatot. Az eleinte jelenlévő HŰ meg HA faktor egy idő után kikopik. A felfedezés öröme és a gigantikus dögök levadászása az első 30 órában még jelen volt számomra, utána már csak gépies rutinfeladattá vált a kiiktatásuk. És a legfájóbb pont, hogy a történet drasztikusan hirtelen véget ért. Direkt igyekeztem mindenhova betérni, minden apró feladatot elvégezni, több alkalommal visszakutyagolni ugyanarra a településre, de így is kifogyott a sztori alólam és 41 óra elteltével a végére értem. Állítólag a jó befejezést sikerült összehoznom, de én nem igazán éreztem annak. Főleg, hogy rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt és olyan szálak sem lettek elvarrva, amit szívesen megnéztem volna. Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, így azonnal fejest is ugrottam a new game plus lehetőségbe. Itt újrakezdhetjük a játékot a meglévő karakterünkkel és segédünkkel vagy teljesen újat is kreálhatunk. Az elért szintünk, pénzünk és összes tárgyunk megmarad, ráadásul az egész térkép láthatóvá válik. Így a történet és a helyszínek ismeretében már pofonegyszerű volt és mindössze 11 óra leforgása alatt elértem a végére, ahol a rossz befejezést választva sajnos még nagyobb csalódás volt a "vége". Hogy miért írom így a "végét"? Azért, mert most megnéztem YT-on és van egy tényleges és igazi lezárása a játéknak, ami elképesztő!!! Viszont magamtól soha az életbe nem jöttem volna rá, hogy miképp lehet előhozni. Szóval úgy érzem, hogy nem ért véget a kalandom, mert muszáj lesz még ebbe is belekóstolnom. Azért megnéztem egy összefoglalót is az első rész történetéről, hogy legyen némi fogalmam, de még így is maradt némi misztikum.
Az első rész rajongóit gondolom nem kell meggyőzni, biztosan előrendelték már időben. A többieknek azt mondom, hogyha egy igazán egyedi nyílt világú szerepjátékra vágynak és nem rettennek meg a nyugati játékmechanikai megoldásoktól történő elrugaszkodástól és szeretnének átélni valami igazán addiktív és élvezetes kalandot, akkor mindenképpen adjanak neki egy esélyt! Főleg, ha sikerül jó áron megcsípni. Azért azzal legyünk tisztában, hogy PC-n is vannak teljesítménygondok és konzolon sem hasít a játék. Ott inkább csak elbandukol a beszámolók alapján.

Brothers: A Tale of Two Sons Remake

Bár sok pozitívumot hallottam róla, az eredeti rész kimaradt régebben. Ennek két oka volt: Egyrészt féltem a két karakter párhuzamos irányításának nehézségeitől (pl. nem tudok a két kezemmel párhuzamosan két különböző ütemet sem dobolni, így a magam részére ez a fajta irányítás elképzelhetetlennek tűnt). Másrészt sétálójátéknak gondoltam valamiért. Hát egyik ok sem voltvalós félelem és örülök, hogy a remake apropója révén adtam egy esélyt ennek a játéknak. Csodálatos történet volt és elég jól játszható is, a gameplay sem unalmas. Egyáltalán nem sétálójáték, hanem akció-kaland, még két bossfight is van benne, másrészt az irányítást is zseniálisan megoldották, bár ezutóbbi esetén volt, hogy belezavarodtam, amikor a két fiú helyet cserélt, így igyekeztem mindig úgy rendezni őket, hogy annak megfelelően legyenek a bal és jobb oldalon, ahogy a kontroller 2 analóg karja is fel van osztva.

Pro:
- Gyönyörű, szívszorító történet, a végét meg is könnyeztem (talán életemben nem sírtam még számítógépes játékon).
- A gameplay tökéletesen igazodik a befejezéshez:
SPOILER
- A grafika csodálatos, a remake által teljesen úgy fest, mint egy mai játék, rengetegszer csak gyönyörködtem a tájban.
- Rengeteg, a történet feszültségét oldó apró, de abszolút életszerű geg és a két fiú ennek megfelelő különböző viselkedése az egyes tárgyakkal és NPC-kkel. A báty komoly, míg az öcs szeleburdi és nagyon gyerek még a történet elején. Kedvencem az öcs kútba köpése volt, kb. az összes kút vizéhez adtam egy kis plusz adalékot.

Kontra:
- Az irányítást azért szokni kell, ahogy fentebb is írtam, van, amikor összekavarodik az ember, melyik karral melyik srácot is irányítja.
- Nagyon lineáris az apró side-mission-ök ellenére is.
- Néhány esetben nem egyértelmű, hogy miért halunk meg, ha nem pontosan a fejlesztők által kigondolt útvonalat követjük (pl. a sárkányrepülős rész tipikusan ilyen volt).
- A checkpoint rendszer korszerűtlen, érthetetlen, ehhez miért nem nyúltak hozzá a remake során. Rendre a cutsene előtt történnek az autosave-ek, amik ráadásul át sem pörgethetőek. A pókos bossfight-nál különösen idegesítő volt ötödszörre is végignézni az 1 perces introt minden újrakezdés során...
- Nagyon rövid a történet, a linearitás és a collectable-ök hiánya miatt hiányzik az újrajátszhatósági faktor.

Összességében nagyon tetszett. Viszont aki belevág, számoljon azzal, hogy tényleg nagyon szomorú a történet és van benne pár elég creepy, horrorszerű rész is, főleg a történet második felében. Ilyen téren a Plague Tale játékokhoz tudnám hasonlítani hangulatában, bár azért annál könnyebben fogyasztható.

"Utcára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a MaCSkáS FaDíSZ"

Remnant 2 (PC Game Pass verzió):

Nagyon csíptem az első részt, végignyomtam az összes kiegészítőjét is. Nem is volt kérdés, hogy rámegyek a folytatásra. Ezért is volt nagyon kellemes meglepetés, hogy bekerült a GP kínálatába.
Aki ismeri az első részt annak nem kell bemutatni a játékot. Lényegében lövöldözős soulslike, de egyáltalán nem vészes a nehézség. Boss-ok meg tudnak szivatni, de ki lehet őket ismerni. Viszont a remek co-op lehetőség továbbra is megmaradt. Ha public-ra állítjuk a kampányunkat, akkor random emberkék csatlakoznak be és hárman még jobb élmény írtani a dögöket!!! Legalábbis én nagyon szeretem többedmagammal ezeket a stílusú játékokat. Természetesen a Handler kasztot választottam a kutyus miatt, már az előzetes videók alkalmával eldöntöttem, hogy ő kell nekem. De nem kell aggódni, 12 különböző archetípus közül választhatunk és hibrid karaktert is összehozhatunk. A játékmenet továbbra is hatalmas FUN és a világok is kellően változatosak. Mondjuk utólag már jót nevettem saját magamon, mert hónapokkal ezelőtt félretettem a kampányt más játékok miatt. De előtte még rászántam sok órát, hogy kifarmoljak 3 fegyvert magamnak, mert azokkal akartam csapatni, amikor folytatom. Hétvégén végre eljött a pillanat, hogy nem volt már semmi más terítéken. elindítottam és kiderült, hogy volt vagy kemény 25 perc vissza a kampányból. Lenyomtam a főboss-t és end credits.....nem baj, legalább a fegyverek megvannak.
Mindenképpen meg fogom venni majd az Ultimate kiadást, mert érdekelnek a DLC-k! Szerintem érdemes adni neki egy esélyt, főleg GP előfizetéssel potom áron. Ha pedig kimaradt az első rész, akkor érdemes arra is rámenni.

Banishers: Ghosts of New Eden (PC):

Már a Vampyr-t is nagyon csíptem, de úgy érzem, hogy az évek során sokszorosan szintet lépett a DON'T NOD csapat.
A játék egyik hatalmas erőssége a fantasztikusan képernyőre vitt 17. századi környezet és a lakosság mentalitásának ábrázolása. A másik pedig a két főszereplőnk, Antea Duarte és Red mac Raith! Egyszerűen annyira szimpatikusa és szerethetőek, hogy pár perc leforgása alatt máris szoros kötelék kezd kialakulni velük. Ezért is ütött annyira szíven már kapásból a játék legelején bekövetkező tragédia.
A játékmenet és a harc abszolút God of War-os, ami csakis jót jelenthet. Ez a félig-meddig nyílt világ nagyon jó tesz neki és itt is folyamatosan jutunk azon képességek birtokába, amikkel újabb területeket érhetünk majd el. Hogy bármikor egy szempillantás alatt válthatunk kettejük között, iszonyatosan feldobja a játékmenetet! Red ugye karddal és puskával vívja meg a harcait, Antea pedig különféle éteri manifesztációkkal operál. Így mindig érdemes megválogatni, hogy mely ellenfél ellen melyikükkel küzdünk meg. A szintlépési és fejlődési rendszer is remekül adagolja az újdonságokat, valamint felszerelési tárgyainkat is képesek vagyunk fejleszteni különböző nyersanyagok segítségével.
A komolyabb kihívásra vágyók is örülhetnek, de akik csak a sztorira kíváncsiak, azok levehetik a nehézséget egészen baráti szintre. A látvány pazar! Nem kiemelkedően gyönyörű, de az összehatás az sokszor szemet gyönyörködtető. Az arcok pedig hihetetlenül élőnek hatnak, köszönhetően a részletes kidolgozottságnak és arcmimikának meg ajakmozgásnak. Ráadásul a teljesítmény kifogástalan. Gyönyörűen belőhető atomstabil 60-ra vagy 120-ra. Ki mit preferál ugyebár.
Döntéseinknek súlya van, hiszen kalandjaink során segédkezhetünk az itt ragadt szellemek számára a felemelkedésben, vagy elragadhatjuk az élők életesszenciáját, hogy ezek segítségével visszahozhassuk szerelmünket az élők sorába. És sajnos itt jött számomra a fekete leves. Egy ponton már megelégeltem a világban bandukolást és a melékküldetéseket. Rámentem a fő csapásvonalra és sajnálatos módon a lehető legrosszabb befejezést sikerült összehoznom. Némi netes keresgélés után kiderült, hogy összesen 13 vagy 14 emberáldozatra lett volna szükség ahhoz, hogy segíthessek Anteán. Szóval Ti ne kövessétek el ezt a hibát és bármelyik utat is válasszátok, de ezek szerint muszáj a mellékküldetéseket is befejezni. Már ha nem akartok úgy járni, mint én.
Összességében azt kell mondanom, hogy iszonyatosan jól sikerült a játék és hihetetlen jó hangulata van! Nem beszélve a csodálatosan szép és érzelmekkel teli mozzanatokról meg átvezetőkről. Továbbra is érdemes lesz odafigyelni erre a csapatra, hátha hoznak még nekünk hasonló gyöngyszemeket.

Valamikor a napokban elindítottam a 3 Reloaded-et, de sajna japán volt a nyelv. Olvastam, hogy valami ini fájlban kell átírni, hogy angol legyen a Game Pass verzió.....hagytam is a fenébe.

Persona 4, 5, 3

Jó ötlet volt a 4-el kezdeni és így visszatekintve szerintem ez volt a kedvencem. Irányítás és és grafika megszokása után folyamatos volt a szerelem. Az utolsó pár hónap volt gyengébb de ennyi minta alapján úgy látom ez sorozat betegsége, elvégre a "definitive edition" adalékok ekkortájt, lényegében a játék "vége" után jönnek be.

Az 5-nél nem volt idő és elvárás belerázódni, mert már az első pillanatban pofán vág a tömény hangulattal, ami annyira elegáns és szexi (jelentős %-ban azért ez a soundtrack érdeme), hogy talán még az anime bulsit settingtől idegenkedőket is képes egyből meggyőzni. Befejezés után mentem is egyből a strikerre, ami kicsit más de egy ~.5 folytatásként a megszeretett csapattal jó kis bónusz kaland volt.

Alaposan felhypeolva ugrottam is rá egyből a 3 remakere...ami valamelyest hiba volt. Egyfelől az van, hogy kb két hónap alatt 3x játszottam újra "ugyanazt" a játékot ugyanakkor ez a "remake" tényleg csak egy grafikai tuningból áll. Persze a játékmenet az 5-höz lett igazítva és egyéb qol feature is került bele, de a csini új festék alatt egy nagyon rosszul öregedett játék van. Leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy ez a p4 prequelje mivel a később ~tökéletesre csiszolt elemek (s.link, tevékenységek, harc stb) itt még csak gyerekcipőben vagy mezítláb rohangálnak/botladoznak.
Leginkább a jrpg terület, tartatus égetett ki. Olyannyira, hogy míg a 4-5 esetében minden ébren és alva töltött gondolatom ezek körül forgott addig a 3-nál néha kényszerítenem kellett magam, hogy elindítsam mivel mindig éppen vagy dungeonöztem kellett volna adott körben vagy minden mással haladni, hogy a következő start pont oda vagy azon túlra essen.

Összességében jó kis franchise ez, örülök, hogy végre összejött a pótlás.

Boltgun

Jó sokára sikerült befejeznem, mert néha jól felcseszett a legnehezebb fokozaton. Szerencsére csak én voltam papírból ezen a nehézségen. A fegyverek végig frankón aprították a mocskokat!

Igazából csakis a "gunplay" meg a világ szeretete vitt előre benne. Nagyon közepes cucc minden szempontból. Rengeteg idióta aréna harc van összekötve hangulatosabb és nyugisabb csőpályákkal. Úgy a felétől már se új ellenfél se új fegyver nincs ami feldobná a dolgokat. Csak a dara. Mondjuk az tuti hogy jó sok fejlődési potenciált hagytak a készítők egy esetleges folytatásra...

„Mindig első a kávé, aztán jöhet a radar!”

Fantasztikus játék, életreszóló élmény.

Baldur is blessed with invulnerability to all threats, physical or magical.

Az a tény is lenyűgöz, hogy maga a fejlesztő alkotta meg a dallamokat.

(Már ha igaz, de mivel egy kisebb projektről van szó, jobban elhiszem, hogy saját munka volt, és nem a kisinasok alkottak a nagy művész neve alatt, ahogy az sajnos menni szokott.)

A zenéje a mai napig rajt van a playlistemen.

Baldur is blessed with invulnerability to all threats, physical or magical.

Return of the Obra Dinn, avagy Cluedo a tengeren.

Egy ideje már terveztem végigjátszani, és ajánlásra előrébb vettem a listán. Összesen két percig kellett szoknom a grafikát, majd úgy belezuhantam, hogy pár napon belül be is fejeztem, és azóta éjjel-nappal a zenéje zenéje megy a fejemben. Eredetileg egy földhözragadtabb sztorira számítottam, de nem bántam, hogy igen hamar természetfeletti irányba fordultak az emlékek.

Ami a játékmenetet illeti, a legtöbb halálesetet fel tudtam tárni önállóan, de időnként szemrebbenés nélkül puskáztam és találgattam, mivel vagy az nem volt egyértelmű, hogy hogyan hunyt el az adott személy (crushed vagy torn apart meg ilyenek), vagy a tök egyforma indiai, kínai, orosz meg angol matrózok neveit próbálgattam végig. Állítólag az emlékek alapján mindenki egyértelműen meghatározható, de ahhoz jó sokszor kellene végignézni az összes flashbacket.

Remek logikai/nyomozós játék volt, és remélem, hogy innentől fogva a Steam elkezdi feldobálni a hasonló darabokat.

Last Epoch:

Nem igen követtem figyelemmel a játékot. Majd 5 évet töltött korai hozzáférésű stádiumban és csak néha futottam bele 1-1 kommentbe, hogy mekkora királyság és mennyire imádják. Diablo 4 kapcsán is felmerült, hogy mennyivel jobb nála. Mivel a műfaj nagy kedvelője vagyok, így rá is mentem az 1.0-s végleges változatra, hogy megtapasztalhassam mindazt, amiről már évek óta áradoztak.
Azt kell mondanom, hogy valóban korrekt lett. Főleg annak függvényében, hogy honnan indult a projekt és hányan dolgoztak rajta. A látvány kimondottan pofás, a harc ritka élvezetes, rengetegféle változatos helyszín és egészen beteg ellenfelek. Az alkasztrendszer remek, a képességek is kellően sokrétűek és variálhatóak, a kovácsolás pedig egyedi és izgalmas. Szóval igazából már minden adott egy jó kis ARPG-hez. Én az a típusú játékos vagyok, aki szereti a narratív történetet ezekben a játékokban is. Amíg tart a kampány és van mögötte sztori, addig szívesen megyek és gyakom az ellent. Nem túl kiemelkedő és nem is emlékezetes ilyen szempontból a LE, de azért én élveztem. Viszont sajnos elég hirtelen ért véget és nagyjából semmire nem kaptam magyarázatot. Itt jön el azok ideje, akik imádnak a végtelenségig farmolni és a minél jobb felszerelést összehozni maguknak. A játék rájuk is gondolt, mert az utolsó fejezet után elérhetővé válik a végeláthatatlan monolitrendszer, ahol egyre erősödő nehézségű küldetéseket hajthatunk végre és bődület boss-okat nyomhatunk le. Elvileg valamivel tovább viszi a történetet, de rendes lezárást nem kapunk. Én 3 monolit után eluntam magam sajnos. Ha egyszer továbbfejlesztik és kaphat további fejezeteket vagy story kiegészítőt, akkor mindenképp visszatérek szerintem, mert a játékmenet az pazar. A kontrolleres irányítás is majdnem tökéletes!!!
Szóval ha szereted a műfajt, de kicsit csalódtál a D4-ben vagy csak rápróbálnál valami újra, akkor szerintem mindenképp érdemes adni neki egy esélyt. Tényleg meglepően jó lett a végeredmény.

AC: Mirage

Király volt végig, AC1, csak a kötelező szívatás nélkül. Nem kell mindent tökéletesre megcsinálni, akkor is megy a küldetés tovább. A végén csak pislogtam, mint hal a szatyorban, s bár homályosan emlékeztem rá, hogy mi volt az AC: Valhallában, itt sajnos semmilyen játék nem volt a jelenben.

SPOILER

Dark Archon

Marvel's Midnight Suns Legendary Edition (PC):

Szemeztem vele nagyon a bejelentés óta, de végül csak nem vettem meg 2022-ben. Halogattam bő egy évig és végül most decemberben sikerült potom pénzért behúznom az Epic store-ból. A Firaxis Games az Xcom játékokkal már belopta magát a szívembe. A körökre osztott harc alapból nagy kedvencem, a kártyákkal való megspékelése pedig csak még kicsit izgalmasabbá tette, mint annó a Space Wolf esetében.
Remek döntés volt végül csak rámenni, mert a sztori és a játék egész hangulata az piszkosul jól sikerült! Igazán ütős képregényes élményt nyújt minden rajongó számára, sokszor igazán látványos kombókkal és menő átvezetőkkel. A főhősünk is szimpi, de a változatos csapat teszi igazán színessé a játékot. Eleinte persze kicsit furcsa volt, hogy mások az arcok és a hangok, mint a filmekből megszokottak, de a karakterek esszenciája mégis megmaradt. A legnagyobb kedvenc természetesen Tony és Deadpool volt, a szövegeiken néha szakadtam!
Az apátság és a környékének felfedezése eleinte még izgis volt, aztán egy ponton túl már elengedtem inkább. A játékidő jó részét kitevő Sims-szerű barátkozás és tevékenységek lehet többeknél nem fognak betalálni. A legvégére már én is picit belefáradtam, bevallom őszintén. Nehéz mindenkivel haverkodni és a kedvében járni, igazán kimerítő feladat. Viszont ezen felül tényleg barangolhatunk, felfedezhetünk, kutathatunk, kártyákat fejleszthetünk és egyéb tevékenységeket is folytathatunk. Szóval nem lehet nagyon unatkozni. A harc az csúcs, bár a főellenségek azért néha már tényleg szemforgatósak voltak, amikor 2. vagy 3. alkalommal is le kellett zúzni őket. Már normál nehézségen is kellő kihívást nyújt, de fel lehet nyomni az egekig, ha valaki keményebb kihívásra vágyik. A grafika pofás, hibákkal nem nagyon találkoztam. Egyszer lett fekete minden a menün kívül, de újratöltés megoldotta.
Én Marvel rajongók számára mindenképpen nagyon jó szívvel tudom ajánlani! Persze csak ha nem idegenkedsz magától a stílustól. Mindenképpen a Legendary kiadást érdemes beszerezni a plusz karakterek és a küldetéseik miatt. Nekem bő 60 óra volt a történet kivégzése, de röhögve el lehet tölteni vele 100+ órát és akkor még nem beszéltünk egy NG+ újrajátszásról. Egy 60 vagy 70 százalékos leárazás alkalmával mindenképpen jó vétel.

Csak ennyire kétségbeesett.

Bruv, magányos vagy, hogy a félrefordítós ubi marketingbottal társalogsz?

I'm the person who once probed all of the uncharted worlds in Mass Effect 2 to 'Depleted' status

Alig várom, hogy jöjjön egy AC, amit végre ismét önfeledten tudok majd élvezni! Remélem a japános ilyen lesz!

Csak meg akartam osztani a gondolataimat az Assassin's Creed. Mostanában kezdtem újra belejönni, és ember, ez még mindig egy robbanás! A futás, az ugrálás és a lopakodás sosem unalmas. Ráadásul a történelmi helyszínek felfedezése? Olyan, mintha egy időgépbe szállnánk. Alig várom, hogy lássam, mit találnak ki legközelebb!

lasssz

Peace szavaival élve, én ezt nagyon élem Bőven van mit csinálni a Mirage-ban. Plusz, visszatértek az első rész nehezebb rend-gyilkosságaihoz, nem csak az van, hogy félistenként legyaksz mindenkit Rambo-módban. Az Odüsszeia és a Valhalla elég volt ehhez.

Keresni kell a lehetőségeket, hogyan lehet előcsalni a célszemélyt. Most tényleg ez a váltás kellett, imádom a lopakodást, ami most is majdnem tökéletes. Irányításban van néhány kreténség, félreugrás, vagy nem akar támadni, ezeket remélhetőleg javítják.

A harc is olyan, hogy ugyan két gombnyomással megölhető az átlag katona, de Basim is. Gyakorlatilag tényleg egy AC 1 modernebb köntösben.

A kőtömb tologatást, meg a másik oldalról eltorlaszolt ajtókat mondjuk elfelejthették volna már, az gagyi.

Simán el tudnék képzelni egy Prince of Persiát is így, csodálom, hogy még nem jutott eszükbe.

Dark Archon

No, játszottam pár órát a Mirage-zsel. Látszik, hogy tényleg vissza akartak térni az alapokhoz, nem lehet bármire felmászni, nincsenek szuperhős képességek. Sztori a szokásos, remélem, azért lesz jelenkori szál is. Nekem még mindig nem unalmas a sokadik torony szinkronizálás vagy lopakodás. A harc is élvezhető.

Dark Archon

Az motivált, hogy akciósan is 10 ezerbe került, akkor meg már végigjátszom Nem szokásom félbehagyni vásárolt játékokat, ahhoz nagyon, de sz@rn@k kell lennie. Ennyire mellényúlni manapság már nem nagyon lehet, legutóbb a Satellite Reign-nel történt ilyen. Támogattam a fejlesztést, de egyszerűen élvezhetetlen a játék.

Ami meg azért a RDR2-re nem mondható el, csak baromira megszoktam a modernebb kezelésű, szabadabb játékokat, ahol nem rétestészta vontatottságú minden. Erről jut eszembe még egy idegesítő dolog: döntsék már el, hogy átvezető van, vagy játék, mert ez, hogy két átvezető közt sétálhatsz 50 métert, szintén felesleges.

De a táj baromi szép Kell hozzá egy hangulat, amikor ráér az ember, és úgy játszik. Mikor a túlbonyolított hússütés is megnyugtat, háttérben a tájjal meg a lóval. Mikor az sem érdekel, hogy úgy dob be küldetésekbe, hogy elfelejtetted magadra tenni a kedvenc fegyvereidet, mert a kiba***tt se**fej muksó mindig lepakolja a lovon, s persze a legtöbb nyugisan kezdődő küldetés mindig 250-350 ember lelövésével végződik. Mikor nem akarod beverni a monitort, valahányszor Arthur nyugisan rugdossa a port tűzoltáshoz "gyors"utazáskor.

Dark Archon

Hogy a fenébe tudsz ennyi órát ölni egy olyan címbe ami láthatóan minimum 70%-ban taszít?

RDR2 ügyben mondjuk én is meg vagyok zavarodva évek óta. Az első részt imádtam és még a gagyi zombis verziót is letoltam! De egyszerűen a második részt nem tudtam megkedvelni! Kétszer estem neki de mire vége lett a felvezetőnek már halálra untam és zavart a kamera meg a kezelés is végtelenül. Szóval van benne 2X3 órám...

„Mindig első a kávé, aztán jöhet a radar!”

Kíváncsi leszek, mit mondasz Mirage-ról, szerintem sajnos borzasztó unalmas, anti-fun.

I'm the person who once probed all of the uncharted worlds in Mass Effect 2 to 'Depleted' status

Red Dead Redemption 2

Végül 93 órát toltam bele, de, hogy ebből 70 óra lovaglás volt, az tuti. Ez egy lovaglás-szimulátor. Plusz, rettenet elnyújtott volt a sztori, az epilógusról nem beszélve. Amúgy meg nagy csavar vagy meglepetés nem volt benne. Ez a "csak még egy nagy dobás és megyünk Tahitire" annyira fantáziátlan, hogy kész. Aggódni meg különösebben egyikért sem lehetett, mivel egy rakás tolvaj és gyilkos. Engem legalábbis marhára nem érdekelt, melyikkel mi lesz.

Külön szánalom, az összes játékban, filmben meg mindenhol, amikor a "hősök" halomra ölnek embereket, amikor meg a társuk harap a fűbe, akkor sopánkodnak Ja, hát azután a kb. 5000 ember után, akiket le kellett lőni a játékban a kapzsiságuk, léhűtő, munkakerülő mivoltuk miatt, biztos nem sír egy asszony vagy gyerek sem.

Gyorsutazás is a lehető legvontatottabban van megoldva. Sosem értem, miért olyan rohadt bonyolult megoldani, hogy ahol eszembe jut, megnyitom a térképet, kiválasztom, hova akarok menni, aztán nyomok hosszan valami gombot (AC, Far Cry). Ez még 5 órát vett el az életemből, az is biztos.

Aztán, értem én, hogy anno a western banditák nem a lopakodásukról voltak híresek, de attól még lehetett volna normális lopakodás üzemmód. Küldetésekben semmit nem lehet választani, hogyan oldasz meg valamit. Csőjáték, nyílt-világúnak álcázva.

A fejvadászkodás élvezetes. Kár, hogy gondolom beledöglöttek volna valami nem-halálos elfogási opcióba, ha fegyverrel támadnak ránk. Nyilván le lehet úgy is lasszózni, miközben bekap az ember pár skulót. Küldetésfüggő halálos / nem-halálos kiiktatás helyett lehetett volna a játékos kezébe adni a választást. Bár lehet, hogy nem találtak már billentyűt neki.

Horgászás. Nem, nem akarok róla beszélni.

Legendás állatok vadászása legalább jól volt megoldva.

AC Valhalla: Dawn of Rangarök

Muszáj voltam lefojtani az RDR2-t, és hiába kellett s*ggugyanazt csinálni, mint az elmúlt X játékban, sokkal jobban szórakoztam vele, mint a fentivel. Annyira kiforrott már az irányítás, közlekedés, lopakodás, a világ, hogy még mindig önfeledve játszom. S még mindig tud néhány poén meglepetés küldetést adni. Következőnek a Mirage lesz terítéken.

Dark Archon

Kao The Kangaroo - Bend The Roo'les DLC

Hát ez brutál nehéz volt. A gyerekes külső és grafika ellenére már a 2022-es alapjáték is jó nehéz volt, de ez a DLC feltette a koronát a nehézségi szintre már az első pályájától kezdve. Sikerült kimaxolnom, így minden eleve nehéz pálya hard verzióját is teljesítettem mindent begyűjtve. Az utolsó pálya pedig a boss-szal együtt... hát első nekifutás után mind a 14 életemet lenullázva és 1 órás szenvedés után majdnem feladtam, aztán másodszorra már sikerült 5 életet veszítve. Aki szerette az alapjátékot, vagy szereti a Crash Bandicoot és a Super Lucky's Tales szériát, illetve szereti a valódi kihívást adó 3D platformereket, annak mindenképp ajánlom.


Blackchain

Magyar fejlesztő egyszemélyes, 12 küldetéses StarCraft klónja. Régóta a listámon volt és fél éve időnként megcsináltam pár küldetést, míg nemrég a végére értem. Van benne pár idegesítő bug és hiányosság és persze nem ér fel az eredeti StarCraft-hoz, de hasonló hangulatot ad. Inkább az emeli magas szintre a játékot, hogy egyetlen ember készítette. Hard fokozaton toltam végig, amin jópár küldetés, főleg az utolsó igencsak megizzasztott jópár mission failed felirattal, így többször is neki kellett futnom jópár pályának. A szokásos küldetéstípusok voltak itt is, így a hagyományos pusztítsd el az ellenség bázisát típusú missziókon kívül volt kommandós küldetés, ahol taktikázni kellett, volt védekezős küldetés, nyersanyag gyűjtős küldetés, időre menő feladatok versenyt futva egy másik ellenséges csapattal és az RTS-ek legszemetebb küldetés típusa, a konvoj megsemmisítős, amit ezúttal is a legtöbbször kellett visszatöltenem. Aki egyet nosztalgiázna és szerette a StarCraft szériát, tehet egy próbát vele.

"Utcára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a MaCSkáS FaDíSZ"

Warhammer 40,000: Inquisitor - Martyr Definitive Edition

Rogue Trader végigjátszás alatt felmerült a játék neve és realizálódott bennem, hogy a Sororita kiegészítő nekem soha nem volt meg. Úgyhogy gyorsan behúztam a teljes kiadást a 80%-os leárazáson. Így legalább már háromszor fizettem a játékért, mert a Prophecy-t is annó külön megvettem.
Argentán felbuzdulva nagy lendülettel vetettem bele magam az Adepta Sororita végigjátszásba. Hatalmas élmény volt bolterrel, meltával és a lángoló prométeummal halomra gyilkolni a mocskos eretnekeket, xénókat és a hipertér egyéb ocsmány manifesztációit!!! A játékmenet továbbra is hatalmas FUN és a hangulat is iszonyatosan adja. A kontroller támogatás is hatalmas előrelépés ugye PC-n, 2018-ban még egérrel bohóckodtam. Az elérhető narratív kampányok pedig remekül sikerültek. Drukharik, Eldák, Tyranidák, Khorne hívők, van itt minden, ami csak kell! Sajnos nekem onnantól már elveszítette a vonzerejét, hogy a sztoriorientált kampányküldetésekkel végeztem. Hogy a végtelenségig farmoljak loot-ért és kozmetikai felszerelésekért, az már nem volt képes marasztalni ezúttal sem. 6 évvel ezelőtt is ott tettem le a játékot.
Ha imádod a WH40K-t és kimaradt volna vagy ha csak újrajátszanád egy másik kaszttal, akkor érdemes rámenni. Ráadásul a magyar nyelv is elérhető, ha ez valaki számára még vonzóbbá teszi.